Az orvosgyűjtők aranykorának tanúi még közöttünk élnek. A fiatal doktorok nem kaptak rá a műgyűjtés ízére, de a nagy öregek még őrzik a lángot. A cikksorozat utolsó részében három fontos gyűjtő doktort kerestünk fel. A lázasan szervezkedő Gömör Bélát, a kortárs utakat kereső Doszpod Józsefet és a klasszikus modernekért rajongó Keresztes Lászlót.
A nagy organizátor
Dr. Gömör Béla annak a kifogyhatatlan szervezőenergiákkal rendelkező orvosgyűjtő-típusnak az egyik utolsó mohikánja, amilyeneket megcsodálhattunk a tanulmánysorozat legelső részében. (1) A főorvosi teendőket egyetemi tanársággal és műértői profizmussal ötvöző Elischer Gyulára és Bókay Árpádra gondolhatunk. Gömör Béla – bár már rég veterán nyugdíjas gyűjtőnek számít – nem kapcsolható közvetlenül az ő̋ örökségükhöz, de a hasonló intellektuális energiadózis tagadhatatlan. Mint belgyógyász és reumatológus az ORFI, majd a Budai Irgalmasrendi Kórház főorvosa volt, tanszékvezető egyetemi tanár, a Magyar Reumatológusok Egyesülete és az Európai Reumaellenes Liga elnöke. Emellett folyóirat-szerkesztő, egészségügyi irányító testületek és bizottságok tagja, számos kitüntetés birtokosa (így Szent-Györgyi Albert-díjas oktató), nemzetközi társaságok tiszteletbeli tagja stb. Szálfa termetű, szuggesztív tekintetű ember, nagy mesélő, aki minden szaktudományi érdeklődése mellett évtizedek óta aktív részese a pesti műgyűjtő-műértő társadalomnak. Tevékeny katalizátorként szervezkedett a „szép emlékű” BÁV-os időkben. A később saját galériát nyitó Kovács Dezső nem véletlenül bízta rá a Műbarátok Országos Egyesülete elnöki tisztjét a hetvenes évek végén. A rendszerváltás utáni műkereskedelmi pörgést már nem követte annyira nyomon, kiadói, szerkesztői, sőt kurátori tevékenysége viszont épp az elmúlt másfél évtizedben bontakozott ki.
Dirk Koning: Perspektíva, olaj, karton, 70 × 80 cm, Gömör Béla gyűjteménye
Járitz Józsa: Bretagne-i bárkák, 1928, olaj, vászon, 27 × 35 cm, Gömör Béla gyűjteménye és Hamza D. Ákos: Absztrakció, 1972, olaj, vászon, 42 × 51 cm, Gömör Béla gyűjteménye
Családi könyvkiadójával már jópár könyvet megjelentetett, reumatológiai szakmunkák mellett például saját éremgyűjteményének – kultúrtörténeti háttérrel megspékelt – katalógusát, egy hiánypótló könyvet az elfeledett Bäck Manci fotográfusnőről, a műgyűjtő-barát László Károly portrékötetét, egy kisplasztikai körképet, pár művész-monográfiát és még folytathatnánk. Ezek mind saját írások, de például Czeizel Endre költő- és festőbetegségekről szóló opusát is ő adta ki. Mindemellett persze képzőművészeti tárgyú cikkeket publikál, kiállításokat nyit meg, sőt újabban rendez is, saját műgyűjteménye különböző részterületeiből. Persze Gömör Béla nem kedveli, ha tudatos műgyűjtőnek nevezik, beéri a „műbarát” címkével. Hiszen sose tökéletesre csiszolt egységes kollekcióban gondolkodott, hanem ment a saját szimata után. A szimata pedig hol elfeledett kismesterek hagyatékait őrző özvegyekhez vezette, hol felfedezésre váró modern festőnőkhöz, fotósokhoz, érmesekhez, grafikusokhoz vagy éppen nyomorgó avantgardistákhoz.
Ujházi Péter: Bárka, olaj, vászon, 100 × 100 cm, Doszpod József gyűjteményeA történet 1963-ban kezdődött, amikor a vékonypénzű, frissen végzett orvos feleségével izgatottan ült végig egy BÁV-aukciót. Az első zsákmány egy Aba-Novák-gouache volt, ezer forintos ára majdnem egy egész havi fizetését elvitte az ORFI-ban dolgozó, pályakezdő orvosnak. Gömör Béla ekkor – ahogy fogalmaz – átlépte a műgyűjtés Rubikonját. Az első lökést nem a korszak legendás orvosgyűjtői adták, hanem a családi miliő, hiszen édesanyja művészettörténetet is tanított Szegeden. A hatvanas évektől Gömör bekerült a pesti műgyűjtők sajátos világába, aminek olyan legendás alakjai csiszolgatták kvalitásérzékét, mint Garzó Gyula, Nagy István, Kovács Dezső vagy épp Ruszinkó Barnabás. „Jó volt az a rendszer – mondja egy kevéske nosztalgiával –, rendezett világ volt: BÁV-aukciók háromszor egy évben. Az volt egy szint. Működött a hierarchia. Átlátható volt.” Megszállottá sosem vált, de a saját gyűjteménye is gyarapodott, formálódott, illetve szétágazott több irányba. Gömört nem különösen érdekelték a trendek, inkább csak a személyes ízlés kielégítése. És persze a népművelés, az érdektelenek „beoltása” a műértés szenvedélyével, mindegy hogy csak ellátogat az ORFI klubgalériájában hamarosan megrendezésre kerülő kiállításra vagy vásárlóként veti magát az aukciók legdrágább tételei közé.
Földi Péter: Álom, olaj, farost, 59 × 145 cm, Doszpod József gyűjteményeA saját kollekció persze ennek megfelelően eklektikusan alakult, megfért benne 1654-es holland templombelső és 20. századi fotó, Ferenczy Béni-kisbronz és Bikácsi Daniela-festmény. Csaplár Ferenc a gyűjtemény Kassák Múzeumban megrendezett 1997-es kiállításán három fő vonulatot különített el: az első világháború utáni kiábrándultság és nagy változások korának darabjai, a geometrikus absztrakció képviselői, valamint egy-két kiválasztott kortárs kedvenc. (2) Az első típushoz sorolható néhány közkedvelt aukciós sztár, Perlrott Csabától Mattis-Teutschig, de inkább a két világháború közötti óvatos modernizmus szinte elfeledett művészei dominálnak. Például olyan alig ismert nőművészek, mint Járitz Józsa, akihez Gömör Bélát még László Károly cipelte el. Be is vásárolt a kilencven felett járó festőnőtől: dekoratív franciaországi tájképeket és art deco hatásról tanúskodó, mégis brutálisan nyers figurákat. (Gömör Béla másik – szintén felfedezésre váró – festőnő-favoritja Bartoniek Anna.) A modern klasszikus anyaghoz sehogy se illeszkedik, de a gyűjtő lelkében mégis megfér egymással a geometrikus absztrakció. Ez is elég sokszínű anyag, található benne lírai kalligráfia az emigráns filmrendező Hamza D. Ákostól, korai munkák Hencze Tamástól vagy épp egy geometrikus perspektívatanulmány a holland Dirk Koningtól. (Ez utóbbi – pár további külföldi példánnyal együtt – szintén László Károly révén került be a kollekcióba.) Kortársak terén Gömör Béla szintén csak a saját szívére hallgat. Ha kellett, akár légből kapott művészcsoportnevet is kitalált (MORR), hogy egy akolba terelje nagy kedvenceit, a nonfiguratív Matzon Ákost, a felületekkel játszó Rácz Györgyöt, a mesés allegóriákban utazó Regős Istvánt és a hatalmas virágokat festő Orvos Andrást. Hiszen a gyűjtésben – vallja – az egyéni esztétikai örömszerzés a fő parancsoló.
Gruber Béla: Hajógyári részlet, tempera, papír, 45 × 65 cm, Doszpod József gyűjteménye
Művek relaxációra
„Polgári otthont teremteni” – határozta meg gyűjtőgenerációja fő célját Doszpod József, az egykori Szabolcs utcai kórház ma már nyugdíjas vezetője. A szülész-nőgyógyász a fárasztó éjjel-nappali szolgálat után otthon, a fotelbe süppedve pihent meg, a képek csendes szemlélésébe merülve. De a falakra kiakasztott műtárgyak nemcsak relaxációs kellékekként állták meg a helyüket, hanem komoly gyűjteményként is. Amiben mai alkotók mellett olyan klasszikus modern nevekkel találkozni, mint Tihanyi (az első Nyolcak-kiállításon is szerepelt képével), Czóbel, Czigány, Egry, Mednyánszky vagy Rudnay. Doszpod a hetvenes évek második felében lépett rá a műgyűjtés útjára. Egy akkoriban remekül működő csatornát használt: az erős képzőművészeti orientációjú Magyar Nemzetben megjelenő apróhirdetéseket. Ha egy ajánlat csábítónak bizonyult, már ment is a telefonhoz, hétvégén pedig felkereste a tulajdonost. Nem járt BÁV-aukciókra, a személyes felfedezésekben bízott. A választásban segítette a pécsi Képtár fantasztikus modern kollekciója, amit gyerekként alaposan kiismert. (Az első vásárlások után rávetette magát a szakirodalomra, még az ELTE művészettörténet-óráit is látogatta.)
Kárpáti Tamás: Felhős angyal, olaj, fa, 16,5 × 15,5 cm, Doszpod József gyűjteményeA gyűjtőszenvedély már korábban megvolt, fiatalon komoly népikerámia-kollekciót halmozott fel. A fővárosba költözés után viszont jöttek az apróhirdetésben kínált, kincset érő festmények. „Kifogtam azt az utolsó olcsó öt évet – mondja –, amikor fillérekért lehetett muzeális értékű műveket venni.” A klasszikus moderneket ekkor még nyomott áron lehetett megszerezni, egy kiváló Tihanyi-festményért például csak félhavi fizetéséről kellett lemondania. És persze minden képhez külön beszerzési sztori kapcsolódik. A ropogós, cézanne-os Czigány-csendéletet például egy rózsadombi házaspártól vette meg úgy, hogy eredetileg 19. századi képeket hirdettek meg, de a gyűjtő ragaszkodott a konyhában lógó Czigányhoz. Egy borongós hangulatú Farkas Istvánt a legendás kiskunmajsai Fábián doktortól szerzett be, aki egy apró lyukon bosszankodva a sufniba száműzte a később főműnek bizonyult képet.
Czigány Dezső: Csendélet, olaj, vászon, 80 × 80 cm, Doszpod József gyűjteménye
Bukta Imre: Méhes méhésszel, vegyes technika, farost, 70 × 80 cm, Doszpod József gyűjteményeDoszpod számára az aranykor öt év alatt véget ért. A nyolcvanas években már megjelentek a színen az első galériák, a kereskedőknek köszönhetően megkezdődött a klasszikusok árának emelkedése. A gyűjtő szerencsére megtalálta az utat a – még megvásárolható – kortársakhoz. Az egyik ilyen helyszín a Győri Lajos által vezetett Gulácsy Galéria volt, ahol a gyűjtők kötetlen keretek között találkozhattak olyan művészekkel, mint Vén Emil, Bencze László, Kántor Andor, Bálint Endre, Szántó Piroska, Kokas Ignác vagy Papp Oszkár. Egy másik ismert baráti kör a Rácz István által kezdeményezett Vén Buda asztaltársaság volt. (Az ide járók később átszoktak a zuglói Kanizsa étterembe.) Itt olyan fiatal művészek is megfordultak, mint Kárpáti Tamás, Dienes Gábor vagy Nagy Gábor. Doszpod mindhármójuktól sokat vásárolt. Nem akar lépést tartani a trendekkel, a „korszerűtlen kortárs gyűjtő” címkét minden további nélkül elfogadja. Persze más kortársak is megtalálhatók a gyűjteményében. Kiváló Bukta Imre-anyaggal rendelkezik, jó pár Földi Péter-, ef Zámbó- és Újházi-mű lóg a falán, de olyan, egészen fiataloktól is vásárolt, mint a sensariás Kovács Lehel, akinek klasszikus ihletésű tájképei jól mennek a nagybányás Ferenczykhez. Bár az absztrakció sosem vonzotta, egy-két Deim Pál-kompozíciónak és néhány zenei felütésű, lírai absztrakt Nádlernek nem tudott ellenállni. Hogy teljes képünk legyen a gyűjteményről, nem lehet kihagyni Kondor Béla grafikáit, a fiatalon meghalt Gruber Béla pár expresszív festményét, Schéner Mihály, Bartha László, Sváby és Gadányi egy-két tipikus (vagy épp atipikus) művét. Tradicionális kollekció, a háború előtti polgári műgyűjtés-eszmény folytatása.
Átlag feletti modernek
A 20. századi moderneket kereső gyűjtő, akit megszólítanak a képek. Dr. Keresztes László az ötvenes-hatvanas évek gyűjtőgenerációjának nyomában járt, de olyan festőkön is megakadt a szeme, akiket az akkori közvélekedés szemétnek tartott. A mai aukciósházak viszont ünnepelt sztárnak. Mindenekelőtt a virtuózan expresszív Scheiber Hugóra kell gondolnunk, illetve az avantgárdot táncos kedvű bűbájjal átitató Kádár Bélára – azokra, akiket annak idején a BÁV felkent becsüsei semmire se tartottak. Műveik a padlón kallódtak, falra sosem kerülhettek fel, csak lapozgatni lehetett őket a földön. Akkoriban erős fantázia kellett hozzá, hogy valaki felfedezze bennük az értéket. A kispesti István Kórház fül-orr-gégészének, Keresztes doktornak azonban volt rájuk szeme. Szomszédja révén jó viszonyba keveredett egy idős hölggyel, Heller Sárával, aki a Bizományiban eladóként dolgozott az ötvenes-hatvanas években. A jobb sorsra érdemes özvegy otthon – kényszerűségből a szekrénybe összezsúfolva – fantasztikus Scheibereket őrzött, amiket pár száz forintért vásárolt össze. „Lacika, emlékezz a szavamra – mondta a fiatal orvosnak –, nevettek rajtam, amikor vásároltam, pedig Scheiber a magyar Picasso.” A nyolcvanas évek külföldi leütései a Christie’snél és a Sotheby’snél mind Scheiber, mind Kádár esetében igazolták Heller Sári jövendölését. És persze Keresztes bátor választását, akit megragadtak a Heller Sárinál és barátnőjénél, Hajdú Erzsébetnél látott – és szerencsére olcsón megszerezhető – csábító modern képek. „Az ember szükségből erényt kovácsolt – mondja –, amihez relatíve könnyen hozzá lehetett jutni és ahová volt személyes nexus, azt vásároltam.” Jó szerencse is kell ahhoz, hogy valaki a gyűjtőelitbe bekerülhessen.
Scheiber Hugó: Vasúti híd alatt, 1920 körül, olaj, karton, 66,5 × 93 cm, Keresztes László gyűjteményeA jó szemű fiatal orvost családi háttere nem predesztinálta műgyűjtésre. A szlovák Komáromból Pestre áttelepült mészároshentes apa már annak is örült, hogy fia kiváló eredménnyel végezte el az egyetemet. Keresztes még orvoshallgatóként került ismeretségbe a korszak műkereskedelmének egyik legendás figurájával, a könyvtáros bölcsészből „főállású” múzeumalapítóvá avanzsált Deák Dénessel. Ő vitte magával (a hatvanas években járunk) BÁV-aukciókra és vezette be a Kádár-kori műkereskedelem „al- és felvilágába”. Együtt jártak el az idősödő művészekhez, a hagyatékot őrző özvegyekhez, a képekkel pult alatt üzletelő keretezőkhöz és persze a műveket csereberélő gyűjtőkollégákhoz. Ebben a félig víz alá nyomott világban nagyon sok múlt a személyes kapcsolatokon. Barcsaynak, Czóbelnek és Anna Margitnak például a híres esztergomi műgyűjtő, Dévényi Iván mutatta be Keresztest – mindegyik ismeretségből vásárlás lett. Czóbelből, ha már képet nem akart adni, nagy nehezen kikönyörgött egy arcképet, Barcsaynak még a szenzációs Mednyánszky-kollekcióját is láthatta, amit az aszketikus mester a Kossuth-díjhoz kapott pénzből vásárolt. Keresztes körül egyre tágult a szakmai kör, az öreg Czóbel múzsájától, Kratochwill Mimitől egészen a rendszerváltás körüli műkereskedelem egyik nagyasszonyáig, Pátzay Vilmáig. Az élénk műtárgyvándorlások idején még múzeumokkal is sikeresen cserélt művet. Így vándorolt többek között Czimra Zugligeti végállomása a pécsi Képtárba, szigorúan minisztériumi jóváhagyással, pár elfeledett Kádár Béláért cserébe.
Gadányi Jenő: Táj fákkal, 1959, papír, vegyes technika, 23,5 × 31 cm, Keresztes László gyűjteménye
Bene Géza: Őszi táj, 1957, olaj, karton, 36 × 46 cm Keresztes László gyűjteménye
Czimra Gyula: Szobák, olaj, karton, 23 × 29,5 cm Keresztes László gyűjteményeÍzléséről csak szűkszavúan nyilatkozik: szereti a kolorisztikus műveket. Ez pedig nem volt olyan egyértelmű a hatvanas-hetvenes években. A század derekának gyűjtői által kedvelt nagy magyar festők, Nagy Istvántól Rudnayn keresztül Barcsay Jenőig, előszeretettel játszottak a szurkos feketére hangolt tragikus húrokon. Keresztesnek a színgazdag derűhöz mindig több affinitása volt. Vannak egész szellősen napfényes korai Mednyánszky-falurészletei, Rudnaytól két mesebelien jókedvű mező, sőt még a sokszor letargikus Gadányitól is megszerzett egy kicsattanóan jókedvű, tarkálló erdő-kompozíciót. Mennyiségben és minőségben a gyűjtemény fő gerincét Kádár Béla, Scheiber Hugó, Bene Géza és Tóth Menyhért jelenti. Kádártól korai nagybányás hangulatú tájképtől kezdve cézanne-os akt-kompozíción át a tipikus főművekig minden akad. Akárcsak Scheibertől, akinek kövér önarcképei mellett egy franciás könnyedséggel megfestett korai matrózblúzos nő is található, nem is beszélve a sodró látomásként vibráló Vasúti híd alatt című képről. Pár delejes Mednyánszky-táj, egy kecskeméti Perlrott, két kubizáló Szobotka jelzi a gyűjtemény egyik végét. Nagyobb adag Anna Margit, Bene Géza és Tóth Menyhért a másikat. És hogy ne csak a kollekció kolorista érzékenységét lássuk, nem mehetünk el szó nélkül a gyűjteményt bemutató 2010-es kiállítás címadói mellett. (3) A 20. századi magyar művészettörténet két nagy magányos férfialakjáról van szó, Mednyánszkyról és Barcsayról. Az előbbit az imádott parasztlegény portréja is reprezentálja, az utóbbit egy remek festőállvány-kompozíció. Keresztes a Budapesti Történeti Múzeumban megrendezett tárlattal és a hozzá kapcsolódó kötettel pontot tett egy történet végére. Ebben foglalta össze – ahogy szerényen mondja magáról – egy „átlag gyűjtő” termését. Bár tényleg ilyesféle lenne az átlag!
Barcsay Jenő: Festőállvány, 1966, olaj, vászon, 40 × 25,5 cm, Keresztes László gyűjteményeJegyzetek:
(2) 20. századi művészet Dr. Gömör Béla gyűjteményéből. Szerk. Csaplár Ferenc. Kassák Múzeum, 1997, 1.
(3) Mednyánszkytól Barcsayig. Modern magyar művészet a Keresztes-gyűjteményben. Szerk. Kolozsváry Marianna – Sáránszki Péter. 2010