Égbe emelt utcák, avagy a jóléti álom vége
Balfron Tower – Ernő Goldfinger brutalista utópiája
Önkormányzati bérlakások beton lakótoronyban valahol London külvárosában. Csakhogy ami ötven évvel ezelőtt a város szélének számított, ma már a közepe. És ami valaha lélektelen óriáskaszárnyának tűnt a többség szemében, mára műemléki védettséget élvez, mint a modernista építészet különleges példája, esetleg művészeti megnyilvánulások kultikus színhelye. De mi egy épület? Csak a betonváz, vagy életmódfelhő, a benne lakók épületgenerálta közössége is? És mi köze mindennek a 007-es ügynökhöz?
Véget ér a jóléti álom, amelyet a szocialista eszméket követő Ernő Goldfinger magyar származású építész, a brutalizmus úttörője váltott valóra a hatvanas évek végén Kelet-Londonban. A huszonhét emeletes Balfron Towerről van szó, a Brownfield Estate legmagasabb egységéről, amelyet Goldfinger tervezett, akárcsak a vele szomszédos Glenkerry House és Carradale House épületeit. A lakótorony keleti és nyugati homlokzatát az ablaknyílások és balkonok csíkjai tagolják, a keskeny lakóházat vertikálisok és horizontálisok finom egyensúlya jellemzi. A liftaknát és a mosókonyhákat magában foglaló szerviztorony komor tömbjébe lőrésekre emlékeztető ablakok visznek játékosságot. A két épületrészt háromemeletenként összekötő folyosók között pedig a csatorna felől érkező sirályok vitorláznak.
A Balfron Tower fiatalabb testvére, a pár évvel később épített Trellick Tower a popkultúra egyik fontos szimbólumává vált – a minden emeleten más színű épület belseje számos film helyszínéül szolgált, de itt forgatott klipet például a Depeche Mode is. A két ikonikussá vált brutalista toronyház között nagy a hasonlóság. A felhőkarcolók korában ezek a csupasz erődök egy másik világ emlékeinek tűnnek, őshüllőknek, amelyek mára elvesztették életfeltételeiket, nyugodtan ki lehetne tenni rájuk a Vigyázat, kihalóban lévő faj, etetése tilos! táblát. Azt gondolhatnánk ezek a szürke betonóriások ma már csupán pusztulásra ítélt épülettömbök, amelyeket legfeljebb tanulmányi célból, muzeális tárgyként lehetne megmenteni a jövő számára, mára nincs valódi használati értékük, új épületek kellenek, ráadásul sok lakó könyörtelen véleménye szerint a betonházak: rondák.
A brutalista építészeti stílus a béton brut, azaz a nyers felületű beton alkalmazásával eluralta az állami lakás- és közintézmény-építési programokat az ötvenes évektől kezdődően a hetvenes évek közepéig a világ minden pontján. Elsősorban Nagy-Britanniában hódított teret, de megjelent Ausztráliában, Amerikában, Japánban, Izraelben ugyanúgy, mint Nyugat-Európában vagy a keleti blokk országaiban és a szovjet tagköztársaságokban. Szinte uniformizálta az iskolaépületek, múzeumok, egyetemi épületek, bevásárlóközpontok és toronyházak kinézetét.
Égbe emelni az utcákat – mondta Goldfinger. Nem tréfának szánta: a Balfron Tower első lakói a környék utcáiból költöztek be, többnyire szomszédok is maradtak, és valóban úgy élhették meg a változást, mintha függőlegesbe fordították volna az utcájukat. A városi térben új megoldást jelentett a magasba törő brutalista lakótorony és új tapasztalattal gazdagította lakóit is, akik számára meghatározóvá vált a kilátás, és ennek következményeként az állandó szemkontaktus Londonnal. Az egyik lakó úgy fogalmazott, hogy minden reggel katartikus élményt jelent a városra vetett első pillantás: olyan élményt, mint amilyet a Caspar David Friedrichképek szereplői élhettek át.
A brutalista építészet megváltoztatta Nagy-Britannia látképét a háborút követő évtizedekben. A monumentális hatású új lakótömbök sorsa azonban többnyire hányatottan alakult; halogatott felújításuk miatt könnyen és gyorsan lepusztultak. A közel fél évszázados épületek az utókor mostohagyermekeiként gyakran estek markológépek áldozatául – a hetvenes években virágzó brutalista építészet térhódításához hasonlóan mostanában is ezek szabják át a városi látképet – a lebontott modernista vagy historizáló épületek helyén üvegirodák és luxus felhőkarcolók épülnek.
Első lakótornyát, a Balfron Towert három évig (1965–67) tervezte Goldfinger. Az itteni önkormányzati bérlakások a társadalom szélesebb rétegeinek biztosítottak otthont. Ezzel a konstrukcióval a cél olyan hosszú távon alkalmazható modell kialakítása volt, amely a helytakarékos építészet jegyében megoldást talál a második világháború utáni lakáshiányra: minél kisebb alapterületen minél több lakás a lehető legtöbb zöldterülettel az épület körül és a közösségi szolgáltatások megszervezésével az épületen belül. A húszas évek Új építészetének le corbusier-i alapvetése szerint – gondoljunk csak a pár évtizeddel később megvalósított lakógépekre (a marseilles-i Cité radieuse, 1947– 52 vagy a Nanes-Rezé-i és berlini Unité d’habitation, 1955 és 1957) – a jövő építészete többek között a minél több fényt befogadó lakások tervezésére és a közösségi egységek kialakítására helyezte a fő hangsúlyt. A háború utáni tömeges lakásépítés idején a toronyház mint vertikális lakótelep gondolata felhasználta ezeket a modernista szempontokat. (E törekvés nyomán születtek Budapesten is hasonló épületek, például a Bajza utca és a Damjanich utca sarkán az 1965-ben emelt Garzon-ház. A londoni és a budapesti épület lakói ráadásul egyaránt hajóhoz hasonlítják a bentlakás tapasztalatát.)
A Balfron Tower sorsa a nagyon közeli jövőben fordulatot vesz – az eredeti koncepció szempontjából véget ér a történet. A londoni városközpont szélén épült toronyház a kilencvenes évek közepén vált műemlékké, ez a státusz pedig kötelezően előírja a felújítást. A 2007-es gazdasági válság idején bizonyossá vált, hogy ennek költségei miatt az épület tulajdonost vált majd, és ezzel megszűnik önkormányzati bérházként funkcionálni – a felújított torony luxus-magánlakásai sokkal magasabb árkategóriában lesznek elérhetők. A markológépektől tehát szerencsére megmenekült Goldfinger ikonikus alkotása, helyette azonban a dzsentrifikációnak esik áldozatul. Az épület felemás módon alakuló sorsát több művészeti projekt és akció próbálta kedvezően befolyásolni az elmúlt években: rezidenciaprogrammal, petíciókkal, lakóközösségi workshopok szervezésével. David Roberts, a Bartlett School of Architecture doktori hallgatója készülő doktori munkájához nyilvános archívumban gyűjtötte össze mindazt a tudást és tapasztalatot, amit a Balfron Tower jelent. (Balfron Tower: a building archive, balfrontower. org. Project: David Roberts. Design: Duarte Carrilho da Graça. 2013– 2015.) Különböző levéltárakból és intézményekből, újságmegjelenésekből állt össze a dokumentumtár, melynek egyes tételeit sok esetben csak hosszas adminisztrációs eljárás útján lehetett megszerezni. A még most is folyó kutatás célja, hogy áttekintést adjon arról, mit jelent a Balfron Tower öröksége – a tér és közösség szerves kapcsolata. David Roberts idővonalon rendezte el az épület életének főbb eseményeit és tíz mappába sorolta a dokumentumokat: jogi, műemlékvédelmi dokumentumok, könyv, film, hangfelvétel, sajtó stb. A projekten belül további kérelmet adott be a műemlékké nyilvánítás kiegészítéseként, amelyben amellett érvel, hogy az épület megóvása csak abban az esetben valósulhat meg, ha a bérleti alapon működő lakhatás a jövőben is megmarad.
Goldfinger Ernő Budapesten született 1902-ben. Gyerekkorát Erdélyben töltötte, Trianon után kiköltözött Párizsba, ott járt egyetemre; építészetet, lakberendezést tanult. A harmincas években Angliába költözött, feleségül vette Ursula Blackwellt, a Crosse & Blackwell lekvár- és szószgyártó cég örökösét. Rengeteg épületet tervezett, de nemcsak ezek tették halhatatlanná nevét, amely a James Bond-könyvek szerzőjének, Ian Flemingnek köszönhetően a poptörténelembe is örökre beíródott. Fleming ugyanis róla mintázta a főgonosz alakját a 007-es ügynök kalandjairól szóló regény-, majd filmsorozat harmadik részében, vélhetően bosszúból az építész a szovjet típusú brutalizmust London szívébe költöztető „csúfságaiért”. (A Willow Road-i teraszos épületeket, az Elephant & Castle betontömbjeit vagy a Trellick Tower toronyházát a brit közvélemény nehezen szokta meg, lélektelennek tartotta őket.) Az is lehet azonban, hogy a nehéz természetűnek ismert Goldfingerről egy golfpartnerétől hallott Fleming, és egyszerűen csak a közismerten mogorva, arrogáns figura kibírhatatlansága tetszett meg neki. Mindenesetre a filmben a Moszkva- bérenc Goldfinger az Egyesült Államok Fort Knoxban őrzött aranytartalékait igyekszik a Szovjetunióba csempészni – karakterét az eredeti tervek szerint Orson Welles formálta volna meg, végül Gert Fröbe alakította. Az építész a könyv megjelenése után becsületsértési pert indított, de aztán ejtette az ügyet, hiszen a kiadó által felajánlott névcserével – Goldprick – sem járt volna jobban. Állítólag Goldfingert és családját a telefonbetyárok még sokáig „üldözték”: olykor Sean Connery hangján James Bondként mutatkoztak be, máskor a betárcsázás után a film főcímdalát dúdolták a kagylóba. Az azóta megváltozott szemléletre utal, hogy az új Bond-részben, a Spectre-ben a főgonoszok csupa üveg kémközpontot építenek, és felrobbantják a demokratikus rendszert jelképező régi betonépületet, hiszen szerintük az ilyesmit jobban megéri megsemmisíteni, mint felújítani. Time goes on.
Interjú David Robertsszel
David Roberts nemcsak szakmai terepen vizsgálja a londoni lakhatás és városépítészet történetét és jövőjét. Művészeti projektekben is foglalkozott felújítás vagy lerombolás előtt álló épületekkel, rendezett kiállítást saját fényképeiből és hamarosan megjelenik első verseskötete. Beszélgetésünk során arra voltam kíváncsi, hogyan definiálja ezt az összetett tevékenységhalmazt, illetve milyen sikereket ér(het)nek el az alkotásai?
Artmagazin: A Balfron Tower mélyen beleágyazódik egy szélesebb elméleti keretbe, amely a kollektivitást mint világnézetet tárgyalja, vagy akár az élet és művészet összefonódását vizsgálja. Nálad melyik szempont volt előbb: a szociológiai vagy az építészeti?
David Roberts: Engem az érdekel, hogy az építészet hogyan válaszol a társadalmi folyamatokra, és hogyan alakítja azokat – ez az építészet és a szociológia tökéletes egyensúlyát jelenti. A modernista mozgalmak építészei hittek abban, hogy az építészet új formái egyenlőséget teremthetnek a különböző társadalmi osztályokból érkező emberek között, és ezáltal új közösséget hozhatnak létre. A modern építészeti terekben mindenki egyenlő lehetne. Szép és fontos gondolatnak tartom ezt, amit nem szabad elfelejtenünk. Az építészet lehet az az eszköz – Ernő Goldfinger egyik kortársa, Berthold Lubetkin szerint –, amely révén az egyén alárendeli saját individuális érdekeit a közösségnek, melynek részévé válik.
Miközben sikerrel zárult az épület testének megóvása, az épület lelkét nem sikerült megőrizni. A kutatómunkád során összeállt gyűjtemény részletes képet mutat a szituációról (az építészeti és a jogi dokumentációt is tartalmazza), mindemellett sok szempontból alátámasztja annak fontosságát, hogy az épület jellege megmaradjon a felújítás után is. Ismersz hasonló akciókat, amelyek sikerrel jártak? Mi a véleményed a házfoglaló mozgalmakról, amilyen például az Occupy London is?
Tökéletesen rátapintottál a lényegre, amikor azt mondod, sikerült megmenteni az épület testét, de a lelkét nem. Pontosan ez fog történni a Balfronnal. Owen Hatherley úgy jellemzi Ernő Goldfinger épületét, hogy az jobb és egyenlőbb esélyeket biztosító várostípust tételezett, mint az, amelyikben most élünk. Az épületet nem úgy kell elképzelni, mint esztétikus kagylóhéjat, hanem úgy, mint az egalitariánus elképzelések megtestesülését – és ha az épület magántulajdonba kerül, akkor ezek az eszmék és célok elvesznek. Engem rendkívüli módon inspirálnak az aktivista kampányok és mozgalmak, illetve azok a művészek, akiknek az a céljuk, hogy láthatóvá tegyék a kilakoltatások hatásait és a hajléktalanság mindennapjait. A Fugitive Images csoport tagjaként részt vettem több akcióban is, amikor kilakoltatott családokkal foglaltunk el üres lakásokat.
A Balfron Tower-kutatásban különböző rétegek épülnek egymásra a művészeti dimenzió mellett. Milyen eredményre vezet ez a kutatás és mindez hogyan kapcsolódik a művészeti tevékenységedhez? Mit gondolsz a közösségi művészet lehetőségeiről?
Munkáim során együttműködöm a lakóközösségekkel és más résztvevőkkel annak érdekében, hogy minél mélyebben, rétegzettebben értsük meg az épületek és a városi átalakulások káros hatásait, és hogy működőképes stratégiát találjunk a társadalmi egyenlőtlenségek leküzdésére. Hiszek abban, hogy a társadalmilag elkötelezett művészet által sikerül megértenünk a város átalakulásait és azok hatását a társadalomra. A Balfron Towerben workshopokat rendeztem az aktuális és a korábbi lakók számára, hogy megismerkedjünk a ház történetével. Ernő Goldfinger a feleségével, Ursulával az épület átadásakor, 1968-ban, az első lakókkal együtt két hónapra beköltözött az egyik legfelső emeleti lakásba, amit szociológiai kísérletnek nevezett: kutatásuk központi tárgyát pedig maga a lakóközösség képezte. A beköltözéssel persze a lakótornyok iránti elkötelezettségét is demonstrálni kívánta. Feleségével rendszeresen vendégül látták a ház lakóit, lejegyezték tapasztalataikat, észrevételeiket – a pár évvel később készült Trellick Tower építésekor mindezt a tudást már fel tudta használni.
Ezt a szemléletet követve kollégáim segítségével harminc lakónak workshopot tartottunk, aminek keretében megosztottuk az épületről szerzett tudást egymással – ez a célja a weboldalnak is, ahol a toronnyal kapcsolatos minden dokumentum: újságmegjelenések, interjúk, személyes feljegyzések és az épületet tematizáló művészeti projekt is megtalálható. Érdeklődésünk középpontjában ugyanaz állt, mint Golfingerében negyvenhét évvel ezelőtt: milyenek a lakók hétköznapjai? A számos negatívum ellenére, amit a felújítás orvosolna – például a megbízhatatlanul működő liftek –, a lakók identitásának szerves részét képezi az épület, a jó elrendezésű lakások, a világosság és nem utolsósorban a kilátás.
Az utóbbi évekből milyen művészeti projektet emelnél ki?
Simon Terrill és Rab Harling fényképészek hasonló megközelítésben dolgozták fel a Balfron Towert és különböző, ám egymást kiegészítő eredményre jutottak. Terrill egy órán át tartó performansz keretén belül elkészítette az épület és lakóinak portréját. A szomszédos ház tetejéről készített felvételeket, miközben a résztvevők elhelyezkedtek az ablakban vagy a balkonon, vagy összegyűltek a ház előtt. A legjobban sikerült felvételt fal méretűre nagyítva született meg a kép, ami olyan, mintha belátnánk mindegyik ablakon. Rab Harling érdeklődése is a lakókra irányult, amikor százhúsz szomszédjának nappaliját fényképezte le ugyanabból a nézőpontból. Harling csendéletei és Terrill portréja nagyon hasonlóak annak a punkbandának a klipjeihez, amelynek tagjai az említett két művésszel együtt évekig laktak a Balfronban. A Rubella Ballet felszabadult képsorain a tetőn táncolnak, zenélnek, megelevenednek az épület különböző részei – a Money Talks 1982-es száma találóan foglalja össze a napjainkban zajló privatációs folyamatokat: „Cause in this and of milk and honey, all they want is your money. Cause in this land of so many laws, everybody knows money talks.”
David Roberts a University College London doktorandusza. Lakhatás, építészet és a kritikai módszertanok érdeklik a város és a tér vonatkozásában. Kezdeményezésére 2015 tavaszán valósult meg a Real Estates című hathetes program, amelynek témája a kelet-londoni lakáshelyzet és a térhez való jog volt: kiállítások, vetítések, szakmai és kerekasztal-beszélgetések, lakókkal rendezett közös workshopok.