Még az időjárás is ellenünk van. Ezen a hétvégén lógni szerettem volna, egy kicsit dögleni a tavaszi napon. Hátha kihúzza belőlem a medence zsigerekighatoló hidegét. De nem, nem és nem. Nem süt a nap, viszont szemerkél az eső.

 

Na und. Gyors váltás, ezt legalább megtanultam másoktól itt az utóbbi időben. Rugalmas vagyok, persze ki tudja meddig? - így aztán elhatároztam, hogy összekapom magam és felmegyek a Galériába, mármint a Nemzetibe. Ha már a fürdőjegyet úgy is a Magyar Művészet pénztáránál váltottam, gondoltam, illik néha meglátogatni az ősöket.

 

Ráadásul, éppen dolgozom egy könyvön, a kezdő gyűjtők támogatása a célom. Ha szerencsém van, talán a Nemzeti Galériában is tudok anyagot gyűjteni hozzá, olyat, ami különleges csemege, vagy szakmai titok, amit érdemes megemlíteni, hogy az ifjú nemzedék okuljon belőle. Naná, hogy tudtam anyagot gyűjteni. Csak ámultam és bámultam, még jó, hogy volt nálam fényképezőgép, így képekkel is alá tudom támasztani a látottakat. Volt persze olyan is, amit nem láttam, pedig Isten bizony, nagyon meresztettem a szemem. Az ilyen képekről fotót sem készítettem, gondoltam, ezeket egyszerű, fekete négyzettel illusztrálom majd.

 

A rossz idő ellenére, vagy talán éppen ezért, sokan választották a számtalan lehetséges program közül a galéria meglátogatását. Javarészt külföldiek, vidám olaszok, hollandok, németek és elgyötört arcú budapestiek sétálgattak a bejárat előtti impozáns placcon. Bámulták a panorámát, a külföldiek csodálták a hajdanvolt palotát, amely, valljuk be, szerencsétlen módon ma a Magyar Nemzeti Galéria otthona.

 

A hatalmas bejárati ajtókat bronzlemez borítás takarja, mintha egy Duna felőli török támadástól tartanának a mai délelőttön a vár védői. Az érzést fokozandó, csak fél ajtószárny van nyitva, ami természetesen teljesíti a magyar építészeti szabványban előírt minimális méretet. Ezen a résen próbálok bejutni, az igazán szívet melengetőén sok érdeklődővel együtt, miközben bentről, ugyancsak szívet melengetően, sokan szeretnének a nyíláson kijutni. Az entrée, különösen egy reprezentatív helyen, rendkívül fontos, meghatározó élmény. Tudom, hogy kevés a pénz a kultúrára, de talán a tágra nyitott, hívogató bejárat költségeit még elbírná a büdzsé. A pénztárnál hosszú a sor. Ez inkább jóleső érzéssel tölt el, mint hogy bosszantana. A fotójegy pedig igazán jó ötlet. Ezer forintért annyit kattogtathatok, amennyit csak akarok. Azt terveztem, megpróbálom végigrohanni az egészet, de már Munkácsynál leragadtam.

 

Februárban Bangkokban jártam, és meglátogattam az ottani Nemzeti Galériát. Nem értettem, hogyan lehet ilyen lelketlenül bánni műtárgyakkal, még ha a színvonal enyhén szólva gyenge volta oly nyilvánvaló is. A kedves, mindig mosolygós thaiak, csak nekünk, hülye külföldieknek csinálták ezt a galériát, őket ez az egész múzeumosdi nem is érdekli. Más kultúra, más hangsúlyokkal, a tárgyak európai imádata számukra szinte ismeretlen. Ennek ellenére, azt gondolom, hibáztak.

 

A Munkácsy-képek közé lépve, elszégyelltem magam, és csöndben megkövettem a thaiföldieket. Az a lelketlen nemtörődömség, amit itt tapasztaltam, a lepusztult bangkoki múzeumra emlékeztetett. Csak itt nincs mentség, ennek Európának kéne lennie, de csak kéne, közel a Balkán, sajnos nem csak földrajzilag. Hideg van, mint egy hullaházban. Tulajdonképpen stílusos a hőmérséklet, hiszen a falakon javarészt hullák lógnak. Érthetetlen, miért vannak kiállítva gyakorlatilag megsemmisült képek, olyanok, amelyeket a rossz anyagválasztás miatt maga a festő ítélt halálra. Az alattomos bitumen, amely látszólag oly egyszerűen kínálta mély, meleg barnáit, bosszút állt. Hogy szabad ilyen állapotú képeket kiállítani? Kilencven százalék fekete ragya, tíz százalék emberke, aki úszik a ragyában. Ezek ragyák, nem képek. Mintha egy böllér ment volna neki a vászonnak, disznóperzselővel.

 

- Scusi! Second World War?- mutatott a képre egy didergő olasz. Csóró egy szál ingben volt.

- Yes - válaszoltam tört angolsággal. Aztán bamba vigyor és leléptem, inkább a háború, minthogy a kőolajszármazékok kémiai reakcióit kelljen ecsetelnem a mester művészetében.

 

 

Munkácsy kortársai az impresszionisták voltak, ugyanakkor dolgoztak, ugyanott, ahol ő, Párizsban. Nem kellene végre művészetének jelentőségét átértékelni? Egyáltalán, a múlt kultúrpolitikájának sztárfestőjét, a „proletárok életének kilátástalanságát oly korán felismerő művészt" mikor fogjuk végre a helyére tenni? Munkácsy egyébként vonzza a marketingeseket. Először gazdag felesége, majd a kádári kultúrpolitika, most meg az aukciós házak istenítik. Őket legalább értem, el akarnak adni. Gyermekkorunkban megkaptuk az oltást, körülbelül a Sabin-cseppekkel együtt, most már csak egy „emlékeztető" kell. Minden faliújság és órarend között legalább egy Ásító inas, vagy Köpülőasszony lógott. A Siralomház a tanáriban, a Rőzsehordóasszony a politechnikán virított. Ennek következtében a hajdanvolt úttörőket, KISZ-titkárokat, akik, ha Munkácsyt vennének, ugyan érteném, de a nemzet galériáját nem értem. Honnan és miért, e töretlen lelkesedés? Mikor fogja végre a Nemzeti Galéria átszabni avítt állandó kiállításait?

 

Lehet egyébként, hogy a munkatársak nem is szoktak körbejárni a termekben, így nincs is, aki jelentsen a főigazgatónak, hogy: „Bocs főnök, a Munkácsykat valakik úgy felejtették." Erre az abszurd következtetésre azért jutottam, mert elképzelhetetlen, hogy ha a munkatársak arra jártak volna, nem vették volna észre azonnal, az enyhén szólva blamázs feliratokat. A kép címe: Ház előtt- angol verzió: Before the house. Valljuk be, azért ez nagyon ciki. Megnéztem, angol nyelvlecke kezdőknek, ötödik óra. Ugye, kedves munkatársak, ezt senki sem látta, az elmúlt tíz évben? A papír színéből ítélve feltehetően ennyi idős lehet a felirat. Kérem, könyörgök, legalább tagadják le, ha látták. Ha valaki észrevette volna, már biztos ki lenne cserélve, ugye? Az biztos. Az az egymillió külföldi, aki már olvasta, az meg smafu, legalább is a többi négymilliárdhoz képest, akik viszont még nem látták. Olvasta a Föld népességének 0,25 ezreléke, ez statisztikailag elhanyagolható számú egyed, ráadásul a nagy része nem is beszél angolul. Aztán egy kellemes meglepetés, a fókavadásznak öltözött teremőr néni azonnal tudta, miért röhögünk. Úgy látszik, vele snassz elbeszélgetni legalább évente egyszer arról, hogy mit tapasztalt a teremben.

 

Munkácsyról jutott eszembe, hogy egyre több képtől kénytelen megválni a galéria, az egykoron jogtalanul eltulajdonított festményeket vissza kell szolgáltatni jogos tulajdonosaiknak. Az viszont teljesen érthetetlen, hogy ha ezek a képek fontosak, miért nem veszi meg őket a Nemzeti Galéria? Ha pedig érdektelenek a gyűjtemény számára, miért nem adják vissza őket elegánsan, perek nélkül? A múlt szelleme lengi be az egész épületet. Trehányság, nemtörődömség, a gondos gazda hiánya látszik mindenen.

 

 

Egy másik képfeliratra golyóstollal odabiggyesztették az adományozó nevét. Akárki tette, szégyenletes dolog. Mindenképpen azt bizonyítja, hogy a donátorok nincsenek megbecsülve. Miért, ha állítólag kevés a pénz? Ha a felirat házon belül készült, akkor döbbenetes érdektelenségre utal, de a legrosszabb változat, ha maga az adományozó volt a tettes. Vagy ezzel megint újat mondok? Lehetséges, hogy ezt a blamát sem vette észre senki, azok közül, akiknek ez lenne a feladata? Meg akartam kérdezni telefonon, hátha van elfogadható válasz, de nem sikerült. A Nemzeti Galéria március elsején levált a Budavári Palota telefonközpontjáról, de sajátja még nincsen. Most április közepe van. Ügyes. Néha engem is idegesít, ha folyton hívogatnak, de ennyi időre én nem merném kivonni magamat a forgalomból. Tudom, kevés a pénz, de ez inkább szervezési hibának tűnik. Vagy csak egyszerűen nemtörődömségről van szó?

 

Egyes képeken, kereteken többéves porréteg díszeleg. Tudom, kevés a pénz, ezért elhatároztam, a csatlakozás napján huszonöt darab tollseprűt adományozok az MNG-nek. Szeretnék példát mutatni a honfitársaimnak. A civilek támogatása elengedhetetlen feltétele a színvonalas kulturális életnek, az egész világon. De ezért valamit tenni kell, nem akar a donátor csak úgy berepülni a szánkba. Meg lehetne kérni például Móricz Feri urat, a kőművest, azért őt, mert ismerem a munkáját - és merem ajánlani -, hogy javítsa ki a nyilván csőtörésből származó, salétromos foltokat a Majális körül. Lehet, hogy mögötte is szükséges lenne a javítás, de az így nem volt megállapítható. A képet nem mertem leakasztani, hogy megnézzem, mi a helyzet mögötte. Pedig valakinek jó lenne megvizsgálnia, még mielőtt a remekmű megpenészedik. Ha jól emlékszem, ez Szinyei Merse Pál legismertebb festménye. Nem kéne erre egy kicsit jobban odafigyelni? Tudom, kevés a pénz, éppen ezért ajánlom a Móricz Ferit, szerintem ingyen is kijavítaná a falat, pláne, ha kaphatna egy kis réztáblát - „Vakolta Móricz Feri, csak úgy hazaszeretetből."

 

Egy korszerű kiállítás ma már nem csak művészettörténeti szempontok szerint születik. Egy tehetséges művészettörténész lehet, hogy jól válogat a kiállítható tárgyak közül, de hogy azok milyen térben, hová, hogyan kerüljenek, abban nem feltétlenül ő a kompetens. A tereket ügyesen szervezni, a kiállított képeknek megteremteni az életterét, látványt kreálni, nehéz, különös képességeket igénylő feladat, ezek megoldására meg kell találni a megfelelő szakembert. Ez a Nemzeti Galériának eddig még nem sikerült. Az unalmas képtárak kora a múlté. Az alulvilágított, kopott, koszos termek lehangolok. Az ötletszerűen egymás mellé aggatott képek látványa szomorú, szegényes, ráadásul a helytelen társítások legtöbbször ölik, kioltják egymást. Tudom, kevés a pénz, de a jó ízlés ingyen van, igaz, sajnos, ritka dolog errefelé.

 

Az MNG feladata nemcsak a dokumentálás és a bemutatás, hanem elsősorban a népszerűsítés lenne. Különösen nehéz ezt megugrani egy olyan ingergazdag világban, amilyenben élünk. De meg merem kockáztatni, ez a feladat meghaladja a jelenlegi intézmény erejét. Hogy miért? Nem tudom, csak látom. Hiányzik a hit, a lelkesedés, vagy csak valamiért nem tud a felszínre törni? Tudom, hogy sok tehetséges fiatal dolgozik a galériában. Sajnos, ma még nem ők az irányadók, de talán csak addig, amíg ki nem hűl teljesen az itt még mindig langyos víz.