Kényszer szülte emigrációk, háborús pusztítás és önkényes, katonai „szerzeményezés" tizedelte a műtárgyállományt. Nem ritka, hogy szinte teljes életművek tűntek el az utókor kutatóinak szeme elől, s csupán egy-egy ígéretes, ám gyakorlatilag ismeretlen szerzőjű mű előkerülésekor döbbenünk rá az elszenvedett károk nagyságára. A korabeli reprodukciók elhanyagolhatatlan bázist jelentenek tehát, melyekből szerencsés esetben kiegészíthetjük és tovább cizellálhatjuk a töredékes összképet.

 

Rónai Dénes fotóhagyatéka, melyet a Magyar Fotográfiai Múzeum őriz, ma még művészettörténeti szempontból nem teljesen feldolgozott. A műtárgyakról készített üvegnegatívok döntő többségén 20. századi magyar festmény és szobor látható, de akad köztük néhány antik festmény, szőnyeg és egy-két műteremfotó. A hagyaték egyik különösen érdekes -ma még ismeretlen okból készült - része az a jó néhány reprodukció, mely a húszas évek elején Magyarországon járt Armand Bouten holland festő munkáit mutatja be. A műtárgyfotók egyik - mennyiségben és kvalitásban is jelentős - része Kállai Ernő Új magyar piktúra című alapvető könyvének illusztrálásához készült, többek között Rippl-Rónai, Nemes-Lampérth, Szobotka, Nagy-Balogh, Czillich Anna, Bohacsek Ede és Aba-Novák Vilmos műveiről. Nagyobb számban találhatók a hagyatékban Kádár Béla, Márffy Ödön és Perlrott-Csaba Vilmos képeinek reprodukciói, melyek közül a Perlrott festmények fotói minden bizonnyal az Ars Una című korabeli folyóirat megrendelésére készültek. Számos kiváló alkotás képviseli Scheiber Hugó művészetét, és találunk néhány fontos, mindeddig publikálatlan Derkovits főművet is. A legbővebb válogatással Csorba Géza szobrász van jelen: neki és a szintén több művel reprezentált Gulácsy Lajosnak Rónai Ödön kiállítást is rendezett Váci utcai műtermében. A fotóhagyaték egyik legértékesebb darabja annak a jól ismert, Gulácsyt ábrázoló fotónak az eredeti, sajátos retusálással ellátott üvegnegatívja, melyen a festő imádkozva, Szent Lajosként jelenik meg.

 

 

Az üvegnegatívok rendkívül érdekes részét alkotják a kevésbé ismert vagy ma még ismeretlen alkotók műveiről készült fotók. Közöttük van Novotny Emil Róbert, Fenyő György, Blattner Géza, Peterdi Gábor, Bor Pál, valamint az összesen hat művel képviselt Deli B. Rózsi.

 

Deli Antalné Bacher Róza 1894-ben született Budapesten. A fővárosi iparrajziskolában kezdte tanulmányait, majd 1911-től a Képzőművészeti Főiskolán és Nagybányán, Réti István mellett képezte magát. 1917-ben és 1918-ban a budapesti Képzőművészeti Szabadiskolában tanult Rippl-Rónai Józsefnél, majd Bornemisza Gézánál. A húszas évek közepén férjével, a szintén festő Deli Antallal Párizsban és Olaszországban járt tanulmányúton. Első gyűjteményes kiállítását a Nemzeti Szalon rendezte meg 1924-ben, ahol később rendszeresen részt vett a KUT tárlatain.

 

Deli B. Rózsi művei ha jelen is vannak a nagyobb közgyűjteményekben, szinte kivétel nélkül raktárakban pihennek. A pécsi Janus Pannonius Múzeum kollekcióját gazdagítja a festőnő több pasztellje és tusrajza, melyek közül hat a Kunvári-gyűjteményből, egy pedig Gegesi Kiss Pál ajándékaként, Forgács Hann Erzsébet hagyatékából került a múzeum törzsanyagába. A kiváló kvalitásérzékkel, elfogulatlan szemmel összeállított győri Patkó Imre gyűjtemény állandó kiállításán a múzeumlátogatók a maga valóságában is megtekinthetnek egy alkotást.

 

 

A bemutatott reprodukciókon Deli B. Rózsi 1930-ban és 1931-ben készült művei tűnnek fel. Az art deco, az új tárgyiasság és az Ecole de Paris sajátos ötvözeteként jellemezhető művek leginkább a KUT dekoratív irányához tartozó művészek festményeivel állíthatók párhuzamba.

 

A korabeli kiállítások katalógusaiban a közölt címek alapján azonosítható néhány most megismert mű: a Fekvő akt a Nemzeti Szalon 193l-es tavaszi tárlatán, a Bár című kompozíció az Alkotóművésznők Egyesületének ugyanez évi nyári bemutatóján került a közönség elé.

 

A Rónai Dénes fotóhagyatékából előkerülő hat, mindeddig ismeretlen reprodukció nem csupán Deli B. Rózsi 1930 körüli, art deco-s korszakának megismerésére ad esélyt, de újra ráirányítja a figyelmünket arra, hogy a magyar művészet 20. századi története még mennyi meglepetést tartogat, s hogy milyen körültekintően kell közelítenünk minden olyan, látszólag másodlagos jelentőségű forrásra, melyek segítségével befoltozhatok a műtárgyállományunk pusztulásából fakadó hiányok.