A Szentendrei Képtárban látható most annak a kutatómunkának az eredménye, ami a híres, 1959-es műcsarnokbeli francia könyvkiállítás történetét dolgozta fel. Erről tudható, hogy a kéthetes nyitvatartási idő alatt a könyvek nagy részét ellopták a látogatók. A szemtanúk és „tolvajok” között akadtak főiskolás művészek és művészettörténet szakos egyetemisták is. A nagy könyvlopás. Francia könyvkiállítás a vasfüggöny mögött című kiállítás kurátorai, Árvai Mária és Véri Dániel velük készítettek interjúkat, hogy a könyvlopás téma mellett feltérképezzék: az 50-es, 60-as évek elszigeteltségében hogyan lehetett „nyugati” információhoz, képekhez, reprodukciókhoz jutni. Ezek a forrásértékű interjúk – a kiállítás katalógusa mellett – 2019 októberétől az Artmagazin Online-on jelennek meg: az oldalunkra látogatók kéthetente egy-egy újabb megszólaló történetét olvashatják majd.

Kovalovszky Márta (1939) művészettörténész, szakterülete a 20. századi magyar képzőművészet. Kovács Péter (1939) művészettörténész, szakterülete a 18. és 20. századi szobrászat. 
 

Francia könyvkiállítás

Hogy emlékeznek az 1959-es műcsarnoki könyvkiállításra? Honnan hallottak róla, hányszor voltak ott?

KM: Én biztos, hogy csak egyszer voltam. A Művészettörténeti Intézetben, az egyetemen mesélték, hogy lesz egy francia könyvkiállítás, és rögtön az első napokban elmentünk. Fantasztikus volt. Tele volt a Műcsarnok vitrinekkel, bennük könyvekkel. Azon felül a vitrineket nem zárták le. Volt természetesen a könyvek fölött üveg, de…

KP: Nem volt! Bocsánat! Lapozni is lehetett.

KM: Akkor én rosszul emlékszem. Azt tudom, hogy olyan volt, mintha hirtelen beszabadultunk volna valami ismeretlen, másik világba, amit soha addig nem láttunk. Csak hallottuk, hogy van ilyen. 1959-ben ez egy tőlünk nagyon távol álló világ volt. Amikor mi egyetemre jártunk, kortárs művészetről vagy modern művészetről, huszadik századról soha semmit nem tanultunk. Az egyetemi tanulmányaink Daumier-ig[1] vezettek, és akkor hirtelen a professzorok megbetegedtek, soha többet nem tudtak előadásokat tartani. Azt javasolták, ha valakit ez a korszak továbbra is érdekel, akkor a Francia Intézet könyvtárában mindent meg fog találni.

Az a hír, hogy a francia könyvkiállítás megnyílt a Műcsarnokban, különösen fontos volt, mert nemcsak egy könyvtárba mehettünk, nemcsak diapozitíveket láthattunk, hanem a könyveket is a lehető legközelebbről: kézben foghattuk, megszagolhattuk őket. Ezen a kiállításon a középkortól kezdve a 20. század ötvenes éveiig mindenféle kiadvány megtalálható volt – úgyhogy lelkesen rohantunk oda, és üldögéltünk, álldogáltunk, csoportosultunk, magyaráztunk, lapoztunk, mert nagyon fontosnak és érdekesnek tartottuk azt, ami a szemünk elé tárult.

Hozzám került ebből az anyagból ez az itt látható Rouault[2]-album,[3] amit nem én hoztam el a kiállításból, hanem Kovács Péter. Én ugyanis, mint egy rendes vidéki kislány, azt gondoltam, hogy nagy disznóság könyvet vagy bármit elvinni egy idegen helyről. Az nem helyes. Azonfelül nagyon féltem a rendőröktől és a teremőröktől. Biztos, hogy nem mertem volna megkockáztatni, hogy elvegyek egy könyvet.

Fantasztikus volt, hogy egyáltalán abból a világból valamilyen darabot elsajátít az ember, és az otthon lehet a polcán. Egy ismeretlen világ szaga, illúziója és a realitása jött be az ember kispesti kuckójába. Valami egészen hihetetlen dolog volt ez: az a művészeti közeg, amit egy-egy ilyen kötet magával hozott, teljesen ismeretlen, újszerű és nagyon-nagyon vonzó, lelkesítő volt számunkra.

KP: Nagyon hamar elterjedt, hogy nyugodtan el lehet hozni a könyveket. Egyre többen hoztak el, végül én is. Mártával együtt jártunk ott talán első alkalommal. Tényleg csoda dolgokat láttunk, kortárs 20. századi műveket, könyveket, albumokat, amit addig soha. Később egyetemi kollegák kezében is feltűnt egy-egy példány.

Mondtam később Mártának, hogy mi is hozzunk el valamit. Amikor visszamentem, akkorra már lecsökkent a választék. És hát nem voltam egy gyakorlott tolvaj. Hatalmas nagy tárolók voltak, amiket rengeteg ember állt körbe. Lehetett látni, amikor valaki bedugta a zakójába vagy a kabátjába a könyveket. Senki nem szólt semmit, de rosszul éreztem magam, nagyon ideges voltam. Végül nem is tudtam választani, nem tudom, miért éppen egy Rouault-albumot vettem el. Azt hiszem, hogy ez akadt a kezembe, és nem azért, mert éppen erre vágytam volna. Elhoztam, aztán dedikáltam is: „Mártának vigasztalásul. 1959. XI. 8. Péter”.

Kovács Péter és Kovalovszky Márta. Fotó: Deim Balázs

A Rouault-album

KM: A gyávaság, ugye? De legalább megvolt a vigaszom. Egyébként ez egy grafikai sorozat, amelyet Rouault ’48-ban jelentetett meg. Nagyon hosszú ideig egy francia íróval szeretett volna szöveget íratni ezekhez a grafikákhoz, de az valahogy nem sikerült.[4] Végül 1948-ban jelent meg először, majd 1951-ben a reprintje, az itt látható kötet. Művészetileg, ha az ember ma nézi, és ma kellene választani, biztos nem jutna eszébe Rouault. De akkor érdekes volt: hogy mennyire mások a figurák, a kompozíciók. Mások voltak az elképzelések arról, hogy milyen egy emberi figura vagy egy vallásos témájú kép, mint amit akkoriban a környezetünkben láthattunk. Úgyhogy mindenképpen valami fantasztikus csodának tűnt, hogy ezt nézhette az ember.

KP: Még egy érdekesség. Ez a papírlap Márta fordításával most, hogy elővettük a könyvet, a könyvből került elő. Amit Márta most elmondott, hogy mennyire fontosnak éreztük ezt az egészet, abból is látszik, hogy azonnal nekilátott lefordítani.

KM: Rouault maga írt egy rövid bevezető szöveget az egész sorozathoz, és ez nekem sokat számított. Nem maga az alkotás csodája, hanem egyszerűen a könyv mint tárgy, a belőle kinövő érzések, gondolatok, anyag, illatok. Egy másik világnak az üzenete.

Ezek fekete-fehér grafikák egyébként. Színüket, formájukat vagy hangulatukat tekintve nagyon közel állnak az ötvenes évek végének Magyarországához. Tegnap néztem meg egy régi Jancsó-filmet,[5] ami 1964-ben készült. Annak a képi vagy színvilága tökéletesen ez a fajta fekete-fehér-szürke világ. Keserü Ilona,[6] mikor egyszer a Nemzeti Galériában csináltak egy nagy hatvanas évek kiállítást, egy hosszú interjúban beszélt arról is, hogy milyen érdekes volt ez az ötvenes évek végi, hatvanas évek eleji Magyarország, Budapest.

El sem tudjuk ma már képzelni, hogy semmilyen szín nem volt. Ha az ember a Fortepan[7] képeit látja, akkor jut eszébe, hogy nem csak a formák változtak meg. Nemcsak az emberek formái, a viseletek, a ruhák, az autók, a tárgyak, de egyszerűen az a fajta kicsit kopott, szürkés jelleg is ismeretlen ma már. Ha az ember ma kilép az utcára, akkor egy egész más világot talál. Alapvető volt, hogy valahogyan a szürke grafikák ellenére is ez a színesebb, érdekesebb, nagyon mozgékony és furcsa, általunk nem ismert, meghatározhatatlan, szellemi töltésekkel és kulturális törmelékekkel áthatott világ sejlik fel számunkra.

Georges Rouault: Le Miserere, Párizs, Éditions du Seuil, 1951

Ismételt elkövetés

Milyen technikával sikerült végül meglovasítani a Rouault-albumot?

KP: Az izgalmamra emlékszem, hogy kihúztam valahogy, és bedugtam a zakóm alá. Ideges voltam, de ugyanakkor tulajdonképpen merész is. És az a helyzet, hogy később meg is ismételtem a dolgot egy másik kollegina kedvéért. Egy másik kolleginának is elemeltem valamit. Hogy micsodát, arra már nem emlékszem, de állítólag abba is beleírtam, mint ebbe, hogy ajándékba adom.[8]

KM: Én arra emlékszem, hogy amikor készültél, hogy még egyszer mész a Műcsarnokba, többen megbeszéltétek, hogy majd körülállnak és behajolnak a vitrin fölé, hogy ne legyen olyan feltűnő. A másik könyvben egy bocsánatkérés van, mert az nem az, ami az illetőt nagyon érdekelte. Az túlságosan a vitrin közepén volt, nem lehetett hozzáférni, nagyon feltűnő lett volna. Akik ott álltak a vitrinek között, láthatták, amikor valaki eltesz egy könyvet.

KP: Nekem egyébként is remeg a kezem egy háborús sérülés miatt, izgatott idegállapotban még jobban. Tehát megragadtam valamit és elvettem. Igazán nem tudtam válogatni, még ha szerettem volna, akkor sem.

Művészettörténész hallgatók

Olyanra emlékeznek, amit szerettek volna elhozni, hogyha lett volna idő válogatni? Egyáltalán lehetett ott vásárolni?

KP: Csupa csoda volt számunkra. Vásárolni vagy rendelni nem lehetett. Biztos szerettem volna egy Klee-albumot[9], de ezt csak mondom, mert később is nagyon szerettem volna. Az a furcsa, hogy elterjedt: a franciák igazából nem bánják, hogy viszik az emberek a könyveket. Sőt, egyfajta sikerként élik meg. Szerintem a teremőrök is behunyták a szemüket. Nem ellenőriztek senkit. De az is kiderült, hogy a magyar hatóságok nem nézték jó szemmel, és akadt valaki közülünk, akit aztán elő is állítottak ebben az ügyben: egyszer nagyon rémülten jött Pap Gábor[10] kollégánk, hogy őt elővették a hatóságok, és fenyegették is. Többen meg voltunk ijedve, de aztán valahogy ennek nem lett folytatása. Pap Gábor, azt hiszem, beszolgáltatta a könyvet, amit elvett. Nem tudom, hogy visszaadták-e a franciáknak, vagy megtartotta magának a belügy.

A Rouault-album utána forgott a társaságon belül, vagy kaptak kölcsön olyat, amit más emelt el ugyanonnan?

KP: Persze, bevittük az egyetemre. Nagyon kicsi volt az egész művészettörténet szak.

KM: Tizenhárom fő volt – ami nagy évfolyamnak számított. Előtte ketten, egyedül, öten voltak egy-egy évfolyamon, nagyon kevesen. Gyakorlatilag mind együtt voltunk: volt egy szemináriumi terem, ahol az összes évfolyam elfért. Lehettünk összesen talán harmincan?

KP: Az öt évfolyamon mindenki ismert mindenkit. Boskovitsnak[11] és Végh Jánosnak[12] volt külön szobája. Azt nem tudom, hogyan szerezték. Azon a folyosón volt, ahol a szemináriumi terem is. Ők ketten berendezkedtek, és más nem nagyon mehetett be. Valamiért ketten járhattunk be hozzájuk, Perneczky Géza[13] és én. Nagy dolog volt, hogy oda beléphettünk. Máig emlékszem, hogy egyszer Passuth Krisztina,[14] aki eggyel fölöttünk járt, kért, hogy Péter, csak azt engedd meg, hogy egy kicsit benézhessek oda! A szemináriumi helységben együtt voltunk, ott mindent megosztottunk egymással, információt és könyveket is.

Kovács Péter és Kovalovszky Márta. Fotó: Deim Balázs

Könyvhöz jutás az ’50-es évek végén és a Francia Intézet

KP: Még valamit hozzátennék arról, mi volt amögött, hogy a kiállítás végére gyakorlatilag majdhogynem kiürültek a vitrinek a Műcsarnokban. Az ötvenes években, tulajdonképpen 1956 után is, tökéletesen el voltunk zárva a világtól. Nemhogy az egyetemi oktatásban nem értünk el még az impresszionistákig sem, hanem egyáltalán nem láttunk semmit. Művészettörténészek, akik soha nem utaztak.

Emlékszem, Pataky Dénes[15] egyszer azt mondta nekem, hogy nem fog útlevelet kérni. Csak akkor utazik majd, ha az útlevelet már nem kérni kell, hanem adják – de hát ez nem következett be. A francia könyvkiállítás 1959-ben volt, én pedig tíz évvel később, 1969-ben kaptam életemben először útlevelet. Ezek hihetetlen dolgok. A könyvkiállítás egy ablakot nyitott.

Voltunk néhányan, akik bejártunk aztán a Francia Intézetbe. Akkor még a Károlyi-kert mellett volt egy öreg, 19. századi házban, hátul az udvarban. Ott lehetett olvasni. Később rájöttünk, hogy diapozitíveket is lehet kölcsönözni, így páran ezt csináltuk. Végül Vayer Lajos[16] professzor úr engedélyével önképzőkörszerűen tartottunk előadásokat egymás számára az akkori modern művészetről.

Előadás a modern művészetről a Gólyavárban, 1961

Hogy zajlott ez az egyetemen, mi lett az eredménye?

KP: Az önképzőkörnek, amit csináltunk, valahogy híre ment, és meghívtak a TTK-ra. A bölcsészkar akkor a Váci utcában, a piarista épületben volt, a TTK pedig a Múzeum körúton, ahol ma is található az egyetem. A Gólyavárban kellett előadást tartanom. Ez néhány évvel később történt, ötödévesek voltunk. Tehát már hatvan…

KM: Hatvanegyben.

KP: …hatvanegyben lehetett, igen. A Gólyavárban a hallgatóság megtöltötte a hatalmas előadótermet. Diavetítéses előadást tartottam az úgynevezett absztrakt művészetről. Ez akkor nemcsak a nem ábrázolót jelentette, hanem a modern művészetet általában. Tulajdonképpen szerfelett egyszerű dolog lehetett, amit előadtam, de igazán nagy siker volt.

Az előadásnak további visszhangja lett, aminek folytatása is következett. Akkor már Aradi Nóra[17] is ott dolgozott az egyetemen, talán még megbízott előadóként. Bennünket nem tanított. Ő fordult Ék Sándorhoz.[18] Valaki a TTK-sok közül az egyetemi lapba írt az előadásról egy cikket, hogy milyen érdekes volt, mekkora élményt jelentett. Aradi Nóra szerette volna, ha valaki a Képzőművészeti Főiskoláról, Ék Sándor növendékei közül ír egy ellencikket. Valaki írt is, de azt hiszem, végül nem jelent meg, mert a szerkesztőknek nem felelt meg: ő is azt írta, hogy milyen nagyszerű, hogy a bölcsészkaron ilyen dolgok történnek.

Utána nekem KISZ fegyelmit akartak adni, de hát ez lehetetlen volt, mert nem voltam KISZ-tag. Végül le kellett ülnöm Aradi Nórával és egy párt-korifeussal az egyetemről egy beszélgetésre. Arról próbáltak meggyőzni, hogy ez a fajta művészet nem művészet. Én is mondtam a magam igazát, egyszerűen érveltem. Akkoriban voltak az első űrkísérletek – talán ’58-ban volt az első rakéta, amit föllőttek.[19] Nem tudom, hogy Gagarin repült-e már akkor, de pont ilyesmit mondtam: ha fölmegy az ember az űrbe, valami egész más világot fog látni, és biztosan van jogosultsága annak, hogy művészek is másként lássák a világot.

Ez meggyőzte Aradi Nórát?

KP: Nem. Furcsa egy valaki volt. Művelt volt, sok mindennel tisztában volt, amit talán magának sem akart bevallani.

Idegennyelvű Könyvesbolt, Fészek Művészklub könyvtára

Hogy lehetett még akkoriban könyvhöz jutni?

KP: Ez idő tájt nyílt meg a Váci utcában, talán ’60-ban vagy ’61-ben az Idegennyelvű Könyvesbolt, amely pont a bölcsészkarral volt szemben. Komoly árakon, de ott aztán már hozzá lehetett jutni nyugati művészeti albumokhoz. Azt is elnézték, ha bele-belelapozott az ember valamibe, igaz, nem örültek neki. Előfordult, hogy többen is kinéztünk valamit, az egyetemen pedig Zádor Annával[20] meg lehetett beszélni az ilyesmit. Az intézeti könyvtárnak akkoriban onnan vásároltak egy-egy kötetet. Egy bizonyos Pollock-album[21] is ilyen volt, amire sokan ácsingóztunk.

A másik fontos és jó hely a Fészek könyvtára volt. A könyvtáros, Molnár Éva[22] egy nálunk néhány évvel idősebb, kedves hölgy volt. Ő levelező hallgatóként járt akkor egyetemre. A Fészek nagyszerű hely volt, mert ott a folyóiratokhoz lehetett hozzájutni. Később könyvekhez is, amikor már itthon is be lehetett szerezni nyugati köteteket. Ha jól emlékszem, a Művészeti Dolgozók Szakszervezete tartotta fenn, ők szabadabban és nagyobb anyagi háttérrel tudtak vásárolni. Molnár Évától lehetett is kérni, hogy mit szerezzenek be.

Fotó: Deim Balázs

Kapcsolat a kortárs művészekkel

KP: Igyekeztünk a kortárs hazai művészekkel kapcsolatba kerülni. A fölöttünk járók közül Boskovits Miklósnak voltak művész ismerősei. Ő hozott össze minket Csernus Tiborral,[23] elvitt a műtermébe. Arra emlékszem, hogy Csernus akkor jött vissza Franciaországból Derkovits-ösztöndíjasként:[24] a derkovitsosok az ösztöndíj végén lehetőséget kaptak egy néhány hónapos külföldi útra.

Elmesélte, hogy megismerkedett Hantai Simonnal,[25] aki akkor tasiszta képeket festett. Szájtátva hallgattuk. Azt magyarázta, hogy Hantai a műtermében egy létra tetejéről dobta a festéket a vászonra. Azt mondta Csernusnak, az a fontos, hogy minél kevesebb fizikai kapcsolata legyen a vászonnal. Csernus egy kicsit ironikusan ajánlotta neki, hogy esetleg háttal dobja a festéket.

De nem csak Csernushoz jártunk. Akkor a Molnár utcában laktam, és nem messze tőlünk, a szemközti oldalon lakott Korniss Dezső.[26] Őt is megkerestük többen, egyetemi hallgatók, hogy nézhessünk képeket. Tőle kaptuk például Moholy-Nagy[27] könyvét gépelt formában, magyarra fordítva. Hallatlanul nagy élmény volt. A művészek között is kézről kézre járt, de mi is olvastuk az egyetemen. Jártunk a Képzőművészeti Főiskolára és az Iparművészetire is. Be-bejártunk, barátkoztunk fiatalokkal, idősebbekkel is. Elmentünk Barta Lajoshoz,[28] aki a Váci úton lakott. Ha jól emlékszem, éppen veled és Pap Gáborral voltunk többször is Lalinál. Ezen kívül Kondorral[29] volt még kapcsolatunk. Az ember kereste a találkozást az élő művészettel.

Az interjú A nagy könyvlopás. Francia könyvkiállítás a vasfüggöny mögött című kiállítást előkészítő kutatás keretében készült. (Szentendrei Képtár, 2019. 09. 20. – 2020. 03. 01., kurátorok: Árvai Mária, Véri Dániel)

Ennek alkalmából 2020-ban kétnyelvű, magyar–angol kiadvány jelenik meg, amely három bevezető tanulmány mellett közli a tíz interjú teljes, szerkesztett szövegét.

Az interjút Árvai Mária és Véri Dániel készítette Budapesten 2019. február 19-én, a szöveget ők szerkesztették, az olvasószerkesztő Zelei Bori volt.