Bukta Imre egyedi figurája a magyar képzőművészetnek. Mivel a művészet, legalábbis a grand art általában városi holmi, Bukta területe: a vidéki élet, a vidéken élő emberek és az őket körülvevő művelt és érintetlen természet nem tartoznak a művészek szokásos témái közé. A‑vidéki téma az ókor óta előfordul ugyan a festészetben, ám leginkább mint bukolikus táj, pásztoridill, a városi ember reménybeli pihenőhelye, ahol minden romlatlan, szép és jó, vagy épp bumfordi. Mesterünk viszont belülről látja és láttatja ezt a környezetet, és a hozzá tartozó életmódot.

Noha Bukta nem járt művészeti akadémiára, mégis olyan természetességgel alkalmazza, használja az európai művészet módszereit, eszközeit, hagyományait, mintha ez valami veleszületett adottság lenne. Olyan ő, mintha a népmesék furfangos magyar parasztjai: az okos lány, vagy Mátyás király vidéki ismerősei, akiket nem lehet becsapni, és bár nem kaptak előkelő nevelést, a legszorultabb helyzetből is, „józan paraszti eszüket” használva, egy szellemes ötlettel vágják ki magukat. Csakhogy amíg a mesékben mindig győz az igazság, és a gonoszok elnyerik méltó büntetésüket, a jók pedig jutalmukat, addig Bukta szellemességein csak rövid ideig mulatunk, mert hamar rájövünk, hogy nála a dolgok mélyén valami nagyon tragikus lapul. Elsősorban a hagyomány megszakadását, a többnyire kívülről jövő beavatkozások nyomán támadt felemás megoldások képtelenségét mutatja be. Kíméletlenül őszinte, soha sem alkuszik meg. Talán ezért is lehet egy Bukta-tárlatra mindig a legnagyobb bizalommal belépni: sohasem okoz csalódást, bár ritkán kíméletes. Mindig alaposan feladja a leckét nézőnek, kritikusnak egyaránt. Sohasem engedi, hogy kliséket használjunk a mű megértéséhez, mivel ő sem használ kliséket alkotás közben vagy ha mégis, abban van valami ravaszság.

Művei folyamatos munka eredményei, amit az is mutat, hogy nagyon sok egyéni és csoportos kiállításon szerepel.

Ebben az évben találkozhattunk művével a Zsidó Múzeumban rendezett Áldozat — engesztelés című kiállításon, ahol az Orvvadász „galambokat etet” című munkával szerepelt. A műről született kritikák a gyilkolás és az etetés, mint áldozat-engesztelés kettősségéről beszélnek, de alaposabban belegondolva mindez az értelmező saját helyzetére is rávilágít. Az állatok leölését barbár cselekedetnek tartjuk, míg etetésüket, a velük való törődést helyesnek. Ugyanakkor lelkiismeret-furdalás nélkül eszünk naponta húst, azaz leölt állatokat. Nagyanyáink a világ legtermészetesebb módján vágták el a csibe korában dédelgetett tyúk nyakát, mert ez így volt rendjén. Ma a vadász barbár, de aki őzpörköltet rendel az étteremben, nem az. Igyekszünk nem odanézni, amikor az ölés megtörténik, azt megcsinálja valaki más. Hol is van tehát az áldozat gesztusa a mai ember életében?

Idén láthattunk régebbi, 1973 és 1981 között készült fotómunkáiból egy válogatást a Vintage Galériában, míg a Godot Galériában frissen készült festményeit mutatta be. A két válogatás közös címet is kapott: Kép a tájban, táj a képben. A cím egyértelműen arra utal, hogy Bukta a természet és a művészet viszonyáról mond nekünk valamit. A két fogalom nála gyakran az ember-befolyásolta természet, azaz a mezőgazdaság területén találkozik. Míg a 18—19. századi festészetben a szalmakazal került a festményekre, addig Bukta Alkalmi kiállítás a majorságban tartott állatoknak című 1974-es akcióján a művészetet vitte ki a tájba, a szalmakazal oldalára vagy a szalmát tette műtárggyá Lebegő tárgy című munkán. A Reggeli a szabadban Buktánál újságpapírba csomagolt szalonna, sarló-kalapácsos bicskával vagy miniatürizált kaszákkal, ahol a természet — egy kis fű — nem kirándulóhelyszín, hanem a vidéki ember „természetes” reggeliző helye. A korábban említett vadász (itt éppen a művész) maga az üldözött, aki menekülő nyúlként szalad át a mezőn.

Újabb képein is festészeti toposzokból indul ki, ám a zsánerképek nála időtlenné merevedett, drámai pillanatokká válnak. A szép táj előtt ülő szép nő nála szomorú tekintetű lány, akinek színes, síkszerű foltokkal megfestett teste dekorációvá válik. Hogy helyzetével és velünk ne is kelljen szembesülnie, discmant hallgat. A „szép” tájban pedig nyíltszíni fejtés zajlik. A munka heroizmusát színes keret hivatott kiemelni, ám csodálat helyett inkább csak szomorúságot és rettenetet érzünk. A kétéves évfordulót ünneplő családot szinte benövi a háttérből induló vonalháló, ahogy a képen ábrázolt tájakat is. A drámát itt-ott oldja Bukta finom iróniája: a pepita mintázatú fatuskó, a giccses számgyertya, vagy a tájba simuló alumínium csővázas fóliasátor. Ám a drámai szomorúságon ez alig enyhít: a táj és benne az ember már csak dekoráció, létezésük csupán látszat.

A fotók és a festmények közötti átvezetést a korabeli oktató tablókra emlékeztető Az új Mezőgazdasági lexikonból (1981) című munka jelenti. A fotó alapú művön átfestések, kívülről jövő motívumok bizonygatják a szövegben közölt állítást: „Az egyik fa terem, a másik nem.” Ezen már megjelenik az átlátszó felhő, a képben megtalált geometrikus motívum, melyek Bukta későbbi festményeinek jellegzetességei lesznek.

Legutóbbi budapesti kiállítása is egy páros esemény volt: a MU Színházban 1999-ben készült litográfiáit, a Bartók 32 Galériában egy videóinstallációját láthattuk. A litográfiák főszereplői is a fent említett fák: lomb nélküli facsemeték és jegenyék. A képek vagy tavasziak, vagy ősziek-téliek, de sohasem nyáriak. Az okkeres-barnás színvilágot a feketével készült nyomatok tagolják. Itt is megjelennek a fent említett felhőszerű foltok, afféle fekvő ellipszisek, olykor jelezve, hogy a fák mégiscsak az égig nőnek, máskor meg ezekből nőnek ki a fák. A képeket szomorkás, lírai hangulat üli meg. A kikelet halovány reménye és az elmúlás tükröződik rajtuk. A legdrámaibbak és a legszebb rajzúak a fekete képek, ezeken egy papírra több nyomat is készült, a kép a következő kövön, azaz nyomaton folytatódik, mintha a hatalmas fa nem is férne egy képre, csak egymás fölé tett részleteiben lenne ábrázolható.

Az őszi szántóföld mellett pattogó pöttyös labda elég abszurd látvány, különösen, amikor a közelben gazt égető asszony először tűnik fel, a labda abbahagyja a pattogást és kissé „megijedve” a földön gurulgat. „Aggodalma” azonban felesleges, ügyet sem vet rá senki. Pedig időnként olyan magasra is felugrik, hogy kiszalad a képből, de mind hiába. Mivel nem akad játszótársa, pontosabban nem akad ember, aki rendeltetésszerűen használná, magát elunván végül kigurul a képből. A vetítéssel szemközti falon egy férfi áll portája előtt, afféle klasszikus portré, melynek megvilágítását egy alkalmilag odatolt székre felerősített asztali lámpa biztosítja (buhera). Ám ahogyan a születésnapot ünneplő családot ábrázoló képen, itt is van valami nagyon zavaró: a filmen pattogó labdát a férfi kezében tartja (nem a háttérben ülő gyerekei játszanak vele), mint attribútumot vagy különleges vagyontárgyat, holott nem sok köze van hozzá. Mi ez a labda tehát? Glóbusz? Különleges kincs, hisz magától is mozog? Közelben leszállt ufó?

Nagy Ildikó írta, hogy Bukta művein minden metamorfózison megy át. Gyakran a feje tetejére állítja a világot, néha szó szerint, mint 1986-os Láb-beli dolgok című performanszán, ahol lábánál fogva felakasztva, gumicsizmában, gyökérrel felfelé lógó facsemetével foglalkozik. A most kiállított litográfiákon épp a kertész hiányzik, ezét érezzük, hogy rettenetes magány árad a képekről, ahogyan a labda sem talál társra. Valljuk be, naiv elképzelés is volt részéről, hisz a parasztember, ha kimegy a földjére, nem játszani indul, hanem dolgozni. Kapára, vasvillára van szüksége, nem labdára. A labda „beállhat a képbe”, együtt pózolhat gazdájával, de pattognia továbbra is magában kell.