Elfelejtett életművek: Kovásznai György – Kovásznai és dr. Végh lakásszínháza a 60-as években

Iványi-Bitter Brigitta

„Valami bűzlik Dániában” – ez jár az eszemben, miközben megbarnult papírokra festett sorozatot nézek, rajtuk falak mögül előbújó arcok, óvatosan kémlelő tekintetek. A képek visszaköszönnek Kovásznai György nemzetközi animációs filmdíjakat begyűjtő 1967-es Hamlet-feldolgozásában. Mindegy, hogy adaptáció vagy saját forgatókönyv alapján dolgozott, Kovásznai rajzai, festményei drámai sűrűségűek, átjön a kor „életérzése”. A hamleti bűzlésérzékelőt mindig érzékenyre állítva képzőművészeti, írói és filmes műveiben gyakran tematizálta a személyes szabadságvágy, igazságérzet és a kor politikai-társadalmi meghatározottságának ellentmondásait.

Kovásznai korán szembesült a művészet világában (is) vérre menő ideológiai küzdelemmel, 23 éves volt, amikor 1957-ben kirúgták a főiskoláról, és ezzel búcsút is vett az „ötvenes évek képzőművészeti húsdarálójától”, ahogy ő hívta. Ettől kezdve egész életében több műfajban dolgozott: novellákat, drámákat, művészetfilozófiai és természetfilozófiai esszéket írt, rajzolt, festett és kísérleti animációs filmeket készített. Kiindulópontjának a művészeti ágak, műfajok és stílusok pluralitása iránti nyitottságot választotta. 1958-tól a 60-as évek végéig egy jól behatárolt korszak rajzolódik ki életművében.
 


Kovásznai György: Apokaliptikus horizont, 1970 körül, olaj, vászon, 180×190 cm
 

E korszakának legfontosabb elemei barátsága Korniss Dezsővel és kapcsolata az Európai Iskola „Rottenbillerei”-jával, közös animációs kísérleteik, valamint aktivitása dr. Végh lakásszínházában. Nos, a kutató nagy szerencséjére dr. Végh lakásszínháza, azaz most már „csak” lakása ma is izgalmas helyszín: egy magánarchívum, amiben a 60-as évek felolvasásainak, közös alkotásainak dokumentációját találjuk. És persze magát dr. Végh Lászlót, aki ugyan máig zeneszerzőnek tartja magát, de egész életében orvosként dolgozott: a megélhetési zeneszerzés helyett inkább szabadidejében alkotott. Vajon hányan tudják, hogy dr. Végh írta az első elektronikus zenét Magyarországon? „Zeneműveket szabadság nélkül nem lehet írni” – mondja dr. Végh. Ez volt az a közös pont, ahol dr. Végh és Kovásznai alkotói álláspontja találkozott. Dr. Végh így emlékszik vissza erre az időre:

„A 60-as évek önálló fejezet az életből, mert a 60-as évek csodát hozott, ekkor virágoztunk. 1958 nyarán a Jónás könyve című oratóriumomat adtam elő zongorán, és a lakásomban ülő ismerősökből álló hallgatóság közül az intenzíven figyelő Kovásznai tűnt ki. Hajglória övezte fej, vékony alkat, a művet rögtön átérezte és elfogadta, így aztán rögtön testvérségbe estünk. Később kitűnt fantasztikus kulturáltsága, műismerete és esztétikai biztonsága. Boldognak mondhatom magam, hogy tőle vettem képzőművészeti szemléletem alapjait. Fáradhatatlanul érvelt, bizonyított és nem kisebb energiát használt az elvetendő művek kigúnyolására. Nála szellemesebb, vitriolosabb anzágolót soha nem ismertem. Maró csúfság özönét zúdította a szocreálba dermedt kiállítások műveire, élvezet volt hallgatni. Hogy ő ez időkben barátoknál, barátnőknél csövel, nem lévén lakása és pályaudvarokon, presszókban írja színműveit, erről nem tudtam. Színműveire kíváncsiak lévén felolvasószínházzá avanzsált a lakásunk, a nagyszobában legalább ötvenen szorongtunk, a kályha előtt kis pulpitust építettem, itt hangzott el sok színműve, a hangfelvételek mindmáig megvannak. Vérfagyasztó, de tény, hogy akkoriban gyülekezési tilalom volt, de mi ezt egyszerűen nem akartuk tudomásul venni, s nyilván az égi hatalmak őriztek meg a letartóztatástól. 1958 Nagy Imre kivégzésének éve, ekkor az én lakásomban ötven ember előtt olvasta fel Kovásznai azt a kvartett drámáját, ami már csak hangfelvételen van meg. Én felvettem minden felolvasását (azért is dokumentálok, mert maga a zeneszerzés dokumentáció), mert tudtam, hogy Kovásznai grandiózus ember és szerző. Az életünk sok tekintetben kiegészítette egymást, mindkettőnk szabadsági foka azonos volt. Rengetegen fordultak meg nálam. Az ajtó az egész 60-as években örökké nyitva volt, és így egy intézmény lettem. Egyébként erről szól a Kisfaludy András rendezte Törvénytelen muskátli című film. 

A hosszú felolvasásokból kitűnt, hogy Kovásznai a színműírás fortélyait mesterfokon bírja. A hallgatók: ifjú művészek, értelmiségiek, annyira befogadták a színműveket, hogy volt, aki folyamatosan tudott idézni belőlük később is. Megpróbáltunk felolvasószínházat létrehozni. A Mars meghódítása című drámát próbáltuk is. A téma éppen ma, ötven évvel később aktuális. Ez az előny a Kovásznai-életmű minden vetületében máig fennáll. Kedvenc hangszeremhez, az orgonához, sokszor mentem improvizálni, Kovásznai ilyenkor eltűnt valamelyik bolthajtás mögött és csak a végén került elő. Mit csinált eközben? Mint mondta, a darab keletkezését, struktúráját figyelte, utána felélénkült, beszédessé vált, kedves, önmaga felett viccelődő énjét láthattam.
Sokfelé mentünk együtt, így például a Rottenbillerei-ba. Kitörő örömmel fogadták, Jakovics megölelgette, Vajda Julika köszönt, a gyerekek előjöttek, kiterítettük és megcsodáltuk az eredeti Vajda Lajos-képeket, megtapogattuk Jakovics faidoljait, amelyek emeletnyire nyúltak volna, addig azonban csak darabokban hevertek. Earl Grey teát ittunk, teljes volt a boldogság. Ez a tea akkor ritkaság volt, és tiltott nyugati csempészárunak számított.

I. B.: Hogyan viszonyult Kovásznai a hivatalos képzőművészeti szcénához, miután Bernáth Aurél kirúgta a főiskoláról?

Dr. Végh: Kovásznai zárkozott, visszavonult volt, de harcos típus. Ha művészetről volt szó, vitára került a sor, égetően felélénkült, nálánál nagyobb vitapartnert azóta sem találtam. Mindenkit elkápráztatott a tudásával. Kiderült, hogy könyvtára sincsen, mert ha ő egy könyvet elolvas, utána elajándékozza. Minek gyűjtse? Elolvasta, megjegyezte. Ennivalóan szeretetre méltó bolondéria volt ez.

I. B.: Hogyan élte meg Kovásznai azt, hogy képzőművészként nem volt része sem a hivatalos, sem az utólag undergroundként számon tartott képzőművészeti szcénának? Ez tudatos elkerülés volt vagy elszenvedett periferikus helyzet?


Dr. Végh: Tudatosan került minden kötődést. Hivatásszerűen szabad akart maradni. Ebbe a szabadságba pozitív és negatív dolgok egyaránt beletartoztak. Pozitív az, hogy hol jelent meg. Sok társaságba bejáratos volt, de egyikhez sem tartozott igazán. Kívül volt minden körön.

I. B.: A Nagyvilágnál kezdett dolgozni 58 környékén, mit jelentett ez akkoriban?

Dr. Végh: A Nagyvilág volt akkoriban a leghitelesebb olvasnivaló, ennél a folyóiratnál dolgozni mindenképpen hiteles és szellemi értelemben elit dolog volt. De egy Kovásznai számára ez csak megalázó kis semmiség volt ahhoz képest, hogy milyen képességekkel bírt.

I. B.: Mi lehet az oka annak, hogy sok körbe járt Kovásznai, de legkevésbé a képzőművészeti körökbe?

Dr. Végh: Hogy szabad maradhasson.

I. B.: Kovásznai ugyanazzal a saját világot teremtő képzőművészeti igénnyel készítette fiatalkori képeit, mint élete végén nagy festménysorozatát, amelyet egyúttal korai halálával való szembenézéseként is értékelhetünk. Visszatért ahhoz a műfajhoz, ami számára a legfontosabb önkifejezési forma volt?


Dr. Végh: Ő saját magát genuin drámaírónak és festőművésznek tartotta. Ha a festészetéről kérdezték, szemérmesen válaszolt, titkolta vagy fátylat borított rá, mert fájt az az oldal. Az, hogy ő azzal a stílussal nem rúghat labdába a szocialista realizmus idején. Ebben az időben indult a Lakner és a Csernus is, akik nem maradtak az országban, Kovásznaival ellentétben. Voltam Csernus műtermében az 50-es évek végén, persze rongyosra olvasták a francia L’oeil magazint, amit a Fészekből lehetett kölcsönözni. De aki azt nem látta, az nem tudta, hogy mi van kint. Pl. Korniss Titusz (Dezső), akikhez gyakran jártam, panaszkodva mondta, hogy épp nem olvasta a múlt havi L’oeilt, nem tudja, mi van kint. Érdekes, hogy a Korniss és a Kovásznai találkozásában a közös nevező a becsületesség volt, ugyanis Korniss se volt hajlandó ötven Sztálint kiszínezni. Inkább babákat és gombokat festett a Titusz. Ezek után nem szabad azt hinnünk, hogy Kovásznai olyan bolond, hogy bármelyik zsűri előtt bármely képével jelentkezhetne. Hát az ki van zárva. Így tehát sem támogatott, sem tűrt, sem tiltott nem volt. Kovásznai nem volt tilos, Kovásznai nem volt. Én sem voltam tilos mint zeneszerző, én nem voltam. Kovásznainak nem volt anyagi háttere, szegény művészként indult. Próbálta megőrizni a függetlenségét. Nem adta el magát. Nem korrumpálta magát. Párton kívüli volt. Az avantgárdba sem állt be. Jól kiérlelt gondolatai voltak, hogy milyennek kell lenni a képzőművészetnek. Meg is írta a Kalandozások Takamurával a magyar Disneylandben1 című esszéjében.

I. B.: Mennyire volt kritikus Kovásznai a marxizmussal, illetve a rendszer gyakorlatával szemben?

Dr. Végh: Ő nem hitt a létező szocializmusban. A 60-as években sem. Mind a ketten egy soha el nem jött világról álmodtunk, ami úgy néz ki, hogy ne Csontváryként kelljen éhezni, tengődni és végül ne egy Gedeon bácsi kelljen, aki véletlenül megmenti az életművet. A 60-as években még azt hittük, hogy talán lehet fordítani az emberarcú szocializmus felé, és aztán 68-ban megértettük, hogy mindennek vége van, ebből jó sose lesz, 70-ben megkezdődött a „polgárosodás”, és kinyitották a kaput a Nyugat felé, és ömlött be a szemét, mert ugye mindig a szar úszik felül. Nem akartuk szőröstül-bőröstül a nyugati világot. Attól fogva csak a tapsolós Ki mit tudok voltak. A Nyugat folyóirat lett volna az ideálunk, tudtuk volna csinálni, csak nem engedték... A kora kádári időkben nem tudtuk elképzelni a polgárosodó kádárizmust, amikor parcellákat lehett venni 99 évre, cseh faházzal. Na ebből nem kértünk, a 70-es években ezért már én is inkább visszavonultam és bezártam a lakásszínházat.”

A 60-as évek underground nyilvánossága egyik megteremtőjének emlékei és anekdotái sokban megkönnyítik Kovásznai személyének közelebbi megismerését. Ugyanakkor e sokszínű életmű feltárásának fontos forrása Kovásznai javarészt kiadatlan irodalmi és művészetelméleti, filozófiai anyaga, amelyben megfogalmazta művészeti pozícióját, a fennálló rendszerről kialakult véleményét.

Dr. Végh visszaemlékezéseit sokatmondóan egészíti ki Kovásznai zseniális írásának részlete, a Kalandozások Takamurával a magyar Disneylandben is, amelyben fiktív párbeszédet folytat egy Dániában élő japán animációs kollégájával. „Hajh kedves barátom, morfondírozott a Mester képzettársításaiban messze kalandozva, ha végre valóban áthaladhatnánk a világpolgári végzet sugárzási övezetén, az már a boldog megszabadulás érzetével tölthetne el. Mondja meg őszintén, kit izgat ma már a leleplezéseknek az a fajta mechanizmusa, melyet a "Valami bűzlik Dániában” mondat jelöl? Na és ha bűzlik? Dánia baja. Mint tudja, én is ott lakom.”

 


Kovásznai György: Hamlet és Horáció, 1967 körül, vegyes technika, 30×40 cm


Jegyzetek:

1 Kovásznai György: Szülőföld-Animáció. Kalandozások Takamurával a magyar Disneylandben. Animációs könyvtár/8. Pannónia Film Vállalat, 1988.

Artmagazin 2008/1. 62-66. o.