Elfogadna-e egy szlovákiai magyar művészt, aki nő, szomszédjának, barátjának, családtagjának?

Interjú Németh Ilona képzőművésszel

Mayer Marianna

Az 1963-ban Szlovákiában született, magyar kötődésű, nemzetközi sikereket elért művész, egyetemi oktató, két gyerek édesanyja a hozzá hasonlóan többfunkciós nőket hatalmas, vörös bársonnyal borított, nyílásokkal lyuggatott interaktív ágyként jeleníti meg – mosolyog, de komolyan gondolja.

Mayer Marianna: Miközben egész életedben ingázol különböző országok között, mindig Dunaszerdahelyen kötsz ki. Ott jártál általános iskolába, középiskolába is, de ha elmentél tanulmányok, munka, kiállítások miatt, akkor is mindig visszatértél.Ma Dunaszerdahelyről indultál Pozsonyba tanítani, most itt vagy Pesten és holnap reggel mégy Kassára. Szinte hihetetlen, hogy a szlovák fővárosból egy másik szlovák városba a magyar fővároson keresztül vezet a legrövidebb út. De mielőtt arról beszélnénk, hogy milyen megélni művészként és emberként ezt a fizikai határok közé szorított, de mégis határtalan identitást, mesélj a gyökereidről, a gyerekkorodról onnan kezdve, hogy 1963-ban születtél az akkor Csehszlovákiához tartozó Dunaszerdahelyen, egy kilencven százalékban magyar lakta területen.
Németh Ilona: Az egész családom magyar, többnyire szlovák területen élnek, de vannak, akik Magyarországra költöztek, például édesanyám testvérének családja a II. világháború után jött Budapestre, nagybátyám is itt élt 93 éves koráig, a húgom is itt él és most épp a fiaim is itt laknak.
Édesapám, Németh Jenő haláláig baloldali gondolkodású ember volt, a prágai Károly Egyetemen agrármérnökként végzett, 1969-ben lett államtitkár. Húsz éven keresztül volt ebben a rangban, a rendszerváltás után pedig egy mezőgazdasági nagyvállalat vezérigazgatójaként ment nyugdíjba. Nagybátyám, Szabó Rezső Pápán járt középiskolába, majd Budapesten végzett jogot, kormányalelnök volt, majd 1968-ban kizárták a pártból. Az ő karrierje első szakaszának akkor lett vége, amikor az édesapámé elkezdődött. A politizálás az életünk szerves részét képezte, rendszeresek voltak a családon belüli nézetkülönbségek, viták. Ezt még fűszerezte, hogy apukám legjobb barátja a nemesi származású Pázmány Péter volt (a híres Pázmány családból), aki tanította őt a középiskolában, majd barátokká válva segítették egymást egész életükben, minden vasárnap nálunk jöttek össze. Családi öröksége, műveltsége okán kifejezetten művészetpártoló volt ő is és a nagybátyám is, és folyamatosan győzködték apukámat, hogy érdemes művészettel foglalkozni. A szüleim baráti köréhez tartozott még Hódos László szlovákiai magyar író, aki később a Magyarok Világszövetségének alelnöke is volt.
Gyerekként szívesen rajzoltam és textiltervező iskolába szerettem volna menni, de a szüleim nem engedtek, mert az Rózsahegyen volt, másrészt pedig nem akarták, hogy egy szlovák nyelvű ipari iskolába járjak. Utólag persze teljesen érthető ez a döntés, bár akkor azt hittem, belepusztulok. Így Dunaszerdahelyen jártam gimnáziumba. Tudni kell, hogy Dunaszerdahely volt akkor is és most is a szlovákiai magyar irodalom központja, nagyon sok író, költő élt itt. A gimnáziumban csináltunk egy színjátszókört, ahol tanácsadóként megjelent Szigeti László, aki most a Kalligram Kiadó igazgatója. Rajta keresztül megismertük az egész írói közösséget, és ekkoriban kezdtem illusztrációkat készíteni különböző lapokba és díszletet is terveztem a kassai Thália Színházba. Volt tehát egy művészeti közeg is a család mellett.

Screenshot 2022 06 13 at 15.37.24

BP Public Art, 2007, Public art, 25 fém tábla, 150 × 100 cm, horganylemez, fényvisszaverő öntapadós fólia, fekete öntapadós fólia, Munkatárs: Németh Szilvia, szociológus Fotó: Tóth Gábor, Erős Nikolett, GPS, Műcsarnok, Budapest (Király utca)

Mennyire volt zárt ez a világ? Hogyan szereztetek információt arról, hogy mi történik máshol? Hiszen a nyolcvanas évekig elég nehéz volt tájékozódni, még a szocialista blokkon belül is csak nagyon ellenőrzött, hivatalos információk keringhettek, alig lehetett tudni arról, mi történik Csehszlovákiában, Lengyelországban, az NDK-ról nem is beszélve. Csakis informális csatornákon keresztül lehetett a propagált állami művészeten kívüli, underground kultúráról értesülni.
Középiskolásként (1), mint minden más fiatalnak, igen fontosak voltak a személyes kapcsolatok, ezeken az embereken keresztül jutott el hozzánk a Szombathy Bálint szerkesztette Új Symposion vagy a párizsi Magyar Műhely füzetei. Tehát elsősorban az irodalom felől foglalkoztunk az undergrounddal.
Érettségi után külföldön akartam tanulni. Lengyelország, Szovjetunió és Magyarország közül választhattam. Moszkva szóba sem jöhetett, Lengyelországba mentem volna a plakátművészetük miatt, de a Szolidaritás, majd a szükségállapot miatt oda nem engedtek, így maradt Magyarország. Az Iparművészeti Főiskolára lehetett jönni textil szakra, de akkor már nem akartam textillel foglalkozni. Pozsonyban felvételiztem textilre, aztán Pesten a főiskola tanulmányi osztályán megkérdezték, hogy milyen szakra jöttem, és akkor rávágtam, hogy grafikára, mire mondták, hogy rendben. Így aztán tipográfia és könyvművészet szakon végeztem, és mert addigra már sokat illusztráltam, ez testhezállóbb volt a textilnél. A tipográfiával korábban ugyan nem foglalkoztam, de olyan kiváló tanáraink voltak, mint Szántó Tibor, Kass János, Haiman György, Baska József, így ezt is megszerettem.

Screenshot 2022 06 13 at 15.37.34
Németh Ilona | Fotó: Rosta József


Anélkül, hogy nosztalgiáznánk, azt meg kell állapítani, hogy fantasztikusan sokszínű kulturális pezsgés jellemezte a nyolcvanas éveket zenében, színházi élményekben és persze képzőművészeti eseményekben, amelyek nemcsak kiállításokat jelentettek, hanem néha a művészeti ágak keveredését. A performance-ok, kortárs komolyzenei és rockkoncertek, kiállítások, experimentális színházi előadások, a kortárs irodalom elég nagyszámú állandó közönséget vonzottak.
Magyarország sokkal szabadabb ország volt ekkor, mint Csehszlovákia. A Műcsarnok is rendkívüli időszakot könyvelhetett el (persze ehhez kellett egy olyan kiváló igazgató, mint Néray Katalin volt). Magdalena Abakanowicz, A mai dolgok című brit kiállítás, a Hegyi Lóránd szervezte Új Szenzibilitás kiállítások és még sorolhatnánk. Abakanowicz tárlata, amelyen először találkoztam installációval, az egyik leghatalmasabb élményem volt. A kiállítások mellett etiópiai szobatársammal rendszeresen mentünk színházba (Katona, Víg), koncertekre, filmfesztiválokra. Eleinte a Kertészeti Egyetem kollégiumában laktam, aztán a Ménesi úti ELTE-kollégiumban, ott jártam Szörényi László fantasztikus speckoljára, amit a 20. század magyar irodalmából tartott, így Krúdytól kezdve Ottlikig mindent olvastunk.
 
Az egyetem után a férjemmel Szombathelyre mentünk nagy dilemmák után. Úgy indult, hogy a képtár alapító igazgatója Fitz Péter lesz, akivel hasonlóan gondolkodtunk a kortárs művészetről, aztán az utolsó pillanatban mégsem őt nevezték ki, hanem egy rajztanárt, akit az ottani pártvezetők jó elvtársnak tartottak. Mégis belevágtunk, mert azt gondoltuk, Graz közelsége jó lehetőségeket teremt. Hát nagyot tévedtünk, mert fizikailag közel volt a határ, de talán éppen ezért volt nagyon merev, nagyon provinciális szemléletű a városvezetés.
Ugyanez vonatkozik a Pozsony és Bécs közötti távolságra, amely mindössze 70 km, de az emberek sokkal többnek gondolják, ráadásul Bécsből nézve mind a mai napig még nagyobbnak tűnik. Egyébként nincs nosztalgiám a szocializmus iránt, mert az utazási lehetőségek hiányát rendkívül rosszul éltem meg, ahogy a családomban történt dolgokat is. Értelmiségi körökből, elsősorban az írókon keresztül ismertem meg Pesten a szamizdatokat, részt vettünk különböző ellenzéki tevékenységekben, a főiskola alatt alakult a Duna Kör, amelynek alapítója voltam, a másik pedig a Dialógus (2), amit Erdély Dani szervezett. Azt tudtam, hogy Erdély Dani oda jár a főiskolára, de azt senki nem mondta, hogy az Erdély Miklós gyereke. De én azt sem tudtam, ki Erdély Miklós. Amit az undergroundból érzékeltem, annak sokkal inkább politikai, mint művészeti gyökere volt.

Screenshot 2022 06 13 at 15.37.43
A többfunkciós nő, 1996, 200 × 260 × 45 cm | Fotó: Archiv Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum tulajdona


Jártál külföldön a rendszerváltás előtt?
Magyarországon kívül csak az NDK-ba utaztam egyszer, és a főiskolával egy hónapot töltöttünk Leningrádban. Ez roppant tanulságos volt és a maradék illúzióimat is elvette a szocializmust illetően. Onnantól kezdve semmit nem hittem el, amit hivatalosan mondtak. Máshol nem jártam. Albumokból, katalógusokból tájékozódtam.
A rendszerváltás előtt közvetlenül elmentünk pár napra Frankfurtba, és a rendszerváltás után, 1990-ben a Velencei Biennáléra, akkor volt Anish Kapoor, Jenny Holzer, a magyar pavilonban Fehér László, aztán a következőn Hans Haacke a feltört kövezettel, de addigra már sokat utaztunk. 1991-ben Zürichbe mentünk, ott dolgoztam grafikusként.
Visszakanyarodva egy kicsit a főiskola utáni évekre, a diploma után hazamentem és könyvtervező tipográfusként dolgoztam a Madách Könyvkiadónál. Emellett 1987-ben megalakítottuk Érsekújváron a Studió Ertét Juhász R. Józseffel, Mészáros Ottóval és Simon Attilával. A következő évtől Transart Communication néven performance fesztiválokat szerveztünk, szlovák, cseh és magyar fellépőkkel. Szkárosi Endre, Tooth Gábor, Deli Ágnes, Bánföldi Zoltán, Szirtes János, Bukta Imre, feLugossy Laca és még sokan mások voltak a vendégeink. Tíz évig szerveztem a Stúdió Ertében, ami végül nagy nemzetközi fesztivállá nőtte ki magát.
A képzőművészeti tevékenységem először az autonóm grafikákkal, illusztrációkkal kezdődött, aztán a főiskolán ezt teljesen abbahagytam, ott csak a tanult szakmámmal foglalkoztam, de olyan intenzíven, hogy azt hittem, sosem fogok elszakadni tőle. Aztán a ’80-as évek végétől elkezdtem festeni, valószínűleg az őrületes festési láz hatására. Állandóan festettem szinte, mintha azért tettem volna, hogy kifessem magamból azt, ami az öt év alatt elfojtódott bennem. Kifejezetten erotikus képeket festettem, nagyon expresszív férfi, női aktokat, közösülést ábrázoló képeket, olykor brutális, véres jeleneteket. Eközben zajlottak a politikai események, amelyekben nagyon aktivizáltam magam, a bársonyos forradalom eseményeiben az első naptól kezdve részt vettem grafikusként is és politikai filmeket is forgattam. Aztán kiszálltam a politikából és az utolsó megfestett szalmabálás képeim után, amelyeket már egy installáció részeként használtam (3), felhagytam a festészettel is.
A szlovák művészeti vérkeringésbe úgy kerültem be, hogy Pesten összebarátkoz- tam Karol Pichlerrel, aki az Iparművészeti textil szakán végzett. Kiváló ismerője volt a szlovák művészeti életnek, amikor haza- jöttem, ő segített, bemutatott embereknek. A másik jelentős támasz a Soros Alapítvány volt, amely a ’90-es években évente rende- zett kiállításokat, a készülő munkákra pe- dig anyagi fedezetet biztosítottak. Az ő se- gítségükkel csináltam meg a piros ágyat, A többfunkciós nő című objektet. Pichler hozta el hozzám a Soros Alapítványt vezető Ada Gutleber-Krnacovát, aki az első önálló kiál- lításom kurátora lett. A Soros mellett a Pro Helvetia nyújtotta a legtöbb segítséget, akik nemcsak Svájchoz köthető projekteket tá- mogattak. Ez a két alapítvány hihetetlen mértékben befolyásolta az 1990-es évek művészetét Szlovákiában.

A kilencvenes években sorra csináltad az installációkat, objekteket Szlovákiában, és aztán egyre többet szerepeltél Budapesten is (Bartók32 Galéria, Óbuda Társaskör, Ludwig Múzeum). Az itteni kiállításaid létrejöttét segítette-e az itt töltött főiskolaiidőszak?
A főiskola után hazamentem és csak ’94-től kezdtem visszajárni, addig nem volt közvetlen kapcsolatom Magyarországgal. Az irodalmon keresztül még inkább voltak ismerőseim, de képzőművészekkel egészen ’94-ig nem, leszámítva a Stúdió Ertében megfordult performereket. Amikor a főiskolán tanultam, személyes kapcsolatom nem alakult ki művészekkel, névről persze a kiállítások miatt ismertem őket. 1994-ben volt egy kiállítás Münchenben (4), ahová a szlovákok delegáltak, és ott látta a munkámat Andrási Gábor, Tatai Zsóka és András Edit. Ezután hívott meg Andrási az Óbudai Társaskörbe (5), s innentől vagyok jelen a magyar képzőművészetben.
A Ludwig Múzeumba úgy kerültem, hogy helyet kerestem a piros ágynak és megkér- deztem Néray Katalint, nem venné-e be a múzeumba, mert nem tudom hová tenni. Korábban egyáltalán nem ismertem, nem is tudom, honnan vettem ehhez a bátorságot.
2000-től három évig doktorira jártam ide a Képzőművészeti Intermédia szakára. Volt olyan intenzív év, amikor kedden Pozsonyban tanítottam, szerdán meg itt voltam az Intermédián. A doktori harmadik évében vendégtanár is voltam Pesten, de ezt abba kellett hagynom, mert Pozsonyban is akkor kértek fel tanítani, és ezt már tényleg nem tudtam vállalni: korábban nem volt tanítási tapasztalatom, és túl sok lett volna két országban egyszerre, két kicsi gyerekkel a hátországban. Mindkét gyerek születésétől kezdve végig dolgoztam, persze anyukám és a férjem segítségével. Gyakorlatilag állandóan úton vagyok most is. Idén készítettem egy statisztikát, hogy hány napot voltam otthon, és kijött, hogy februárban nyolcat, márciusban tizenegyet. Emiatt Dunaszerdahely olyan nekem, mint egy alvóváros, igazából nem vagyok jelen a város közegében.

Screenshot 2022 06 13 at 15.37.51
Tükör, 2010, 600 × 800 cm | Győr, Honvéd liget


Hogyan találod ki a munkáid témáit, mik foglalkoztatnak? Ha megvalósul egy mű, sokszor következik egyikből a másik, vagy a hasonló anyagok használata miatt, vagy egy-egy elemet átemelsz új közeg- be, de olyan is van, amelyet a különböző helyszínekhez igazítva megismételsz, átalakítasz, kibővítesz.
Eleinte voltak olyan anyagok, amelyek fontos kiindulópontként szolgáltak, aztán később jöttek a témák. Jön valami, ami foglalkoztat, aztán évek alatt formálódik belőle egy kiállítási terv, ilyen például a gyóntatószék, öt-hat évig fotóztam, mire megcsináltam, aztán vannak visszatérő témák, mint például a feminizmushoz tartozók. Most készülök Brnóban egy kiállításra, amire próbálom összegezni ezt a tematikát videóval, installációval. A legutóbbi kassai kiállításomon a feminizmus és a politika szerepelt együtt, Brnóban pedig megpróbálok minden feminizmussal kapcsolatos dolgot bevonni. Az első olyan kiállításom lesz, amely programszerűen foglalkozik ezzel, magam is kíváncsi vagyok, mi lesz belőle. Mindig is erőteljesen figyeltem a társadalmi, politikai eseményeket. A szlovák–magyar viszony problematikája egészen sokáig nem foglalkoztatott, ám amikor a politika belemászott a napi életünkbe, akkor muszáj volt reagálni, és akkor több olyan munkát is csináltam, ami erre reflektált (6).

Screenshot 2022 06 13 at 15.38.02

Úszó kertek, 2011, 340 × 440 × 90 cm, Városligeti tó, Budapest | Fotó: Németh Ilona


Heller Ágnessel hogyan kerültél kapcsolatba?
Teljesen ismeretlenül vettem fel vele a kapcsolatot, noha voltak ismerősök, akik közvetíthettek volna. Elmentem egy előadására és a végén bemutatkoztam, elmondtam, hogy nagyon megérintett a nagymamája története és szeretnék erről egy művet létrehozni. A nőről, aki 140 évvel ezelőtt csak úgy tanulhatott, hogy paravánnal eltakarták, nehogy zavarja a férfiakat. Annyira erősnek éreztem ennek a jelentését, hogy úgy éreztem, meg kell osztanom másokkal is. Utána kezdtünk el beszélgetni, ami na- gyon érdekes és fontos volt számomra. Teljesen ismeretlenül vettem fel vele a kapcsolatot, noha voltak ismerősök, akik közvetíthettek volna. Elmentem egy előadására és a végén bemutatkoztam, elmondtam, hogy nagyon megérintett a nagymamája története és szeretnék erről egy művet létrehozni. A nőről, aki 140 évvel ezelőtt csak úgy tanulhatott, hogy paravánnal eltakarták, nehogy zavarja a férfiakat. Annyira erősnek éreztem ennek a jelentését, hogy úgy éreztem, meg kell osztanom másokkal is. Utána kezdtünk el beszélgetni, ami nagyon érdekes és fontos volt számomra.

Látta-e a kész művet?
A filmet természetesen látta, először ké- szítettünk egy 60 perces interjút, abból csináltunk egy 10 perceset, amit elvittem hozzá auditálni, de nem látta a belőle készült videoinstallációt. A pesti megnyitóra azért nem jött, mert rosszul érintette a mű körül támadt politikai indulat, a kassai ki- állítás megnyitója alatt Amerikában tartott előadást, remélem, Brnóban ott lesz.

Screenshot 2022 06 13 at 15.38.12

Meller Zsófia, 2012, interaktív videoinstalláció, intelligens üveg, fém, videó: beszélgetés Heller Ágnessel, 10’ 30’’ Fotó: Ravasz Marián


Jellemző rád, hogy fontosnak tartod a munkáiddal kapcsolatos kommunikációt a látogatókkal vagy a public art művek esetében a helyi lakosokkal.
Lényeges, hogy akik látják a munkáimat, azokkal valamilyen interakcióban legyek.

Screenshot 2022 06 13 at 15.38.28

Lelátó, 2012, helyspecifikus installáció | Fotó: Rosta József | Helyszín: Kelet-szlovákiai Galéria, Kassa, régi megyeház díszterme

Sikeresek-e ezek az interakciók? Arra gondolok, hogy amikor 2006-ban Dunaszerdahelyen kihelyezted az utcára az előítéleteket feltérképező elfogadna-e...? (7) táblákat, az emberek reakciója nyomán létrejött egy beszélgetés a városháza szervezésében a lakókkal, és ez a párbeszéd gondolkodásra serkentette a közösség tagjait, megvalósult a cél. Ezt mindenképp sikernek gondolom. Viszont amikor ugyanezeket a táblákat Budapesten a VI.és VII. kerület határát képező Király utcában tettük ki, merev elutasításban részesültél, mind a kerületi vezetők, mind pedig a lakosok részéről. A két kerület vezetői épp a helyi lakosok tiltakozását nevezték meg a táblák eltávolításának okaként.
Már hozzá vagyok szokva, hogy bizonyos munkáknak a beérési ideje akár több év is lehet. Rövidesen kiadnak egy könyvet az évezred eddigi legjelentősebb magyar műalkotásairól, az ebben szereplő húsz mű között ez a munkám szerepel.
Maribor lesz idén Európa egyik kulturális fővárosa, és a szlovének kérték a tábláimat. Szerintem fogalmuk sincs, hogy miről van szó. Küldtem nekik anyagokat, de azt gondolom, nem érzékelik, hogy van ennek egy problematikus oldala. Nem lehet dekorációként használni a táblákat, hisz a rajtuk lévő tartalom kérdéseket vet föl, indulatokat gerjeszt, erre föl kell készülni. Három éve Érsekújváron éjszaka távolították el őket úgy, hogy nem is szóltak, nyilván a magyar–szlovák etnikum viszonyával volt probléma. Budapesten azt nyilatkozta az egyik polgármester, hogy amellett, hogy egyes emberek sértőnek érezhetik a kérdéseket, teljesen felesleges erről beszélni, itt nincs kibeszélni való probléma. Pedig ami azóta Magyarországon történt, épp az ellenkezőjét bizonyítja, akár a nacionalizmus erősö- désére gondolunk, akár a rasszista megnyilvánulásokra. Valóságos kérdésekre lehetett volna reagálni, kibeszélni az elfojtásokat – ez nem történt meg sem akkor, sem később.
Dilemma (8) című kiállításom megnyitóján olyan sokan voltak, hogy szó szerint az utcán álltak az emberek. A kiállítást megelőző időszak nagyon sajátos volt több szempontból is, az egyik ilyen, hogy ez a kiállítás a megtűrt kategóriába került és nem zajlott párbeszéd az intézmény és a kiállító művész között (9). Számtalan megkeresésem ellenére nem tudtam beszélni az igazgatóval a megnyitóig, amit nem is akartam tartani, de rám erőltették. A megnyitót követően volt egy beszélgetés, amelyben a Műcsarnok nem akart részt venni. A külföldi beszélgetőpartnereket nem fogadták, nem ismerkedtek össze velük, pedig egyikük azzal az elképzeléssel jött, hogy felkérje a Műcsarnokot, vigyenek egy magyar kiállítást Kassára (10). A kiállítás alatti további beszélgetésekre nem került sor, csak a zárónapon volt, az sem reklámozva.
Nem akartam soha kisebbségi témában utazni, van egy identitásom, ami nem ériti a nemzetiségi hovatartozásomat, jelen vagyok mindkét ország életében, kultúrájában, számomra vállalhatatlan a határon túli díszmagyar szerepe. Fel voltam készülve a különféle támadásokra a videó kapcsán, végiggondoltam, hogy esetleg nem állíthatok ki többet a Műcsarnokban, netán Ma- gyarországon. DrMáriás azt írta az ÉS-ben (11), hogy kihúz a művészek listájáról, de nem is az bántott, hogy ő ezt leírta, hanem hogy nem volt egy magyar értelmiségi, aki erre válaszolt volna. A videóban a saját szempontjaimat próbáltam megmutatni és nem mások elvárásainak megfelelni. Sokat filozofáltam, hogy jól tettem-e, hogy megcsi- náltam ezt a kiállítást, ebben a formájában, ahogy az Ernst Múzeumban volt, de így hónapokkal utána azt gondolom, hogy érdemes volt, ez az én állásfoglalásom arról, hogy nem tudok azonosulni egy cso- mó olyan eseménnyel, dologgal, ami most történik magyarként, szlovákként, európaiként, emberként.

Németh ilona: identita prostoru című kiállítása 2012. 04. 27-06. 03-ig látható Brnóban, aDu ̊ mumeˇnímeˇstaBrna-ban


Jegyzetek:
(1) 1977–81
(2) Dialógus: 1982-ben alakult pacifista irányultságú mozgalom; elsősorban tanuló és dolgozó fiatalokat vonzott, akik hittek az emberséges politika lehetőségében.
(3) Feljegyzések a labirintusból, 1990. Galeria Cypriána Majemíka, Pozsony
(4) Europa’94: Junge europäische Kunst, München
(5) 1995 Vesszőfutás / Running the Guantlet, Vízpróba II. / Water Ordeal II, Óbudai Társaskör Galéria, Budapest
(6) Donaumonarchie 2006, Elfogadna-e...? 2006 Dunaszerdahely, ill. 2007 Ernst Múzeum, Király u., Budapest, Iszapbirkózás perf. Pozsony
(7) A projekt leírását lásd Dékei Krisztina A „többfunkciós nő” c. tanulmányában, a www.artmagazin.hu-n
(8) Dilemma, 2011. november 29 – 2012. január 8., Ernst Múzeum, Budapest, lásd Baglyas Erika: Sztriptíz 1–2. Interjú Németh Ilonával, Artportal; Novák Alexandra: A művészet „intézményi” elmélete – egymásnak feszülő álláspontok az Ernst Múzeumban, Kultúra és Kritika
(9) Az eredeti installáció középpontjában Heller Ágnes nagymamája állt volna, akit az első női egyetemi hallgatóként paravánnal zártak el a férfiak elől. A projekt kivitelezése alatt a Hellert érő politikai támadások, a művészeti életben történt változások miatt a művészben kialakult dilemma jelentősen megváltoztatta a koncepciót: lehet-e kiállítani egy ilyen helyzetben vagy sem. Németh Ilona azt a megoldást választotta, hogy üresen maradt az Ernst Múzeum tényleges kiállítótere, a lépcsőházban látható videókban fogalmazta meg a vívódását, kérdéseit.
(10) 2013-ban Kassa lesz az egyik kulturális fővárosa Európának.
(11) DrMáriás: Dilemma – Németh Ilona valamije, Ernst Múzeum, december 31-ig