Elrabolt festmények, háborúban eltűnt műkincsek – dollármilliókat érő Picassók, Van Goghok, Cézanne-ok, amelyeket korábban múzeumokban csodálhatott a nagyközönség vagy magántulajdonosuk dédelgetett féltő szeretettel otthonában, majd egyszer csak tolvajok martalékává lettek...

Műtárgyak ezrei tűnnek el minden évben a nemzetközi bűnözés sötét útvesztőiben, és válnak köddé örökre. Az Ellopták! című könyv szerzője, Jonathan Webb kanadai újságíró e krimibe illő történeteknek eredt nyomába. A könyv ajánlóját és bevezetőjét a nemzetközi műtárgylopások felgöngyölítésében rendkívül sikeres Art Loss Register alapítója és elnöke, Julian Radcliffe írta. Az izgalmas eseteket gazdag illusztrációs anyaggal bemutató mű magyar kiadása a HVG és a BÁV Zrt. támogatásával jött létre, a könyvbemutatón pedig Webb és Radcliffe urak részletes és szemléletes előadása kalauzolt az Indiana Jones-filmek izgalmait is felülmúló műtárgyrablások alvilágian regényes világába.

Amint Webb úr részletesen elmagyarázta, a műtárgyrablások három nagy kategóriába sorolhatók: az egyik legérintettebb terület és egyben szinte a legkevésbé ellenőrizhető, a régészeti ásatásokról ellopott leletek köre. A történelem során gyakran fosztogatták kincsvadászok az archeológiai helyszíneket, és azt gondolnánk, hogy ilyesmi ma már nem fordulhat elő. A szerző azonban figyelmeztet, hogy még napjainkban is komoly problémát jelent ez a kérdés, például Irakban. A jó hír, hogy a folyamat egy ideje kissé lelassult, hála a szigorúbb ellenőrzéseknek.

A rablások legnagyobb hányadát manapság az úgynevezett általános lopások teszik ki. A bűnözők célpontjai között magán- és közgyűjtemények egyaránt szerepelnek – ritkább eset, hogy megrendelésre „dolgoznak”, gyakoribb, hogy az alkalom szüli a tolvajt. Sokszor a közgyűjtemények nincsenek megfelelő biztonsági berendezésekkel felszerelve, bárki bemehet a múzeumokba, és ha könnyűnek látszik eltüntetni egy-egy műtárgyat, a bűnözők szívesen élnek is a lehetőséggel. A 60-as években Peter Wilson, a Sotheby’s legendás vezetője, világklasszis aukciós szakember csillogó külsőségek közepette, szinte a színházi előadásokhoz hasonlatos árveréseket kezdett szervezni.

A műkereskedelemre így még nagyobb figyelem irányult – a műgyűjtés sikeres és dúsgazdag üzletemberek szórakozásává vált, egyszerre óriási összegek cseréltek gazdát az eladások kapcsán. E felfokozott ütemű műkereskedelembe a múzeumok is bekapcsolódtak – a gazdag magángyűjtőkkel fej fej mellett versenyezve hatalmas összegekért kezdtek vásárolni. A MOMA például egy alkalommal ötmillió dollárt fizetett egy Velázquezért. E tendencia ma is tart: a közintézmények stabil ügyfelei a nagy aukciósházaknak. A rekordáron elkelt művekről persze a bűnözők is értesülnek a sajtóból, így a lopások száma is folyamatosan nő. 1971-ben Brüsszelben egy Vermeert, 1973-ban a montreali Szépművészeti Múzeumból 18 festményt raboltak el; ezek a mai napig nem kerültek elő. 1973-ban egy fiatal nő az IRA megbízásából több festményt vitt el egy Dublinhoz közeli gyűjteményből. 1994-ben a TATE Gallery is a tolvajok áldozatául esett, két Turnertől szabadították meg őket. 2003-ban a Van Gogh Múzeumban történt egy nagyobb lopás, és persze mindenki ismeri a közelmúltban elrabolt Munch-képek történetét.

A műkincsrablás az alvilágban láthatóan jó üzletnek számít. Persze nem elegendő, hogy ott az alkalom a lopásra, piac is szükséges, ahol ezeket a műveket értékesíteni lehet, hiszen egy lopott Cézanne-nal nem lehet csak úgy beállítani a galériákhoz. Sokszor a bűnözők nem tudják továbbadni a tárgyakat, ilyenkor néha előfordul, hogy megpróbálnak az emberrablások mintájára „váltságdíjat” követelni vagy zsarolni a tulajdonost. Ezzel általában újabb hibákat követnek el, és megkönnyítik a rendőrök munkáját, egyszerűbben lehet őket lefülelni. Amikor 1972-ben a montreali múzeumból ellopták a festményeket, az intézmény eltitkolta a kínos incidenst. Ez a szemérmes szemlélet szerencsére mára megváltozott, a károsultak rájöttek, hogy a nagy publicitás segíti a nyomozást: jelzés a tolvajoknak, hogy mivel mindenki tud az ügyről, nem lehet majd a lopott tárgyat eladni.

Az Interpol körülbelül 30 000 lopott műtárgyat tart nyilván, ezzel szemben a Julian Radcliffe által alapított londoni székhelyű Art Loss Register 180 000 tételről vezet nyilvántartást. A szervezet adatbázisában a legkülönfélébb tárgyakat regisztrálják a festményektől a bútorokon és a hangszereken át a gyerekjátékokig, ékszerekig, órákig. Az egyetlen követelmény, hogy a tárgy egyedi legyen; ha valamiből vagy száz másolat van, akkor nincs értelme a nyilvántartásba-vételnek. Az adatbázisban lehet lopott tárgyakat vagy akár hamisítványokat is rögzíteni.  

A szervezet munkájának eredménye, hogy a bűncselekmények felderítése érdekében sokkal intenzívebb lett a nemzetközi összefogás. Az alapítás ötlete a biztosítási társaságoktól származik, akiknek nyilvánvaló érdeke a felderített esetek számának növelése, hiszen ha előkerül a lopott holmi, a biztosítási összeget nem kell kifizetniük. A szervezet magántulajdonban van, de szorosan együttműködik az Interpollal, a Scotland Yarddal és más nemzeti, valamint nemzetközi bűnüldözési és hírszerzési szervezetekkel. Az Art Loss Register munkatársai közül többen a Scotland Yard rendőrei, sőt a szervezet tréningeket is tart beépített ügynökök képzésére, hogy a rendőri rajtaütések minél hatékonyabbak legyenek. Az a tapasztalat, hogy a különböző bűnüldözési szervek saját adatbázisai önmagukban nem hatékonyak, csak nemzetközi összefogással lehet igazán jó eredményeket elérni, ami a második világháborúban ellopott műtárgyakra különösen igaz.

A műtárgylopásoknál a visszaszerzési arány mindössze 15 százalék (a lopott autók megtalálási aránya 60–70 százalék) és ebből a művek 25 százaléka sajnos jelentősen megsérül. Egy Olaszországban történt rablás során a vásznat barbár módon kivágták a keretből. A festmény annyira megrongálódott, hogy a bűncselekményt kitervelő megrendelő sírva fakadt, amikor meglátta a hőn áhított mű roncsait. Nem ez az egyetlen abszurd eset. Julian Radcliffe elmesélte, hogy egy alkalommal egy 18 millió font értékű Cézanne-t loptak el hat másik képpel együtt New Yorkban egy svájci ügyvéd közreműködésével. A tolvaj időközben meghalt, ezért az ügyvéd úgy döntött, cselekszik, és megpróbál túladni a műveken. Az illető az Art Loss Register segítségével „lebukott”, a büntetőperben pedig Julian Radcliffe is tanúskodott. A vádlott különös logika mentén azzal védekezett, illetve támadott, hogy Radcliffe urat kellene megbüntetni, hiszen miatta esett el a haszontól.

Az Ellopták! című könyv amellett, hogy szép reprodukciókkal szemlélteti a műalkotásokat, rendkívül szemléletesen írja le a feltárt bűneseteket is, elárulva sok érdekességet, szakmai titkot, ennek köszönhetően válik nemcsak a szakmabeliek, hanem a laikus érdeklődők számára is hiteles információkat tartalmazó olvasmányává.

Interjú Julian Radcliffe-fel, az Art Loss Register nevű, műtárgylopásokat felderítő nemzetközi szervezet alapítójával és elnökével
 
Hogyan került kapcsolatba a műkereskedelem e speciális területével? Mi a szakmai háttere, hiszen ez a kalandos tevékenység már-már Indiana Jones történeteire emlékeztet?

A hátterem nem a művészettörténethez kapcsolódik, gazdaság- és politikatudományokat tanultam, majd a biztosítási üzletágban dolgoztam, és mivel főleg az emberrablások csökkentése terén nagyszerű eredményeket értünk el, a bűnmegelőzéssel foglalkozó szervezetek és a Sotheby’s aukciósház felkért, hogy tegyek valamit a lopott műtárgyakkal kapcsolatban.

Felmerül bennem a kérdés, hogy egy olyan probléma megoldását, amely az állam, a rendőri szervezetek feladata lenne, miért egy magánszervezet vállalja?

Ideális esetben létezne egy olyan nemzetközi rendőri erő, amely világszerte lopott műtárgyak felderítésével foglalkozna, és lenne egy nemzetközi, mindenki részére hozzáférhető adatbázis – azonban ezt senki sem finanszírozná, a rendőrségek pedig nem eléggé jól szervezettek ahhoz, hogy önálló kereső szolgáltatást létesítsenek.

Úgy tudom, az Interpolnak és a nemzeti rendőrségeknek is van adatbázisuk a lopott műtárgyakról.

Az Interpolnak nagyon behatárolt az adatbázisa, amelyben főleg a közgyűjteményekből, múzeumokból ellopott magas értékű tárgyakat tartják nyilván. A rendőrségek az állampolgáraik műtárgytulajdonában bekövetkezett károkra általában kevéssé érzékenyek, pedig az eltulajdonított művek több mint felét magántulajdonosoktól lopják el. A rendőri szervek akkor reagálnak komolyan, ha a kormány helyezi őket nyomás alá, a magántulajdonosok ilyen kényszerítő erővel nem rendelkeznek.

A tapasztalata szerint a nagy aukciósházakon kívül kik veszik leginkább igénybe az Art Loss Register szolgáltatásait?

Az 50 vezető kereskedőház, galéria, valamint a legjelentősebb művészeti vásárok.

Csak megrendelésre dolgoznak, vagy saját döntésből is előfordul, hogy utánaerednek egy-egy elveszett tárgynak?

Nagyon sok esetben végzünk olyan munkát, amiért nem kapunk semmilyen térítést, például a múzeumok sokszor olyan helyzetben vannak, hogy nem tudnak fizetni. A biztosítási társaságok és a galériák, magánszemélyek jelentik többnyire a fizetőképes megrendelőket, de ők is csak a sikeres nyomozás esetén térítik meg a díjat, amely a megtalált tárgy értékének bizonyos százaléka. Előfordul, hogy a tevékenységünk során véletlenül az adott megrendeléshez nem kapcsolódó lopott műtárgyra bukkanunk, természetesen ilyenkor mindig teszünk a rendőrségnél bejelentést, de általában nem érdekli őket. Évente 500 000 tárgyra végzünk keresést, eközben persze előkerülnek más lopott tárgyak is – ilyenkor igyekszünk felkutatni a tulajdonost és felajánlani segítségünket a mű visszaszerzésében, ami persze nem egyszerű feladat.

Mi történik akkor, ha a keresés során olyan tárgyat találnak, amely bár lopott, de pillanatnyilag jóhiszemű tulajdonosnál van?

Ilyen esetekben igyekszünk közvetíteni a jogos tulajdonos és az ártatlan birtokos között. A megállapodás értelmében a tárgy értékesítése után 50-50 százalékban osztoznak a befolyt összegen, vagy 30-70 százalékban is lehetséges, ahogy éppen meg tudnak állapodni.

Volt már magyar műtárgy regisztrálva az adatbázisukban?

Igen, volt rá példa, hogy segítettünk visszaszerezni a második világháborúban ellopott műkincseket.

És manapság ellopott tárgyakat regisztrálnak magyar károsultak?

Erre főleg akkor lesz majd több példa, ha sikerül létrehoznunk az Art Loss Register magyarországi képviseletét. Már elkezdtük az ezzel kapcsolatos tárgyalásokat. Ez azt jelentené, hogy az itteni cégnek lenne hozzáférése a nemzetközi Art Loss Register-adatbázishoz, illetve foglalkozna azzal, hogy arra ösztönözze az embereket, hogy minél többen jegyezzék be ellopott műtárgyaikat a sikeres felderítés érdekében.
 
Artmagazin 2008/6. 72-75. o.