A Magyar Nemzeti Galéria Árkádia tájain című kiállításának kitűnő katalógusa közölte két húszas években készült, lappangó művének fényképét, ám ezek is csak közel nyolcvanéves, elsárgult újságok lapjairól kerülhettek a kötetbe. A tárlat rendezői kiemelték Erdélyi stílusának feltűnő rokonságát a Szőnyi-kör klasszikus hangú festészetével, elsősorban Aba-Novák és Derkovits korai alkotásaival. A mélyebb elemzés - a festő műveinek ismeretlensége miatt - elmaradt, ám a reprodukciókon közölt képek kvalitása sokak érdeklődését felkeltette. A kiállítás óta négy év telt el, s végre a maguk valójában tanulmányozhatjuk Erdélyi fontos alkotásait. Négy festménye, köztük két valódi főmű bukkant fel az elmúlt hónapokban, amely külföldről került haza. Bemutatásuk alkalmat teremt arra, hogy röviden felidézzük életének legfontosabb eseményeit, s munkásságát néhány mondatban beillesszük a korszak művészetének összképébe.

 

Erdélyi Ferenc 1904. május 4-én született Budapesten. Már tizenkét évesen festett, s 1919-ben felvételt nyert a budapesti Iparművészeti Iskolába. Két évvel később átjelentkezett a Képzőművészeti Főiskolára, ahol Benkhard Ágostnál és Rudnay Gyulánál tanult. Képeinek komor hangulata, színeinek sötét tónusa elsősorban utóbbi mesterének hatását bizonyítja. 1923-ban megkezdte évtizedekig tartó utazásait, amelyek során szinte teljesen bejárta az európai kontinens nyugati felét, de hosszú időt töltött Afrikában és Amerikában is. Párizs után egy évig Madrid, majd Barcelona következett, azután Alexandriában és Kairóban járt. 1924-ben fél évig Algírban élt, ahol számos arcképmegrendelést kapott az ország kormányzóitól és kancellárjaitól. Utazásai során szinte valamennyi említett városban kiállítása volt, sőt 1926-ban New Yorkban és Philadelphiában is bemutatkozott. Jóval kevesebbszer szerepelt itthon: 1922-ben a Műcsarnok őszi tárlatán Barát-tanulmány című képét állította ki, 1927-ben a Szinyei Társaság Tavaszi Szalonján három festménnyel jelentkezett. Pályájának egyik legnagyobb sikerét a brüsszeli Galerié d'Art Kodakban, 1927 végén rendezett kiállításával aratta, amelyről a belga sajtó, az ország jelentős kritikusai általános elismeréssel emlékeztek meg. A következő év elején visszatért Budapestre, ám röviddel ezután Svájcba, Finnországba, majd Hollandiába ment. Az 1930-as évek első felében Hágában és Amszterdamban élt. 1936 őszén holland feleségével visszatért Magyarországra, ám három év elteltével New Yorkba utazott. Végleg letelepült Amerikában, ahol a festés mellett haláláig művészképzéssel foglalkozott. Először Hágában, a Holland Művészeti Akadémián tanított, majd Pasadenában, 1945-től pedig a Dél-Kaliforniai Egyetem művészeti tanszékén. 1959-ben halt meg Los Angelesben.

 

 

Erdélyi Ferenc festészete, ahogy az újonnan felbukkant művek is bizonyítják, jól illeszkedik a húszas évek Európájában megerősödött neoklasszikus stílusirányzathoz. A tízes évek avantgárd mozgalmainak kifulladása, a formabontó izmusok lecsendesedése után a festők jelentős része a múlt elutasítása helyett éppen a tradíciók tiszteletét hangsúlyozta. A hagyományos témák és ikongráfiai típusok újraélesztése, a realisztikus megformálás és a precíz rajz egy új, persze modernebb - Cézanne és a kubizmus tanulságait felhasználó -akadémizmus, egy igazi „múzeumi" festészet kialakulását eredményezte. Magyarországon Szőnyi és a köré csoportosuló fiatalok, zömében a 19. század utolsó évtizedében született generáció legjobbjai váltak az irányzat prominens képviselőivé. Erdélyi - bár csaknem tíz évvel fiatalabb volt náluk - sokukkal találkozhatott a főiskolán, hisz többek között Aba-Novák, Paizs Goebel és Patkó is hallgatója volt 1920 körül az intézménynek. Most bemutatott, 1922-es önarcképe is - mind felfogásában, mind stílusában - a Szőnyi-kör öntudatos művészarcképeit idézi. Klasszikus beállítás, erőteljes fény-árnyék kontrasztok, Rembrandt műveit idéző kolorit, s persze a festők hagyományos attribútumaként alkalmazott barettsapka -mindez jól ismert Aba-Novák, Szőnyi, Patkó és Derkovits korabeli önarcképeiről. Erdélyi neorealizmusa teljesen tudatos, autonóm fejlődés, nem pedig felszínes stíluskövetés eredménye volt. Feltehetően kivételes manuális kézsége, rajztehetsége is ebbe az irányba terelte. 

 

Egyike volt az elsőknek, akik írásban is kifejtették nézeteiket az új stílussal kapcsolatban. 1922-ben, az Új Kultúra hasábjain rövid tanulmánya jelent meg A neoklasszikus megindulás képzőművészetünkben címmel. Sorai jól illusztrálják Erdélyi generációjának nézeteit, a meghaladni kívánt izmusokkal kapcsolatos kritikákat: „A mostani fiatalok már nem kiabálnak forradalmat, már nem követelik a tradíciók teljes eltörlését, hanem inkább a tradícióhoz fordulnak igazságot keresni, erőt nyerni nehéz vállalkozásukhoz." Erdélyi műveivel kapcsolatban a korabeli kritika is szinte kivétel nélkül a klasszikus hagyományok megújuló továbbélését emelte ki. Hangsúlyozták rokonságát Brueghel, Rembrandt, Greco és Goya művészetével, kiemelték képeinek drámai erejét, előadásának kendőzetlen egyszerűségét. Témáit - mint a most bemutatott képek is bizonyítják - általában az egyszerű emberek életéből merítette, súlyos, plasztikusan megformált alakjaik sokszor a szenvedés valamely végletes helyzetében jelennek meg. Koloritja visszafogott, sötét alapszövetéből erősen szólalnak meg a világos színfoltok.

 

Erdélyi Ferenc művészetének megismerése, elemzése és értékelése csak most indulhat meg, hiszen munkái mindeddig lappangtak, s ma is csupán néhány főműve vált ismertté. Az elkövetkező időszakban azonban - az elmúlt évtized tanulságai alapján - bízvást remélhetjük, hogy itthon és külföldön sorra bukkannak elő alkotásai. így rövidesen tisztább és precízebb képet rajzolhatunk a hazai neoklasszicista irányzat egy több mint fél évszázad óta elfeledett alkotójáról.