Hantaï módszere nemcsak a festészet gyakorlatának radikális leegyszerűsítére, a mesterségbeli tudás eliminálására épül, ami a minimalistákkal rokonítja, hanem a népi mesterségek rusztikus tevékenységéhez is visszanyúlik. A pliage, mely a magyar népművészet olyan technikáira emlékeztet, mint a batikolás vagy a kékfestés, az iparművészet és az alkalmazott művészet gyakorlatában leli eredetét. Hantaï metódusában a művész nem annyira alkotó, mint afféle kétkezi munkás, aki csak közreműködik a festészet folyamatában, aki munkáját aláveti az anyagnak, ahhoz igazodik.

A pliage részt vállalva a művek szerzőségének, az alkotó személyének háború utáni kérdőre vonásában, a mechanikusság, a mesterségbeli tudás eliminálása, valamint a szerializálás mellett foglal állást, ugyanakkor folklorisztikus kötődései folytán maga mögött hagyja a magasművészetet, és ezt a visszanyert egyszerűséget a festészet fölé helyezi. A minimalista esztétikával ellentétben a pliage nem az ipari formákhoz fordul: mintája a preindusztriális, premodern termelési mód. A mű itt nem a kéz munkájának kiiktatása, hanem testi tevékenység, az anyaggal való közvetlen érintkezés, érintés által jön létre.

A pliage esetében a jel jelzése nem közvetlen, hanem áttételes: a festő szerepét nem a keze által hagyott grafikai nyomok jelzik, kezének munkája alapozó gesztus: nem közvetlen módon indítja el a festészet folyamatát, csupán a lehetőségét teremti meg, módot ad rá. A Hantaï-féle pliage áthelyezi és megszakítja az érintés és a nyom, a test és a médium közti oksági viszonyt. A pliage elszemélytelenített, de nem absztrakt, gépiesen ismételt, de nem teljesen mechanikus műformája újraértelmezi a test helyét és szerepét a modernista festészetben.

A vásznak közvetlen érintése, hajtogatása, összekötése és bogozása során az anyag és a festő egyként a földön van. Hantaï a nagy, amorf vásznak között térdelve vagy ülve nem tekintheti át és nem is tarthatja számon a vásznak elrendezését, és azt sem tudhatja, hogy a festés és széthajtogatás után milyen lesz a kész kép. Hajtogatás közben nem alkothat képet a mű felületének egészéről, így kezének munkáját sem tudja teljesen kontrollálni. Vakon dolgozva, pusztán a vásznakkal való közvetlen manuális érintkezésre hagyatkozva a kép létrehozásában nem a látás kapja a legfőbb szerepet, s ily módon átrendezi a szem és a kéz, látás és érintés hierarchiáját a festészetben.

A pliage, mely a látás mezejét kinyitja a kézzelfogható felé, vagyis az optika területét a taktilis érzetekkel kontaminálja, emlékezetünkbe idézi Merleau-Ponty megfigyelését, miszerint minden látható dologra úgy kell gondolnunk, mint ami a megérinthetőbe van bevésődve. (2)

Vakon formálva a vásznat, egyfajta taktilis látásra hagyatkozva, a szövet olyan alakítható matériaként szolgál, mely kifejezést ad mind az anyag, mind a festő testének. A pliage a klasszikus nyugati művészet szobraihoz hasonlóan rögzít redőt és testet, teremt ruhát és leplet. Miközben beborítja és elfedi a testeket, nem megmutatja, hanem csupán jelzi formáikat, nem kifejezést ad jelenlétüknek, csupán utal rájuk. A redők és hajtások, bújócskát játszva azzal, ami a felszín alatt van, egyfelől álcázzák, elkendőzik a testet, elmosva vonalait, másfelől viszont kifejezésének eszközéül szolgálnak.

A Hantaï Simonról készült kisszámú fénykép portré között van egy, amely könnyen kapcsolatba hozható a kendőzés és leplezés szerepével a pliage-ban. Antonio Semerraro fotóján, mely Jean-Luc Nancy Le regard du portrait című művében jelent meg, csupán egy része látszik a festő testének, vagy inkább ruhájának egy részlete – egy fekete farmer térdtáji gyűrődései. (3)

Portré arc vagy bármiféle személyes vonás nélkül; portré festmény vagy Hantaï foglalkozására utaló bármiféle jel nélkül, portré, amely a ráncot vető szövet látványával felidézi a pliage hajtogatásait. Az elrejtett és fragmentált test – a művészi szuverenitásról való Hantaï-féle lemondás jelzése, mely ugyanakkor festés közben térdelő testére irányítja a figyelmet – a pliage alanyának és tárgyának emblémájává válik.

Hantaï hajtásai, melyek érintés és látvány, kéz és szem, szobor és festmény, elkendőzés és feltárulkozás játékterében mozognak, és abba a tradícióba tartoznak, mint Mallarmé, Deleuze, Michaux és Boulez redői (plis), nem egyszerűen dualitások hordozói, hanem maguk a dualitás jelei. Nem alakzat és nem talapzat; nem áthatolhatatlan és nem áttetsző; se nem hús, se nem bőr; nem térség és nem test. Jean-Luc Nancy szavával: „corps-lieu” – vagyis „különféleképp... redőzött, újrahajtogatott, széthajtott, megsokszorozott, ki-betüremkedett felhám.” (4)

Nancy az „invagination” (betüremkedés) szót használja, ami a pliage újabb dimenziójára világít rá. Hantaï metódusában a testi, korporeális konnotációk alaktanilag és módszertanilag is érvényesek: a hajtogatott vásznak növényi kelyhekhez vagy vaginához hasonlatosak, és festésük folyamatának része a vászon érintése, simítása, simogatása. A kifordított, megkettőzött, önmagukba visszahajló redők az anyag olyan kezelését jelzik, mely már eleve szexuális jellegű. De a pliage ezen túlmenően is az invagináció nyíltan érzéki természetére mutat rá. A vásznat nemiséggel rendelkező, női entitásként kezelve, magát a festést a két nem erotikus egyesülésének tekinthetjük, olyan cselekvésnek, amelyet az érintés mechanikája ural. Vagy ahogyan Hantaï fogalmaz: „az időmet genitáliák feltárásával töltöm.” (5)

Látvány és vágy, festészet és szex kölcsönösen áthatja egymást és áthajlik egymásba, bemocskolva és megrontva a vászon fehérségét. A kész kép, a megfestett, széthajtogatott, kisimított vászon magán hordozza saját elkészülésének fizikai jegyeit. Olyan, mint egy lepel, ami felidézi Hantaï első, múmiaszerű festményeit az 50-es évekből csakúgy, mint egyik legújabb sorozatát (Suaires), mely néhány korábbi pliage-ának felszeletelésével és digitális reprodukálásával készült.

A kézművesség és a folkorisztikusság, a testiség és a szexualitás Hantaï művészi gyakorlatát elhatárolják az anyagtalan, tiszta látásra épülő késő modernista festészettől. Ha a pliage-t a népi művészet sablonjaival, a klasszikus szobrászat redőivel és mindenekelőtt az érintéssel és a taktilitással összefüggésben vesszük szemügyre, úgy fogunk rágondolni, mint ami szemben áll a festészettel, és annak fogjuk tekinteni, ami: egy piszkos szövetdarabnak.

Beck András fordítása 


Jegyzetek:

<sup>(1) Hantaïnak a pliage forrásairól tett megjegyzéseit lásd többek között: Anne Baldassari: Simon Hantaï, Jalons. Collection du Musée national d’art moderne et du Centre Georges Pompidou, Paris, Centre Georges Pompidou, 1992.

(2) Vö: „Il nous faut habituer à penser que tout visible est taillé dans le tangible...” Maurice Merleau-Ponty: le visible et l’invisible, Paris, Gallimard, 1964, 177. o.

(3) Jean-Luc Nancy: le regard du portrait. Paris, Galilée, 2000.

(4) Jean-Luc Nancy: Corpus. Paris, A. M. Métailié, 1992, 16. o.

(5) „Je passe mon temps à ouvrir des sexes”. Idézi: Karim Ghaddab: Simon Hantaï, La fente peinte en point de fuite, artpress, mars 1998, 29. o. {C}{C}{C}{C}</sup>