Erwin Wurm és a visszafordítható ready-made

Szilágyi Róza Tekla

A budapesti Ludwig Múzeumban állít ki a nemzetközileg is elismert sztárszobrász, az 57. Velencei Képzőművészeti Biennálé osztrák pavilonjának művésze.

A köztereken gombamód szaporodnak a kedvesnek titulált bronz gagek – Főkukac, Breki, térkőnek támasztott gördeszka – és a szinte karikatúraszerűre sikeredett ábrázolások – Weöres Sándor, Puskás Öcsi, Cseh Tamás vagy legutóbb a mini Liszt Ferenc a reptéren. Megrendelések és gerillakihelyezések versengenek egymással figyelmünkért, legyen szó kisebb vagy életnagyságú munkákról. A jelenben örök érvényűnek gondolt mondanivalók maradandó formába öntése természetesen nem új keletű. És éppen ebből tudhatjuk, hogy az a bizonyos örök érvény sem szó szerint értendő. Politikai, gazdasági, világnézeti szempontok könnyedén felülírhatják az idők végezetéig felkiáltással állított szobrok létjogosultságát. Például így tűntek el és olvasztódtak be háborúk idején a hírességeknek emléket állító bronzszobrok annak érdekében, hogy fegyver készülhessen belőlük. Milyen szempontok mentén született a döntés arról, hogy kinek a képmásától válik meg a köztér? Milyen formában és archívumokban őrződtek meg az elbontott szobrok? Ezek mind hosszabb értekezést kívánó kérdések, azonban egy momentumot érdemes megfigyelni: a letűnt korok és világnézetek díszleteiként működő szobrok nagy százaléka ma már csupán papíron, fotográfia, skicc vagy éppen mondatok formájában létezik, elvesztve háromdimenziós formáját. A szobrászat kiállítóterekben betöltött szerepét és jelentőségét keresve gyakori az a vélemény, hogy ezek a háromdimenziós alkotások a közönség számára legkönnyebben fogyasztható, leginkább vonzó munkák. Hogy miért? A szobrok a befogadó által is átélt térélményből valós szeletet kihasítva az elemi létezés szintjén megtapasztalható élményt generálnak. Legyen szó akár a szobrászat ernyőfogalma alá sorolható installációkról, environmentekről, digitális eszközökkel ötvözött vagy éppen embereket koreografáló alkotásokról.

Cím nélkül – Dupla vödör (Untitled – Double bucket), 1999, vegyes technika, a közönség részvételével, König Galerie, Berlin, 2016, fotó: Roman März


Erwin Wurm Egyperces munkái, a kiállításlátogatók részvételén alapuló, csupán néhány percre megszülető, könnyen érthető, komponált miniperformanszai éppen ebben az újító, több szempontból határok nélküli arénában találják meg helyüket. Manapság már a közösségi média és a popkultúra – lásd a Red Hot Chili Peppers Can’t Stop című számának nyíltan Wurm munkáiból inspirálódó videoklipjét – nem elhanyagolható segítségével.

A köztéri szoborállítások és múzeumi kortárs kiállítások limitált lehetőségeinek időszakában Erwin Wurm, az 1954-ben született osztrák képzőművész egyperces szobrai már nem azt a kérdést tetetik fel velünk, hogy „kinek állítanak szobrot ”? Az új kérdés ez: „éppen ki állítja a szobrot”?

A Bécsi Kör, 1924 (The Vienna Circle, 1924), 2001, vegyes technika, a közönség részvételével, Egyperces szobrok (One Minute Sculptures), Städel Museum, Frankfurt, 2014, fotó: Norbert Miguletz


A fehér posztamensekre rajzolt utasításokat követve végrehajtott, a Twister nyakatekertségére emlékeztető mozdulatsorok, ha csupán pár percre is, de szoborrá változtatják a vállalkozó kedvű látogatót. Hogy a szobor pontosan mikor van készen? Ugyanúgy, ahogyan a fején és lábán vödörrel ácsorgó öltönyös urak (Untitled – Double bucket), rikító sárga teniszlabdákon egyensúlyozó jól öltözött hölgyek (Untitled – Tennis ball) és lábujjukkal színes befőttesgumikat kifeszítő felnőttek (The Vienna Circle, 1924) mozdulatai, ez a kérdés is nagyon sokféleképpen értelmezhető. Az instrukciókat nyújtó rajzok megszületésekor a mű Wurm képzeletében már manifesztálódott, a kiállítótér előkészítésekor a vízió a múzeum munkatársainak fejébe is átültetődött, az első egyperces szoborrá váló látogatók próbálkozásaival megvalósult, majd a történéseket dokumentáló fotókon keresztül a próbálkozások egyes verziói meg is őrződtek. Sőt, hosszabb utat bejárva, a részvétel faktorát kizárva a játékból, önálló munkákként léteznek tovább.

Cím nélkül (Untitled), 1988, pulóver kartondobozban, hajtogatási útmutatóval, kb. 15 x 32 x 20 cm, fotó: Studio Erwin Wurm


A One Minute Sculptures, azaz Egyperces szobrok mára több mint 100 ötletet számláló, évente hat vagy hét újabb munkával bővülő sorozata akkor kezdődött, amikor Wurm 1986 és 1988 között bérelt stúdiójának közelében volt egy ruhagyűjtő pont. Az innen szerzett ruhadarabokkal kezdődő kísérletezések különböző, ruhák tárolására alkalmas ládákban, dobozokban és az ezekre rajzolt, a textilek összehajtogatására buzdító utasításokban öltöttek végső formát (Untitled – Pullover in cardboard box). Ezek után már csak egy lépés volt a ruhákból itt még hiányzó emberi alak bevonása a játékba – így született meg például a kurátorokat több réteg ruhával kövérítő sorozat, ahol a túlsúlyosság a letűnt korok ideológiáját idézve a befolyásos társadalmi osztály attribútumaként jelenik meg (Peter Weibel – Curator/Imperator). Ebben az időszakban Wurm még lelkesen dokumentálta saját munkáit, polaroidra fotózott, sőt a ’90-es évek elején több, textilekhez kötődő videomunkát is készített (59 Positions, Fabio Getting Dressed). Manapság azonban, annak ellenére, hogy galeristái nagy példányszámban tudnák eladni az Egyperces szobrok fotódokumentációit, Wurm megszűnt hivatalos képi dokumentációt készíteni saját munkáiról. A fotózás elhagyásának oka az, hogy a részvételen alapuló szobrok központi kérdése nem más, mint hogy akcióból, rövid történésből hogyan lehet szobrot faragni. Ebben a folyamatban az eredményt dokumentáló fotó mindig segédeszköz státuszt tölt be, azonban a galériás sikerekkel, az interneten terjedő képekkel, újra és újra felidézett Wurm-fotókkal a képanyag a szükségesnél nagyobb jelentőséget nyert. Ezért lépett közbe az alkotó, aki 2016-ig, 12 éven keresztül szinte egyetlen fotódokumentációt sem készített – ezt a folyamatot mindössze a 2016-os, a Süddeutsche Zeitung Magazine számára készített Spaghetti Sculptures szakította meg.

A Ludwig Múzeumban egészen szeptember végéig látogatható, Egyperces szobrokra épülő kiállításon tapasztaljuk meg igazán, hogy a befogadótól független tárgyi világ kellékeit felhasználó, részvétel alapú munkák hogyan csusszannak ki a szoborszerű értelmezés hálójából, majd kerülnek vissza bele. Függően attól, hogy résztvevői vagy nézői vagyunk a szobrok létrejöttének. Emberléptékű fehér posztamenseken szétszórt mindennapi tárgyak, egyértelmű útmutatást adó vonalrajzok – ezek várnak minket a kiállítótérben.

És hogy honnan a One Minute Sculpture elnevezés? A pár perc alatt újraalkotható művek esetében különösen fontos az időtényező – létrehozni őket csupán néhány pillanat műve, de mégis ez a pár pillanat a munka lényegi része, a cím pedig erre hívja fel a figyelmet. Erwin Wurm szobraira nem érdemes lezárt folyamatként tekintenünk, hiszen lényegük éppen az a megismerési lehetőség, a határokat nem tisztelő szobrászi praxis, amely megengedő mentalitásával a látogatót emeli posztamensre – a szó szoros értelmében. Wurm egyperces munkái a katalógusok, művészeti folyóiratok mellett szelfire buzdító jellegükkel a közösségi média platformján is vissza-visszaköszönnek, elveszítve háromdimenziós formájukat és a létrehozás élményét. A munkák képmásai papíron és monitoron könnyedén gaggé egyszerűsödnek – ezért érdemes kihasználni a lehetőséget és megtapasztalni az élményt: mi történik akkor, ha mi lépünk a posztamensre?

106_Winkler2.jpg
Magas, őszes férfiak elegáns cipőben

Pár hét eltéréssel a nemzetközi színtér két fontos alakja is megfordult Budapesten. Erwin Wurm kiállításlátogatókat szoborrá alakító műveivel a Ludwig Múzeumban lehet találkozni, Julian Rosefeldt pedig a kiáltványokat meg­ filmesítő Manifestóval szerepel a Nemzeti Galéria mozivá sötétített termeiben. Mindkettejükkel le tudtam ülni beszélgetni, kivel ausztriai kis kastélyában, kivel a Várban. A társadalmi és társasági témákat egyaránt érintő interjúk itt következnek.