„És akkor a Lacának teljesen lerepült a feje…”

Készman József

„A kultúrának hősök kellenek” — énekli Laca, azaz „fenomén” feLugossy László (1947, Kecskemét) legutóbbi, Szirtes Jánossal közös filmjükben, a Tiszta lapban. Igaza van: a jelen átmediatizált, totális fogyasztói kultúrájában, ahol az értékek a végsőkig relativizálódtak, a tömegkulturális erőszak közepette csak egy hős menthet meg minket és a kultúra ügyét. A hős a sztárkultusz nyelvén beszél, s bár kevésbé összetett személyiség, mint egy valóságshow önjelölt megasztárja, pozitív értékorientációja ellensúlyozza ezt a hiányosságot. Mindenki érti, miért harcol: ugyanakkor megvető tekintettel néz az utópisztikus-anarchisztikus bolondériákra; tudja, hogy szivárványos zászlókkal és punktarajjal nem lehet elérni semmit. Számára a küzdelemnél fontosabb az eszme, a formaságnál a lényeg. Tiszta példa, tiszta lap.

 

feLUGOSSY LÁSZLÓ: Csirkék 1978, vegyes technika, 83 x 73 cm

Erősen meglepő is lehetne mindez, hiszen idehaza feLugossy és pályatársai teremtették meg a manifeszt művészeti szubkultúrát, amikor az underground képzőművészet az alternatív zenével vállvetve maga is a fennálló esztétikai rend ellenében foglalt állást és alakította ki saját(os) világát. Játékosság és irodalmias metafizika jellemezte valamennyi műfajban készült munkáit, egy (általuk) szürreálisnak tekintett vizualitás domborodott ki a művészeti máskéntgondolkodók munkáiból. A film, a zene és a képzőművészet összetartozó, egymással természetes kapcsolatban álló aktivitási területnek számított a magyar neo- és transzavantgárd fénykorában. A kultuszfilmek (Jégkrémbalett, Pronuma-boyok, Kutya éji dala) és kultuszzenekarok (A. E. Bizottság, Kontroll Csoport, Európa Kiadó) — mára bizony megmosolyogtató — korszaka volt ez az időszak. Számos akkori fiatal, ma középkorú művész tekintette példaképének Lacát és a többieket; mint valami őserőt, akik mára a művészet utolsó, nagy bölényeivé váltak. Az egoművészet hagyományos útját járták munkásságuk során. Jól körvonalazható, tipikus hozzáállás, művészi filozófia megtestesítői: a mából visszanézve egy életforma és gondolkodásmód önironikus dokumentációját hozták létre műveikben.

Hittek a személyiségben, az eredetiség és a spontaneitás mítoszában. A művészegzisztenciába vetett narcisztikus hit vörös fonalként húzódik végig munkásságukon, életük minden egyes megnyilvánulása része művészetüknek. Az élet mint művészeti gesztus-felfogásból következik a nem-hagyományos, kevéssé műtárgycentrikus műfajok preferálása munkáikban: happening, performansz, akció, film és videó, hangköltészet és wave-zene; ebből a mixből áll össze a legeredetibb magyar primitivista képzőművész-társaság repertoárja.

A művészetkedvelő fényképésznövendék, Laca a kecskeméti homokon ismerkedett meg efZámbó Öcsikével anno a hatvanas években, majd Wahornnal kiegészülve Szentendrére tették át székhelyüket, ahol a Vajda Lajos Stúdió megalapítása következett. Saját reflexiói szerint a költészetből merített inspirációk és tartalmak vonzották a művészet felé. A költészetet sajátos érzékenységformaként értelmezve azokat a transzcendentális vagy metafizikus állapotokat érti rajta, amelyeket az ember, civilizált lényénél fogva, a legkevésbé tud nap mint nap megélni. Ha világunknak csak nagyon kevés része látható, akkor a művész ebből a láthatatlan világból próbál láthatóvá tenni dolgokat. Laca egy interjúban önjelölt futurológusként kultúrpesszimizmusának ad hangot, amikor az emberiség idegösszeroppanását prognosztizálja. Szerinte az emberek többsége leszámolt önmagával, és odaadta spirituális lényét az elképesztő anyagiságért vagy bóvliért, a dolgok látszatáért. Ennek hatására a látványon keresztül mintegy visszatántorgott, valósággal visszalökődött a képhez, amelyből sokkal több őszinteség árad, sokkal atavisztikusabb nyelvezet és elementárisabban bukkan föl, mint a dolgokat leíró szavak.

feLUGOSSY LÁSZLÓ: Űrhajós tyúkkal, vegyes technika, 108 x 73 cm

Bár feLugossy Laca, ugyanúgy, mint Wahorn, efZámbó, vagy a Vajdások egy része, szívesen játszadozik a szavakkal, nemritkán egymással ellentétes állításokkal azonosulva — s azt inkább ösztönös szerepjátékként űzik; nem biztos, hogy jól járunk, ha szó szerint és komolyan vesszük valamennyit — ez a privát „képi fordulat” a mágikus emlékezéshez kapcsolja képzőművészeti munkáit. Az emlékezés tárgyának, egy ötletnek a rögzítése, improvizációk zenei vagy vizuális formában történő megjelenítése állt a Bizottság szabadidő-zenekar működésének középpontjában, és ez volt a korai nyolcvanas évek képzőművészeti termésének alapanyaga Laca művészetében. Az ego aktivitása folytán a művészből kiáradó energiát aztán akként fogja fel, hogy az költészet, akár képben, akár zenében, akár szövegben nyilvánul meg. A költészet forrása lehet valami hiba is, ami megszépíti a dolgot, a tévedés, a kudarc, némi „bénaság”. Olyan hibák ezek, amelyek azért születnek, mert a munka minősíthetetlen. A kulcsszó az elementaritás, mindenhol és mindenben. Amúgy is, mindenki művész, mindenkiben benne van a tremendum, csak éppen mással keressük a kenyerünket és a művészet a szabadidős tevékenység szintjére van visszaminősítve bennünk!

Szóval, Laca és hasonszőrű kollégái és barátai hatására kétségkívül a szellemi transzformáció kalandos terepének mutatkozik a művészet tarka csarnoka. A modern magyar gondolkodás nagy felvilágosítói, felszabadítói ők, akik a művészet szexuális forradalmát vitték végbe a kései hetvenes években.

Pusztán képzőművészként tekintve, képeit vizsgálva fontos, érdekes megállapításokat tehetünk. A hétköznapi élet tárgyait-dolgait, rekvizítumait előszeretettel szerepelteti képein a szintúgy domináns állatalakok mellett. Motívumait tekintve vizuális megjelenítésükben is igen erős azok tárgyi eredete, a többnyire nem is annyira szürrealisztikusként, mintsem frivol eklektikaként meghatározható stílusán belül. Művészetében a tárgyi összetevők asszociációi mítoszként és ellenmítoszként egyaránt értelmezhetők. Laca metafizikát csinál a köznapi dolgokból, csodálatos kalandként élve meg létezésüket és romlásukat az emberi világban. Festményein az esetleges, banális és mulandó minden heroizmustól mentes csendes megdicsőülése és mennybemenetele megy végbe a pornográf mennyország magasságaiba. Rajzos, gyakran stilizáltságig leegyszerűsített kvázi-alakzatokkkal tűzdelt mesevilág elevenedik meg korai képein, hogy aztán konceptuálisabb, újhullámosságukban is tendenciózusabb ciklusoknak adják át helyüket az oeuvre-ön belül. Az így születő munkák állapotképeknek, egzisztenciális ihletettségű kondicionális rajzolatoknak is tekinthetők. Miközben az élet láthatatlan és nem feltétlenül valós dimenzióit teszi láthatóvá, ritualizált közhelyszituációkat teremt meg félig tudatosan. „A jelképek és banalitások keveredését, elhanyagolt trágárságát és zilált tákoltságát kíméletlenül és mégis szeretetteljesen laza, nyájas és elfogadtató módon tárja szemünk elé” (Kortárs Művészeti Lexikon).

feLUGOSSY LÁSZLÓ: Bogaras ember, 1980 körül, vegyes technika, 113 x 63

Munkái sora nyomán feltűnő alkotójuk mániákus állatszeretete: ahogyan pályatársaién, az ő munkáin is gyakran tűnik fel a szarvas és a bika (tauromacchia), s állandó figurái a disznók, kutyák és madarak. A jellegzetesen underground, helyenként lepusztult, kelet-európai életvilág városi és vidéki elemei (agrár-ipari folklór) egyaránt, és gyakran együtt jelennek meg képein.

Az objekt- és installációs művészet felé sűrű kitérőket tevő művész szívesen használ az assamblage-ból eredeztethető anyagkombinációkat kétdimenziós, sík munkáiban (horgolás).

A festmények, akvarellek, rajzok magukon hordják a hatások és eredetek többnyire csak távolból felsejlő, tudni vélt forrásait: figuralitásuk mellett a vajdai absztrakciót a képelemek és részletek struktúráiban, a szentendrei iskola emblematikus alakzatait, a nagy generáció nagy példaképének tekintet pop artot és a dadaista hozzáállást.

Stílusát gyakran hasonlították Picassóéhoz, vagy a primitivisták újabb és újabb képviselőihez. A kategorizálásra saját maga által alkotott hívószavakkal, az adott műcsoportra érvényes terminológiával (hiperdada, erogén totem, off-ember, infantilis eklektika stb.) szegül ellent, így relativizálva azokat.

A „zseniális dilettánsok” többirányú aktivitását a festészet túlsúlya váltotta fel tevékenységében. A jelenleg Sárospatakon élő művész az utóbbi években programszerű tudatossággal közeledik a képhez, többnyire sorozatokban gondolkodik. Munkáinak örök témája a nő, a nemiség ábrázolása; s csaknem valamennyi művét egyfajta groteszk, ironikus hangvétel jellemzi. Stílusában a pop art tárgykultusza keveredik a szókimondó szexuális jelképrendszerrel. Művészetében a jelképek és banalitások keveredése mítoszként és ellenmítoszként egyaránt értelmezhetők; célja a tárgyak lappangó erejének, rejtélyes mibenlétének megmutatása. A külső képdömpingtől eltávolodva belső érzékenységére figyelve lényegíti át a különböző jelentésközvetítő anyagokat, eszközöket. Legújabb, vegyes technikával készült kétdimenziós munkái (papírmunkák, anyagkombinációk, olajképek) továbbra is személyes élményeken alapuló, a tárgyak és az emberi test transzformatív ábrázolása köré épülő, a szürrealizmussal rokon alkotások.

Bátor, bár nem hőbörgő, forradalmár, bár meditatív — mondta róla találóan barátja és harcostársa. Antal István, s ezzel alighanem az egész magyar művészetben egy alaptípust, a punk-rockker neoszarvasbika vegytiszta alakját kaptuk kézhez feLugossy László személyében. Jövőt kémlelő szemeit látva nekiszegezhetnénk a kérdést: „Mit látsz, Laca?… — vajon — Már megint itt van a szerelem?…”