Eugeen Van Mieghem

Az antwerpeni kikötőnegyed krónikása

Németh István

Talán az operairodalom örökítette meg leghatásosabban azt a betegséget, ami a modern idők előtti korszak emblematikus kórja volt. A Traviatában vagy a Bohéméletben szép fiatal nőket ragad el a szerelemtől a tüdőbaj. És minthogy opera, a tüdőbeteg Marguerite vagy szegény kis Mimi hatalmas hangú és általában tekintélyes termettel és mellbőséggel rendelkező nőként él az emlékezetünkben. De hogy a betegség hogyan eszi meg a testet, azt néhány éve a Szépművészeti Múzeum ferdinand Hodler-kiállításán láthattuk a Valentine Godé haldoklásáról készített megrendítő sorozat rajzai által.

A beteg Augustine (1905) © Eugeen van Miegem Museum, Antwerpen

A beteg Augustine (1905) © Eugeen van Miegem Museum, Antwerpen

Ennek előképe lehetett az amszterdami Rembrandthuisben a Szemközt a halállal című válogatás, ahol a közönség többek között azokból az 1904–1905 között készült rajzokból láthatott néhány darabot, melyeken az antwerpeni kikötőnegyed krónikásaként számon tartott Eugeen van Mieghem (1875–1930) haldokló feleségét, a tuberkulózisban szenvedő Augustine Pautre-t örökítette meg. A rajzok tanúsága szerint olykor még lázas betegen, csapzott hajjal és kicserepesedett szájjal is vonzó nő csupán röviddel a gyilkos kór diagnosztizálása előtt, 1902-ben lett Van Mieghem felesége, s még ugyanebben az évben gyermeket is szült a festőnek. A betegség azonban mindinkább elhatalmasodott rajta, s csakhamar nyilvánvalóvá vált, hogy menthetetlen. Talán ez indította arra a művészt, hogy újra és újra lerajzolja egyre elesettebb állapotba kerülő kedvesét, hogy ily módon megőrizhessen belőle valamit magának. Augustine 1905. május 2-án bekövetkezett halála mindenesetre annyira megviselte a festőt, hogy ezt követően évekig teljes visszavonultságban élt, s egészen 1910-ig egyetlen művével sem szerepelt kiállításokon.


Augustine kalapban kisfiával © Eugeen van Miegem Museum, Antwerpen
Augustine kalapban kisfiával © Eugeen van Miegem Museum, Antwerpen
 
Mit lehet azonban tudni erről a saját korában igen népszerű, a második világháborút követően azonban évtizedekig szinte teljesen elfeledett művészről, akit manapság nemritkán Théophile-Alexandre Steinlennel, Jean-Louis Forainnel vagy éppen Käthe Kollwitzcal egy sorban emlegetnek, s akinek 1993-tól önálló múzeuma van szülővárosában?
 
Szüleinek kávézója volt az antwerpeni kikötőben, így nem csoda, hogy Van Mieghem már kora gyermekkorától sokat csatangolt a part menti mólókon, s a dokkok színes forgatagában, ahol szinte sosem állt meg az élet. Nap mint nap láthatta a munkába siető asszonyokat, a hatalmas bálákat cipelő dokkmunkásokat, a marcona matrózokat, az egész napjukat a kikötőben töltő kis csavargókat és zsebtolvajokat, akárcsak azokat a szerencsétlen alakokat (köztük a pogromok elől menekülő lengyel és orosz zsidók ezreit), akik a Red Star Line közelben horgonyzó hajóira várakoztak, hogy valamelyik járattal Antwerpenből New Yorkba utazhassanak, egy új és jobb élet reményében. Ezek az élmények kitörölhetetlenül belevésődtek a lelkébe, s nemcsak oda, hiszen az ügyesen rajzoló, s művészi ambíciókat tápláló fiatalember rendszerint papírra is vetette a látottakat.


A beteg Augustine (1905) © Eugeen van Miegem Museum, Antwerpen
A beteg Augustine (1905) © Eugeen van Miegem Museum, Antwerpen

Az 1890-es évek első felében beiratkozott az antwerpeni Képzőművészeti Akadémiára, ahol többek között Constantijn Meunier, George Seurat, Toulouse-Lautrec s Vincent van Gogh művészetével is alkalma nyílt megismerkedni. Az anarchizmus szellemisége is erősen hatott rá ekkoriban. Tanulmányait nem tudta teljesen befejezni, mivel Eugène Siberdt professzor – ugyanaz, aki tíz évvel korábban Van Goghot eltanácsolta az Akadémiáról – 1896-ban őt is kizárta az intézményből. Ezt követően apja mellett segédkezett rakodómunkásként az antwerpeni kikötőben, de vázlatfüzete továbbra is mindig ott lógott az oldalán. Egy évvel később, a brüsszeli La Libre Esthétique egyik kiállításán látta Edward Munch műveit, melyek nagy hatást gyakoroltak rá.
 
A kikötői munkások mindennapjait megörökítő műveivel Van Mieghem rövidesen első művészi sikereit is elkönyvelhette. Egyes rajzait és pasztellképeit 1901-ben már a francia impresszionisták, Paul Cézanne, Claude Monet, Camille Pissarro és Pierre-Auguste Renoir művei társaságában állították ki Brüsszelben. Ekkoriban ismerkedett össze későbbi feleségével, Augustine-nal, aki növendékként és modellként ugyancsak gyakran megfordult az antwerpeni Képzőművészeti Akadémián. Első önálló kiállítását 1912-ben rendezték meg szülővárosában, ezt követően művei külföldön is egyre ismertebbé és keresettebbé váltak. Az első világháború évei alatt egész sor megrázó erejű rajzot és pasztellt készített lerongyolódott katonákról és háborús menekültekről, melyeket aztán nagy sikerrel mutattak be 1919 márciusában, az antwerpeni Koninklijk Kunstverbond által rendezett kiállításon. A következő évben tanári állást kapott azon az antwerpeni Képzőművészeti Akadémián, ahonnan egykor eltanácsolták, megromlott egészségi állapota miatt azonban rövid időre be kellett vonulnia egy brüsszeli szanatóriumba. Itt ismerkedett össze egy nála húsz évvel fiatalabb ápolónővel, akit feleségül is vett, tőle azonban néhány évvel később, 1925-ben elvált. Ekkoriban elég sokat utazott, így többek között Oostendében is járt, ahol barátjáról, James Ensorról néhány kiváló portrét is készített. 1927 után ismét egyre gyakrabban betegeskedett, többször kórházi ápolásra is szorult. Utolsó korszakának művei közül kiemelkedik az az 1929-ben készült, Krisztus keresztútját ábrázoló sorozat, melynek egyes lapjai hangvételükben igen közel állnak Eugeen van Mieghem korábbi, az élet és a sors számkivetettjeit megörökítő alkotásaihoz. A művész nem sokkal az említett sorozat elkészítése után, 1930. március 24-én szívinfarktusban elhunyt. Mindössze 54 éves volt.


Katona a folyó partján, (1918) © Eugeen van Miegem Museum, Antwerpen
Katona a folyó partján, (1918) © Eugeen van Miegem Museum, Antwerpen

Bár a halálát követő években Van Mieghem számos alkotása szerepelt a belga művészetet bemutató különböző hazai és külföldi csoportkiállításokon, igazi újrafelfedezése valójában a legutóbbi időkig váratott magára. 1999-ben New Yorkban, 2000-ben Barcelonában lehetett látni egy válogatást műveiből, melyeket aztán hamarosan különböző hamburgi, berlini, illetve amszterdami bemutatók követtek. Festményeiért, pasztellképeiért és rajzaiért újabban a műgyűjtők is egyre magasabb összegeket fizetnek. Egy izraeli magángyűjteményből származó színes krétarajza például a közelmúltban több mint 20 000 eurós rekordáron kelt el. Hogy szülővárosában ma már milyen megbecsülés övezi személyét és művészetét, azt többek között azok a Van Mieghem képeinek jellegzetes figuráit, köztük a szeretett feleség, Augustine Pautre alakját megörökítő, Carla Kamphuis-Meijer holland szobrásznő által 2005 és 2008 között készített bronzszobrok is érzékeltetik, melyek az antwerpeni kikötő „Het Eijlandje” néven ismert részén, a művész egykori otthonának közelében kerültek felállításra.
 
Eugeen van Mieghem neve és művészete egyébként – legalábbis a két világháború közötti időszakban – Magyarországon sem volt teljesen ismeretlen. A budapesti Műcsarnokban 1927 májusában, tehát még a művész életében rendezték meg azt a Régi és mai belga művészet című nagyszabású kiállítást, melyen a festő két alkotása is szerepelt. Bár ugyanitt nála jóval ismertebb kortárs belga művészek képeiből is jelentős válogatás volt megtekinthető, a hazai szakemberek szemmel láthatóan Van Mieghem műveire is felfigyeltek. Legalábbis ezt bizonyítja, hogy a szóban forgó 1927-es tárlaton 149-es sorszámmal szereplő Munkásnők az antwerpeni kikötőben című festményét megvásárolták a Szépművészeti Múzeum számára. Eugeen van Mieghem Budapestre került képét hosszú idő után, egy 2012-ben külföldön megrendezett monografikus kiállítás keretében láthatta újra a nagyközönség.


Munkásnők az antwerpeni kikötőben © Szépművészeti Múzeum, Budapest
Munkásnők az antwerpeni kikötőben © Szépművészeti Múzeum, Budapest


A tüdőbajt, más néven tuberkulózist, tbc-t vagy gümőkort a múlt betegségeként tartják számon – már ősemberek maradványainál és egyiptomi múmiáknál is találtak a betegségre utaló nyomokat –, azonban ma is évente több millió megbetegedés történik (a Föld lakosságának közel egyharmada latensen hordozza a baktériumtörzset). Noha ma már gyógyítható, világszerte mégis közel kétmillióan halnak meg évente tuberkulózisban.
   
A történelem során a legpusztítóbb betegségek egyike volt: 1901-ben az összes haláleset mintegy egynegyedét okozta Magyarországon, emiatt magyar népbetegségnek tartották (morbus hungaricus). Megjelenése és elterjedése összefüggésben áll a szegénységből eredő egészségtelen életmóddal, helytelen táplálkozással és rossz életkörülményekkel, ezért méltán nevezik a nyomor betegségének, de fertőzés útján a gazdagabbak közül is szedte áldozatait. A 19. század és a 20. század elejének igen magas megbetegedési aránya napjainkra jelentősen lecsökkent – köszönhetően a II. világháború után kiteljesedett országos tüdőgyógyászati hálózatnak és a kór elleni védőoltás széles körű használatának. Noha már Hippokratész és Avicenna is tanulmányozta a betegséget, gyógyításában az első komoly előrelépések a 19. században történtek: mikroszkóp segítségével ekkor mutatták ki a tbc bacilusát és ekkor nyitották meg az első szanatóriumot a német Görbersdorfban, a mai Lengyelország területén. A képzőművészet és a tüdőbaj útjai gyakran keresztezték egymást. Magyarországon többek között Czillich Annát, a tehetséges festőnőt vitte el 24 éves korában a tbc, ő naplójában örökítette meg betegsége fázisait, de ez a kór győzte le Dési Huber Istvánt, Derkovits Gyulát, Vajda Lajost is.