Glenn Brown negyvenes évei közepén járó, csendes, nehezen oldódó férfi. Budapesten a Ludwig Múzeumban, az életművét bemutató kiállításon találkozunk. Finom szürke gyapjúzakóban érkezik, rövidre vágott ősz haja van és szemüveget hord – olyan, mintha az oxfordi egyetem könyvtárába menet zavarnám meg. Nem szeret interjút adni, fényképezni, filmezni egyáltalán nem is engedi magát. Többször elmondja, hogyha valami nem tetszik neki, arra nem fog válaszolni, biztosítom, hogy ez szíve joga, mialatt ő kurátorára néz, aki folyamatosan nyugtató pillantásokban füröszti. Glenn Brown a kilencvenes évek közepén futott be, a Pesten látható kiállítás a Tate Liverpoolból és hollywoodi sztárok magángyűjteményeiből érkezett. Futurisztikus tájképei és vastag rétegekkel megfestett festmény-átiratai egyaránt népszerűek, de pontosabb úgy, hogy vagyonokért kelnek el árveréseken. Nehéz elkerülni a szóismétlést, de őt leginkább a festés maga érdekli. A művészettörténet ismert vagy a popkultúra bejáratott képeit használja kiindulópontnak. Sokan tartják tiszta giccsnek, amit csinál, de azt még ők is elismerik: festeni tud.

Reprodukciókon is, de pláne így élőben, a képek felülete szinte húsos, erotikus.

Ez ellen nem tiltakozom. Olajjal festek, annak már a fénye is bőrszerű, a konzisztenciája, az anyagszerűsége pedig ingerlő. Már-már tapintható.

Hogy választod ki a képeket, amikkel dolgozol, miért pont ezeket választod?

A műtermem tele van cetlizett könyvekkel, újságkivágásokkal, sokat utazom és nézelődöm múzeumokban, de ez nagyon lassú folyamat. Néha évekig pörgetek magamban képeket, mire kiderül a számomra, akarok-e kezdeni velük valamit.

Ilyenkor már pontosan tudod a végeredményt is?

Nem. Általában nem tudom, hol akarom végezni. Néha van bennem egy érzet, de az is inkább zenei, mint vizuális. Egy év, mire elkészül egy kép, közben változnak az alapszínei, sokféle metamorfózison esik át. Számítógépet is használok, szkennelek, nagyítok, torzítok – eljátszadozom magamban, de a képen aztán csak ecsettel dolgozom. Párhuzamosan többön is, ha csak egyet kéne néznem hónapokon át, azt nagyon unnám.

Meglepett, hogy ennyire befutottál?

Festeni magányos dolog. Menet közben nincsenek visszajelzések, kevés emberrel beszélek a képekről, a kiállításaimra se járok vissza-vissza, hogy szóba elegyedjek a nézőkkel. De szeretem lenyűgözni a közönségemet, erős érzéseket kiváltani belőlük, úgyhogy próbálok tetszetős munkákat csinálni. Nem populárisat, de mindenképpen érthetőt. Imádni nyilván egy szűk kör fogja csak, de remélhetőleg gyűlölni is. De ha azt látnám, hogy senki se szereti őket, mást festenék.

Ennyire simán fel tudnád adni?

Igen. Semmi értelmét nem látom, hogy létrehozzak valamit, ami mások szerint rémes. Fontos, hogy dialógusban legyünk a közönséggel, még ha ez limitált is. Kell, hogy értsenek, különben minek?

Ha már ez felmerült: miért pont úgy festesz, ahogy festesz?

Az emberek feje tele van képekkel. Ezekkel álmodunk, velük fantáziálunk, emlékszünk rájuk. De akárhogy is tekerjük őket magunkban, ezek nagy része közös vagy ismerős. Semmi se eredeti. Sőt, ha szóba akarunk állni egymással, jobb is, ha nem totálisan egyedi közlésekkel próbálkozunk, hanem egy létező konszenzusos alapról indulunk. Lehet, hogy az én munkáim érzékelhetően angolok, de mindenképpen európaiak.

Ha ez ennyire végiggondolt, nincs is az alkotómódszeredben semmilyen szerepe az ösztönösségnek?

Összetett döntésekhez az ember a tudattalanját is használja. Én is. Megtanultam festeni technikailag, tudom a színtant, vonalakat, formákat, alakzatokat, beszélem ezt a nyelvet. Ez eddig oké. De szerintem csak akkor tudsz sokrétegű dolgot létrehozni, ha engeded, hogy olyat csinálj, amit érteni te magad se értesz pontosan.

Irigylésre méltó ez a szabadesés, hogy egy alkotó maga is kíváncsian nézi, hova is jut egy vásznon.

Sokszor jönnek oda hozzám, hogy mennyire tetszik nekik az az állat ott a képen, vagy egy arc. Miközben én nem is gondoltam, hogy azok ennyire figuratív részletek. Látom, hogy ott vannak, de a megcsinálásukkor nem voltam teljesen tudatos. Mégis, ezek kifejlődnek. Annyi ideig készül egy kép, hogy valahogy létrejönnek közben.

Ha nagyon angolok a képeid, szerinted van bennük jellegzetes angol humor is?

Szeretem azt gondolni, hogy fekete humor és irónia mindenképpen. Nem lehet eldönteni, hogy egy adott kép melyik kategóriába tartozik. Tragikus? Ocsmány? Emelkedett? Szép? Romantikus? Beteg? Próbálom őket tág értelmezési tartományban tartani. Most, hogy így belegondolok, igen, van bennük a Monty Pythonból.

Őket szereted?

Nehéz nem a hatásuk alá kerülni. Nagyon üt az a fajta idióta humor.

Kultúrafogyasztóként is a hasonló észjárású dolgok izgatnak? Mashup-DJ-k és utalásokkal, idézetekkel teli szövegek?

Filmben, zenében, irodalomban igen, érdekel a már létező elemek posztmodern összekeverése. Ha ráérzel, hogy hasonló logika mentén rak össze egy teljesen más világot valaki, akkor rájössz, hogy nem vagy egyedül, hanem nagyon mélyen gyökerező módon kötődsz másokhoz. Az ő bonyolult érzelmeik közel állnak a tiedhez. Még az egyetemen hallgattam posztmodern irodalmat, és ott jöttem rá, hogy ez a szabad ugrálás korszakok és évszázadok között a festészetben is működhet.

Ha te ismert képek használatával könnyen hívod magadhoz a nézőket, akkor például egy Lucio Fontana-festmény, három réssel az egyszínű vásznon, túl sokat vár a befogadótól?

Fontana képei spirituálisak, Istenről vagy Isten hiányáról szólnak. A rések a vásznon mintha egy túlvilágba való átjárásra hívnának. Ez elég összetett üzenet, amiből ott a szemlélő elsőre valóban nem lát semmit. Amit én csinálok, az a másik véglet. Ott minden oda van rakva, néha túl sok is, fárasztó végignézni az icipici részleteket. De én is összetett dolgot akarok elmondani. Egy minimalista képet nézni azért csak limitált ideig bír az ember, a megértés zöme a fejben történik, ezek koncept-munkák. Valamennyire az enyémek is, de itt maga a szemlélés, a nézés, az, hogy a szem bejárja a tartományt, lakmározik benne, fontosabb. Azt hiszem, ugyanoda szeretnénk eljuttatni a nézőinket, csak más útvonalon.

Ha utazol, mint most is, hiányzik a festés?

Igen, de azért jó távol lenni tőle. Tényleg nagyon magányos tevékenység és nem lehet egy életet a műteremben leélni. De közben ez játék is. Folyton új feladványokat adsz magadnak, új elképzeléseknek eredsz a nyomába, és próbálsz oda jutni, ahova tervezted. És ha ezt nem játszom egy ideig, akkor hiányozni kezd. Olyannyira, hogy múzeumokban azon kapom magam, már félórája azon gondolkodom, hogyan tudnám az ottani képeket kicsit átalakítani, feljavítgatni.

Tényleg, hogy-hogy magyar képet is választottál?

’96-ban voltam először Budapesten, és a Nemzeti Galériában nézelődtem, amikor megakadt a szemem ezen a Székely Bertalan-festményen. Akkor már hónapok óta egy Fragonard-képpel dolgoztam, és a gyerek alakja emlékeztetett arra. Szereztem róla reprodukciót, de azt azonnal tudtam, hogy fejjel lefelé fogom megfesteni, hogy lebegjen a semmiben. Kiesve időből, korszakokból, mint akit nem tart már semmilyen gravitáció. Areon V. a címe, mert ez volt a neve annak a rakétának, amelyik az egyik első műholdat lőtte ki. Ez a kisfiú már értelemszerűen halott, de most mégis itt kering velünk, némiképp céltalanul. Ezen mindig elszomorodom.