Magamfajta koros aufklérista feje persze megrezdül, amikor az egykori szocreál-szentély Sztálinvárosból egy szép fiatal nő Montefalcói Szent Klára fénylő szívéről kezd el beszélni — vadul cikáznak a gondolatok a Ráday utcai Jaffa NDK-hangulatú tapétája s a hetvenes éveket idéző fényforrásai között: vajon ki a felelős ezért?: a magyarországi bigottéria őshülyéje; a püspöki kar lángpallosú titkára; esetleg a vadul népszerű Dan Brown?; mindenestre a helyzet maga a megvalósult poszt-posztmodern. Moizer Zsuzsa Fulget crucis (Fénylő szív) című akvarellsorozatát nézem Macintosh G4 notebookon — retródíszletben, diszkóritmusban —, mely sorozat egy középkori fametszet nyomán készült. Aztán kiderül, hogy Klaniczay Gábor a felelős, valamint az ő perfomance-történeti előadása (Elgyötört test és megtépett ruha. Két kultúrtörténeti adalék a performance gyökereihez: www.artpool.hu), amely a performance és a body art gyökereit a flagellánsokig vezeti vissza — s ekkor megnyugszik a lélek. Mégse’ a Semjén!

„Montefalcói Klára (1268—1308) látomása arról szólt, hogy Krisztus a szívébe döfte a keresztjét és így plántálta bele saját szenvedésének eszközeit. (…) Kíváncsi vagy inkább csodára éhes apácatársai Klára halála után — egy orvos segítségével — tüstént kioperálták a szívét, és ott — láss csodát — megtalálták Krisztus szenvedésének eszközeit: a töviskoszorút, a korbácsot, az ecetes szivacsot, a lándzsát, a keresztet, a szegeket. Mindez összefügg az Arma Christi felemelkedő 14. századi kultuszával, amelynek az itáliai domonkos Venturino da Bergamo személyében lelkes szószólója akadt. A szenvedést okozó eszközökre átvitt devóció (amely legtöbbször ismét a szenvedés, a véres önkorbácsolás formáját öltötte) a modern művészet felől visszapillantóknak talán eszébe juttatja Joseph Beuys mondását: >Ha megvágod a kezed, kötözd be a kést…<” — írja Klaniczay, majd azzal folytatja, hogy „A leghátborzongatóbb történetek a Közel-Keletről származnak. Egy szíriai mártír asszony, a szűzies életet folytató Febronia, miután a bíró felszólította a keresztény Isten megtagadásra és a férjhez menetelre, megvető hangon azt válaszolta, hogy van már neki nászágya a mennyekben, ahol égi jegyese várja. Erre a bíró megkorbácsoltatta, tüzes vasakkal megtépette, megégettette a testét, időnként újra kérdezve, hajlandó-e már engedni. A hős mártír szűz persze nem volt hajlandó elismerni a pogány isteneket. A bíró erre kitépette fogait, sorra levágatta melleit, kezeit, lábait — a végén már csak egy darab véres, vonagló, de még mindig ellenálló húscsonk maradt Febroniából. A legenda leírja, hogy jajgattak az emberek, hogyan könyörögtek a mártírnak, hogy engedjen és a hóhéroknak, hogy hagyják abba — mindhiába.” E mondatok ihlették Moizer Zsuzsát — aki szerint „Montefelcói Szent Klára fénylő szíve az én szívem röntgenképe” — meg a saját léthelyzetben felfedezni vélt párhuzamok, amikor egy-két éve Febronia-sorozatát álmodta vízfestékbe.

Önarckép 2004 akvarell, papír, 18 x 24 cm

A Deák Erika Galériában szeptemberben nyílt Moizer kiállítása Angyal van címen, és a Képzőművészeti Egyetemen nemrég végzett festőnő rögtön zajos sikert aratott. A kiállítás önarckép-sorozat, azonos, vagy nagyon hasonló méretű olajképek, melyeket szinte teljesen kitölt az arc. Néhány akvarell is látható, a fentebb megidézett témákban. „Talán az én utam az, hogy azt az intimitást és szabadságot, ami benne van az akvarellben, méretéből adódóan is benne van, olajban is létre tudjam hozni. Nagyon szeretem az akvarellt, de nem veszik komolyan, hiába intimebb, az olaj hatásosabb.” Zsuzsa kiskorában kézügyes leányka volt, kötött, horgolt, balettozásból kifolyólagos sérülését követően textilszakos művészeti szakközépiskolás lett Fehérváron. A színérzék és térlátás adottság, de a tanulmányok sokat jelentettek. Először a Jackson Pollock-díjas dunaújvárosi Birkás István volt mestere, másodszorra vették fel festő szakra. „Úgy gondolom, hogy a festészet szakma, amit meg kell tanulni, az a jóérzékű embernek sem jön magától. Aztán pedig mindent el kell felejteni, majd újjáépíteni a saját értékrend alapján működő festészetet. Nincs jó, vagy rossz, csak a hitelesség számít.” Az egyetemet egyébként nagyon nagy szabadság jellemezte, elmondása szerint, vezető tanára, Nagy Gábor nem szigorkodott, a természetes kibontakoztatás híve volt. Ennek kommunikációs deficitje is adódott, mint mondja, bizonyos tanácstalanságot kár volna elvitatni tőle.

Csirke 2004 akvarell 24 x 18 cm

Régebben enteriőröket csinált, csendéleteket, humoros, kegyetlen, szexustól áthatott rajzokat. 2003-tól készít akvarell-önarcképeket meg testképeket, páros képeket, az akvarell szerinte jó vázlat az olajképekhez. „Az akvarell technikailag egyszerűnek tűnik, maga az anyag használata olyan gyorsaságot kíván, hogy előre tudni kell, mit akarok létrehozni. A fejemben készen kell, hogy legyen a kép, ezért tudni kell a véletleneket irányítani. Az olaj lassabb technika, mégis megpróbálom akvarellszerűen használni úgy, hogy én legyek benne a véletlengenerátor.” Az akvarellek a kép-Kafka-Egon Schiele kifacsart, szenvedő, nyers idegként rángó testeinek vízfestékvázlatai — mintegy. A sebzett nőiséget nem lehet nem észrevenni Moizer Zsuzsa munkáiban. „Minden képem szomorú, amelyben benne van a túlérzékenységem, a párkapcsolati problémáim, a mindennel szembeni érzelmi lereagálás kényszere.” Mutat egy „bosszúrajzot” egy pasiról, aki épp levizel egy nőt. Elújságolja, hogy az általános iskolai osztálytársnői közül többen „táncolnak”, „vendéglátóznak” külföldön. „Talán kurvák lettek — mondja, s emiatt viszont nem Klaniczay Gábor, hanem a szűk dunaújvárosi lehetőségek a felelősek. — Évek óta festem Febronia-képeimet, aki kis-ázsiai keresztény mártírnő volt a középkorban, és amikor nem akart egy muzulmán férfihez hozzámenni, megcsonkításos kínhalált halt, amelyet többen a body art előfutárának is tartanak.” Csinált sorozatot Rém Szahad al-Rijasiról is, aki 1998-ban izraeli területen lett az első palesztin női öngyilkos merénylő. Moizer duzzogásomra közli, hogy magasról nem foglalkozik a politikai kontextussal és konnotációval — azt azért megjegyzi, hogy az al-Dzsazíra tévé szerint is a kétgyermekes asszony egyenesen a mennybe ment.

Önarckép 2004 akvarell, papír, 24 x 18 cm

2004-ben diplomázott egyben nézendő önarcképsorozatával. „Egy gondolat kifejtéséhez nem elég egy kép, ezért sorozatokban gondolkodom. Egy dolog több kép által fejeződik ki, és szeretek gyorsan dolgozni, gyorsabban, minthogy az adott gondolat kimúlna a fejemből. Így az egyes kép a folyamat része.” Nem tud kilépni magából — mondja; luddita pikto-blog amit csinál — mondom. Képes naplóvezetés, olajjal festett leheletszerű hangulatrajzok. (A luddita nem a Fiáth-nővérek, hanem a nem technicizált képzőművészet értelmében, a túlzott eszközhasználat ellenében használtatik ehelyt.) „Hogy luddita vagyok-e? XIX. század eleji gépromboló? Szerintem, ha csak a technikára koncentrál a festő, akkor elveszik az élvezet. Márpedig az alkotás folyamatának nagyon fontos eleme az élvezet. Kell a katharzis. Kell, hogy legyen a képben valami, egy jel, ami mutatja, hogy az, aki festette, szerette is. Nem félek az új technológiáktól, de ölik a festészetet. A festészet klasszikus, de kortárs műfaj is. Fotózok én is, ám nem használom a fotókat közvetlenül fel a festményeimben.”

Angyal van 2005 olaj, vászon 80 x 70 cm

Régebben színes ceruzákkal rajzolt, van az is olyan, mint a naplóírás, egyébként ír is mostanában, azért az akvarelltől az olajképig a fővonal. „Kompozícióim egyszerűek, nincsen fül, nincsen nyak, kitöltik majdnem az adott teret.” Csak a lecsukott, vagy a nyitott szem. „Az arcképek szemébe zárt történeteket, vagyis egy sajátos és rettenetesen kegyetlen legendárium epizódjait vagy tucatnyi akvarell illusztrálja” — ír róla így Hajdu István a Magyar Narancsban. Moizer Zsuzsa nem álmokat fest, noha álmában egyszer varjú kergette a konyhában és az is elég pitoreszk. De mégse’. Aztán két kedvenc Frida Kahlo-képéről beszél (Két Frida; Diegóra gondolva). Szabadságharcosnak tartják — mondja. Az ironikus kegyetlenség izgatja. Lefejezett testek, szétszakíttatás, a biológiai dekonstrukcióban való elmélyedés — mondja. Dunaújvárosiként ehhez jó esélye lenne közel kerülni, hiszen a volt szocialista iparváros az egyetlen magyar amatőrfilmes horrorműhely, a Cruel World Team bázisa — mondom. Őt nem a filmhorror foglalkoztatja — mondja. Olvastam nagyon régen Moldova könyvét a szocialista város megalapításáról, abban van egy jelenet, úgy 1952 magasságában. Vas Zoltán regnálása idején volt a kultúrműsoroknak egy faszínpad, és egyszer hajnalban egy prostituált hulláját találták meg ott, meztelenül, ácskapcsokkal a bühnéhez rögzítve. A téma oly közeli, hogy Moizer Zsuzsának távoli, de elmondom neki, és érdeklődést is mutat. Az aurafotók is inspirálják. Kicsit sértetten mondja, hogy egy kritikusa álinfantilisnak, álgyerekesnek jellemezte. Valaki azt javasolta, próbáljon beanyagozva festeni. Ehhez nincs kedve, pedig ezzel a háttérrel ütős gonzo-festészetet virágoztathatna fel, olyat, mint a Hunter S. Thompson által is nagyra tartott feminista pornó. SM-verzióban. Pszichedelikus művészet. „Furák a képeim, zavarba jönnek az emberek a képeimtől, akik szeretnek, szomorúak lesznek tőle. Néha én is. De én élvezem a furaságot, és nem szeretem a semmitmondó témákat.”