Feminin MASZKulin

Katharina Sieverding

Oltai Katalin

Miből épül fel a nő „társadalmi maszkja"? Ki az igazi nő? Simoné de Beauvoir az ötvenes években még azzal küzdött, hogy „az a nő, aki képes gyereket szülni". Vajon ez ma áll még? Aki kisminkelve, vörös ajakkal képes minél több skalpot gyűjteni - vagy a nagy mell tesz igazi nővé? Az önértékelés és a mások által történő megítélés mennyiben esnek egybe? A pszichoanalitikus teória szerint énképünket alapvetően társadalmi elvárásokból, azok ütköztetéséből rakjuk össze. Ilyenformán a fotó, mint műfaj, amely hagyományosan a valóság megjelenítésének volt privilegizált területe, segítségünkre lehetne. Sieverding közelképein (CLOSE-UP) mintha ennek megkérdőjelezése történne: van az igazságnak objektivitása?

Az első teremben rögtön négy óriásplakát méretű arc szuggerál. Nem ismeretlen, Katharina Sieverding az. Valamennyi teremben a művész saját arcával találkozom, nemcsak méretében, de léptékeiben is óriási fotókon: hol hosszú a haja, hol hátra van szorítva, hol félalakban jelenik meg, hol csak az arcának egyes részleteit mutatja, hol fekete-fehérben, hol aranyos festékkel bekenve és néhol már az absztrakcióig felismerhetetlenné változtatva - alkotásának tárgya: saját arca. Ami közös a képekben, hogy a társadalmilag belénk kódolt NŐ jelenik meg. A reklámok, a divatképek, a hollywoodi szuperfilmek femme fatale-jai és dívái, a night clubok wampjei és dragjei néznek farkasszemet, babonáznak meg, csábítanak el, vastagon kifestett, műszempillás tekintetükkel, csillogó akrilrúzsukkal, göndör parókáikkal. A művész saját arcának aktív szerepvállalásával mutatja meg a tömegmédia - normálison túlmutató - nőideálját. Monomán perverzió? Nem gondolom. Sieverding (1944-) ahhoz a művészgenerációhoz tartozik, amely extrém érdeklődéssel fordult saját teste felé. Különböző eljárásokkal alkotja képeit: a hatvanas évektől százszámra készít önarcképeket fotóautomatákban, motorkamerával, polaroid-dal. Bár személyes önarcképekről van szó, a végső cél mindig politikai.
 
Stauffenberg-Block I- XVI. 1969/1996 vegyes technika, C-print akril, acél tizenhat rész, egyenként 190 x 125 cm
 
Mitől lesz valaki nő? Az itt kiállított munkáinak nagy része foglalkozik a női identitással, társadalmi szerepek kérdésével.
 
Hogy ki a nő, azt nem akarom megválaszolni. De valóban egész pályámat végigkíséri a kérdés. Ennek csak kis része az a szerepkör, amelyet a kiszolgálóipar, a filmes sztereotípiák képviselnek. A hetvenes évek elején magam is dolgoztam klubokban, így vannak személyes tapasztalataim onnan. A Maton (1969-1972) sorozat arcainak kérdésfeltevéseit az ott eltöltött idő indította el bennem. Élő valóság volt az éjszakai élet szereplőinek átváltozása, majd az átváltozás teremtette viselkedés és pózolás. Az az időszak a tomboló feminizmus korszaka volt és kényszeresen keresték, hogy „Ki a nő„. Az elején sokkal harcosabb, kizáróbb mozgalom volt. Egyszerűen hiányzott a másik nem tisztelete. Úgy gondolom - sokkal általánosabban -, mindennek az alapja a self tisztelete kell legyen.

 
A self, amely tulajdonképpen képlékeny fogalom...
 
Valóban így van. Valamennyi munkám mozgatórugója az ember személyiségének, azonosulásának, identifikációjának és mindezek ellentett jenek megkérdőjelezése. A Maton vagy a Motorkamera (1973) és más fotók esetében is a végtelen, szeriális jelleg egyszerűen lebontja a művészi - vagy akármilyen - önarckép-portré eredetiségét, egyediségét.
 
 
Mit jelent a női nem? Különbözőség? Azonosság? A nemi identitás biológiailag kódolt, vagy sokkal inkább viselkedésfüggő?
 
Foglalkoztat a nemek közötti átjárhatóság kérdése. A média teremtette normák követésétől az áthágásukig. Ezen a kiállításon szereplő munkáim nagyrészt a hatvanas-hetvenes években készültek. A nemi hovatartozással kapcsolatos kérdéseket igyekeztem a médiadiskurzuson belül megválaszolni, az eszközeit használva.
 
 
Ez jelenik meg a Transformer című kiállított munkájában is, ahol társa Klaus Metting arcát vetíti egybe sajátjával, amely egyfajta androgün szellemarcot eredményez.
 
Az emberi arc a személyiség legalapvetőbb eleme. Egészen 9/11-ig az azonosításunkra is elegendő volt. Másrészt viszont képes álarcot ölteni, a társadalmi szerepnek megfelelő maszkot. Itt, Budapesten, különösen szerencsés a véletlenek összjátéka, hiszen ennek az installációnak a lényege, hogy nyolc felfüggesztett diavetítő működik, s mivel itt egy karon lettek rögzítve, kicsit mindig megmozdulnak, egyfajta animációt kreálva.
 
 
Munkáinak egy másik vonala az ideológiakritikával, kisebbségpolitikával, faji- vagy etnikai megkülönböztetéssel foglalkozik.
 
Fontos szempont számomra, hogy munkáimban összekapcsoljam aművészi és a politikai gyakorlatot és mondanivalót. A hetvenes évek közepétől rendszeresen jártam ki az Egyesült Államokba, ahol még konkrétabban találkoztam a gyarmatosítás és „etnikai kasztrendszer„ következményeivel és jelenlétével. Ekkor született például a The Great White Way Goes Back- egyébként az 1977-es New York-i áramszünet idején.
 
 
Prágában született — az akkori Csehszlovákiában —, viszont Németországban nőtt fel, ott is él és dolgozik. Ez része identitásának?
 
Igen, úgy gondolom ez engem is meghatároz és egész érdeklődésemet Közép- és Kelet-Európához. Mindig sokat dolgoztam Kelet-Európában, valamilyen formában idetartozónak is érzem magam, hiszen gyökereim ide is kötnek.
 
Maton 1969-1972 vegyes technika, akril, acél két rész, egyenként 300x125 cm
 
 
Tanulmányait a hatvanas években kezdte...
 
Először színpadi tervezéssel, színpadképpel kezdtem foglalkozni. A díszlettervezés meghatározó volt számomra az első időben.
 
 
Majd 1967-től Joseph Beuys osztályát látogatta. Milyen ember volt Beuys, milyen tanár, milyen mester?
 
Fantasztikus ember volt. Amellett, hogy nagyon komolyan tudott foglalkozni saját művészi ambícióival és munkájával, a főiskolán is teljes ember tudott lenni. Szenzációs emberekkel kerültem össze az osztályában is. Mint tanár, azt mondhatom, hogy keményen és kritikusan korrigálta a munkáinkat. Számomra nagyon fontos impulzusok származtak művészi magatartásából, abból, hogy akkor sziklaszilárdan álló társadalmi és akár művészeti tényeket kérdőjelezett meg.
 
Saját művészi hitvallásomban is igyekeztem ezt az irányelvet követni, és a fotóban, amely számomra a legfontosabb médiummá vált, ezt kamatoztatni. Sok jó tanárom volt, de a nála töltött éveket az teszi különlegessé, hogy mind művészileg, mind a politikai érdeklődésében rendkívül előremutató volt. Lehengerlő érzés volt egy olyan emberrel dolgozni, aki az alkotást és az alkotó szerepét és felelősségét a lehető legszélesebben értelmezi.
 
 
Düsseldorfban él és Berlinben tanít. A berlini Művészeti Egyetem professzora. Van valamilyen speciális programja? 
 
Visual Studies - ami annyit tesz, hogy a művészi gyakorlatot és a különféle elméleteket, kritikai teóriát ötvözöm. Nincs jelenleg egyfajta specializáció: film, fotó - a hallgatótól függ, hogy mivel szeretne foglalkozni. Az egyéni választást igyekszem segíteni, és ha lehet, vagy kell, konstruktív vitát indítani róla az egész csoporttal. Elég sok diák tartozik hozzám, közel negyven-ötven hallgató folyamatosan. Közöttük sokszor különböző országból érkezett vendéghallgatók is vannak. Igyekszem rászoktatni őket arra, hogy a dolgok mögé kérdezzenek, a problémák, amelyek a posztstrukturalista-, a gender- vagy a posztkolonialista művészetelmélet mögött húzódnak meg. A felületet megkapargatni, hogy tartalmilag súlyossá váljék. Nincsenek határok...
 
Ha visszaemlékszik saját egyetemi éveire, ma is olyan ösztönző légkör uralkodik az egyetemeken? Van különbség a hatvanas-hetvenes évek egyetemi szellemisége és a mai között, az alkotómunkát tekintve?
 
Igen... vannak olyan csoportok, amelyek húzzák egymást, vannak olyanok, amelyek nem. Nem lehet általános képet adni, ez régebben sem volt egyértelmű. Azonban ma a posztmodern és a posztposztmodern művészeti diskurzusba bekapcsolódó egyetemek - főként a médián keresztül -, még többet érhetnek el, ami a politikai stratégiák dekódolását, a manipuláció leleplezését illeti.
 
Éjfélkor a napba nézni 111/196 1973/96 vegyes technika, C-print, akril, acél huszonnégy rész, egyenként 190 x 125 cm
 
 
A digitális korszak, ha lehet még inkább képes a manipulálásra, mint a predigitális technikák.
 
Tény, hogy a digitális korszak és valamennyi technikai vívmánya rendelkezésre áll. Ha lehet ilyet mondani, ma még több feladat van: ma amikor a médián át ömlő üzenetek szinte mind manipuláltak és hamisak. Mint tanár, magam is arra törekszem, hogy a hallgatóimat kinyissam és érzékennyé tegyem.
 
 
Ezek szerint lát potenciát az ideológia-kritikus művészetben?
 
Azt gondolom, igen. Azonban nagy szerepet játszik, hogy az egész művészeti élet kommercializálódott, minden a „piacnak„ van alárendelve. A politikai művek esetében nehezebb a kérdés. Minden ifjú művész előtt ott a kérdés, melyik irányba indul, könnyen eladható alkotásokat hoz létre, vagy arra törekszik, hogy analitikusan közelítsen egy témához, kritikai attitűddel és egyértelmű üzenettel. Én úgy gondolom, ez utóbbi az érdekesebb út. A hatvanas években nem teljesen ez volt a helyzet. Ma a piac túl nagy nyomással van a művészeti életre és sok esetben eléri, hogy az általa diktált koncepciónak vessék alá az alkotást.
 
 
Katharina Sieverding Close-Up című kiállítása New York-i P.S.1./MoMA és a berlini Kunstwerke után a budapesti Ludwig Múzeumban látható. 2006. március 31-május 28. A kiállítás kurátora: Alanna Heiss (P.S.1./MoMA) és dr. Baksa-Soós Veronika (Ludwig Múzeum-Kortárs Művészeti Múzeum)