Fenséges amatőrök

A magyar arisztokrácia és a fényképezés

Kincses Károly

A magyar fotográfia története kiadós nagy torta, az idők során sokan, sokféleképpen szeleteltek már belőle, de mintha meg sem látszana rajta. Egyesek művészettörténeti szempontokból próbálták felszabdalni, mások a technikatörténeti aspektusokat tartották fontosnak hangsúlyozni, akadtak, akik szépírói módszerekkel közelítettek, míg voltak, akik a zsurnaliszták felszínességével a tejszínhabot próbálták meg lekapargatni a tetejéről. Egészségükre váljék. A magyar fotótörténetnek ettől semmi baja, köszöni, jól van, s újabb és újabb kutatókra, más-más közelítési szempontokra vár. Például erre, mely egy tervezett könyv és kiállítás előtt jelenik meg a lapban, olyan forrásokat, adatokat egymás mellé csoportosítva, melyek a fényképezés történetében még sohasem szerepeltek, így bár speciális módon szeleteli a nagy közös tortát, mégis benne látszik az egész is.

Meggyőződésem, miszerint a magyar fényképezés átfogó története igazából megírhatatlan az arisztokrata származású műkedvelő fényképészek tevékenységének részletes elemzése nélkül. S hogy mind a mai napig felkutatatlan, megíratlan ez a történet, sok mindent elárul róluk, rólunk, mindazokról, akik tehették volna és nem tették, vagy tették volna és nem tehették.
Van néhány különösen fontos szereplője ennek a történetnek, mely jelenleg 176 arisztokratát helyez el a felosztási alapnak megfelelően. A tárgyalt időszak 1840-től napjainkig terjed. Időrendben haladva nézzük a legelső műkedvelő fényképészeket, akik megengedhették maguknak, hogy a már akkor is meglehetősen költséges, abban az időben még sok kémiai, optikai előképzettséget igénylő, újonnan feltalált ábrázolásmódot kipróbálják, a hozzá való eszközöket, vegyszereket beszerezzék, s megfizessék a betanítás borsos költségeit. Az első műkedvelők közt közel azonos számban találhatunk ismert tudósokat (Jedlik Ányos, Petzval József, Ipolyi Arnold, Vállas Antal, Wartha Vince, Zeyk Miklós…), valamint arisztokratákat, így báró Eötvös Lorándot, Apor Károly bárót, és a vele kapcsolatban álló erdélyi főurakat (Bethlen Pál, Bethlen János grófok, Mikó Imre gróf, Kornis Zsigmond gróf vagy éppen az utazóként, vadászként is ismert Györffy Károly báró).

Joanovich Pál báró: Velence ködben. 1908. Az Amatőr, 1909. április, X. szám műmellékletéről digit. print
 

Ezt követően eltelt néhány évtized, a mesterséggé szürkülő honi fényképírást Esterházy Mihály gróf mentette meg, akinek döntő szerepe volt abban, hogy a 19. század végén a magyar művészfényképezés megszülessék, és tanulva az angol, francia, német példákból, valamennyire felzárkózzon e téren – legalább Európához. Nélküle aligha indult volna meg – akkor és úgy – az egyesületekbe, klubokba szerveződött műkedvelők által generált alkotási, kiállítási, elméleti és esztétikai tevékenység, mely a piktorialista irányzat segítségével valódi művészetté alakította az addigra inkább csak a megrendelők kedvét és pénztárcáját kereső, szinte teljesen szolgáltatóvá vált fényképezést. Esterházy mellett, vele az akkori társadalmi élet alapegységeinek számító egyesületek, egyletek, klubok arisztokrata műkedvelői működtek, mint Joanovich Pál gróf, báró Bohus László, Purcell Béla báró, Hammerstein Richárd báró, aki ügyszeretetből saját bérháza felső szintjét adta a Photo Club örökös használatára, melyben kései utódaik is ott amatőrködnek még. Esterházy szerepét nem most találom ki, nem utólag fényezem tevékenységét, érdekes módon kortársai is így gondolták. „A hazai amatőrfényképezők első egyesülete a budapesti Photo Club megkezdvén működését – lelkes elnökének Esterházy Mihály grófnak és néhány kitűnőbb művész-amatőr tagjának agitációja folytán – 1902 évben az első országos művészi fényképkiállítást rendezte. E kiállítás hozta első ízben össze hazai amatőrjeinket, e kis tárlatnak falain jelentek meg először kiválóbb amatőrjeink munkái a nyilvánosság előtt. E kiállításon ismerkedtek meg amatőrjeink első ízben egymás munkáival, s bár e kiállítás a külföldiek és a mai hazaiak mértékével mérve nem volt elsőrangú, hatása imminens volt. A művészi irány a hazai fényképezésben ez időtől számítható. (…)”1 A Photo Club megalakításakor a következő arisztokraták nevét olvashattuk a tagnyilvántartásban: Gróf Andrássy Géza, báró Andreánszky István, báró Bohus László, báró Eötvös Loránd, gróf Esterházy Mihály, báró Hammerstein Richárd, báró Joanovich Pál, gróf Thoroczkai Miklós. Részben az ő nevükhöz is köthető a magyar művészfényképezés kialakulása. Megengedhették maguknak és meg is engedték. Hozzájuk jönnek még a főhercegi családok tagjai, mint József Ágost főherceg, Auguszta főhercegasszony, Izabella főhercegnő, Rudolf főherceg, ők is komoly művészeti tevékenységet fejtettek ki, miközben fenséges személyükkel, kiállításokon való megjelenéseikkel, védnöki szerepek vállalásával azóta sem látott magasságba emelték a fotóművészet presztízsét.

Egy harmadik csoportját képezi majdani könyvünknek az utazó, vadászó, világot felfedező arisztokraták, mint báró Rosti Pál, Orbán Balázs báró, akik ugyan polgári öntudatból lemondtak címeikről, de sokat és jól fényképeztek. Teleki Sámuel gróf, Festetich Rudolf gróf, Zichy Jenő gróf, Andrássy Manó gróf, több Forgách gróf (Béla, Károly, Sándor), Huszár László báró, Széchenyi Zsigmond gróf vagy a Zichyek közül Jenő, Kázmér tartoznak még közéjük. Sokat mozdítottak a magyar fényképezés történetén, s bár megérdemelnék, hogy itt is részletesebben foglalkozzunk velük, a szerkesztői önkény terjedelmi okokból megálljt parancsolt. Azért már csak a teljesség kedvéért mégis elmondom, hogy a majdani könyvben szerepelnek a Mindenki más fejezetcím alatt olyan arisztokraták, akik a maguk módján, több vagy kevesebb tehetséggel, de beleszóltak saját koruk fotográfusi közéletébe. Ilyen Albrecht főherceg, aki a harmincas években repülőről fényképezte Dél-Amerika esőerdeit, vagy az azóta boldoggá avatott Batthyány-Strattmann László, négy Esterházy, két Festetics vagy Horthy István felesége, gróf Edelsheim Gyulai Ilona és még majdnem száz társuk.

Auguszta főhercegnő: Lloyd gőzös a tengeren. 1907. körül Az Amatőr. 1908. 13. sz. jún. 30. 97. o. műmellékletéről digit. print

Ahhoz, hogy az arisztokrata fényképezők szerepét értékén tudjuk kezelni, nem árt a magyar fotográfia történetének néhány sarokpontját futólag megérinteni. Ezek egyike a kik, mikor, hogyan kezdték el itthon a fényképezést. Közhely, hogy 1839. január első napjaiban láttak napvilágot az első tudósítások Franciaországban az új képalkotó eljárás feltalálásáról. Február másodikán a Hasznos Mulatságok nevet viselő lapban már magyarul is olvashattak az új találmányról, s egy évvel később a Pesti Műegylet első tárlatán a festmények, rajzok, grafikák mellett bemutattak három dagerrotípiát is. Bécsben ez kicsit hamarabb történt meg, nem utolsósorban egy magyar arisztokratának is köszönhetően. Gróf nagyapponyi Apponyi Antal (Pozsony, (Appony?) 1782. szeptember 7. – Nagyappony, 1852. október 17.) valóságos belső titkos tanácsos, aranygyapjas diplomata. Apponyi 1826 és 1848 között működött az Osztrák–Magyar Monarchia párizsi követeként. Nevéhez kapcsolható az első olyan dagerrotípia, melynek magyar vonatkozásai vannak. Ez a csendélet a feltaláló Daguerre saját kezű alkotása 1839 májusából, ő ajándékozta Apponyi Antalnak. „Aug. elején Daguerre... legelső két fényképét Bécsbe küldötte. Az egyiket V. Ferdinánd uralkodónak, a másikat Metternich hercegnek. E képek... egyike a párizsi Notre Dame székesegyházat a Szajna partjáról nézve, másika pedig Daguerre műtermének belsejét ábrázolta.2 A feltaláló a közvetítő Apponyit is megajándékozta egy további dagerrotípiával. „Minta, mely a daguerrotypia felfedezését hivatott volt bizonyítani. Appony gróf úrnak az ő nagyon alázatos s engedelmes szolgájától. Daguerre” jegyezte a kép alá ajánlásként. Ez a kép is Műterem-részlet címen vált ismertté. Különféle gipszminták, mellszobor, dombormű az öt tárgyból álló, gondosan megkomponált dagerrotípia témája. A hátoldalán olvasható címkéből arra lehet következtetni, hogy Apponyi csak 1849 után kereteztette be. (A dagerrotípia előbb az OSZK-ba került, s onnan jutott az Országos Műszaki Múzeumba, ahol jelenleg nincs kiállítva.) Apponyi időközben már vásárolt egy készüléket Metternich részére, s az 550 frankért beszerzett, s a Rotschild cég által gondosan csomagolt Daguerrotyp-et, Münch gróf gondjaira bízva, továbbította a kancellárhoz.”3 Metternich kancellár aug. 24-én számolt be levélben az uralkodónak a Monarchia követének ténykedéséről... A császár szept. 2-án felszólította, hogy Daguerre méltóképp jutalmaztassék... egy 18 dukát súlyú aranyérmet De arte merito felirattal, továbbá 1200 forintnak megfelelő értékű, s a feltaláló monogramjával ellátott tubákos szelencét Metternich kancellárhoz tartozik eljuttatni.”4 Az ajándékozás aktusa ugyancsak Apponyi közreműködésével zajlott. A két dagerrotípiát 1839. augusztus 28-án kiállították Bécsben, az Akademie der Künstében.5 Itt már csak zárójel nélkül említem meg, hogy a magyar állam egyik közgyűjteményében tárolt eredeti Daguerre-ezüstkép a művészeti ág talán legfontosabb ereklyéje, ehhez méltó bánásmódot, nyilvánosságot, megbecsülést követelve. Ez volt itt a falra borsó helye.

Esterházy Mihály gróf: Halottak napja. Fényképészeti Szemle, 1903. máj. 2. sz. 48. o. műmellékletéről digit. print

Az időrendben következő arisztokrata, aki a hazai fényképezés kialakulásában jelentős szerepet játszott, egy erdélyi család sarja, báró Apor Károly (Altorja/Háromszék, 1815. december 11. – Marosvásárhely, 1885. október 31.). Őt tekinthetjük az egyik legelső, név szerint ismert magyar műkedvelő fotográfusnak, mellesleg kúriai bíró, a marosvásárhelyi Királyi Ítélő Tábla tagja, majd elnöke, főrend. Igen korán, alig három esztendővel a fényképezés feltalálása után, 1842-ben a kolozsvári országgyűlés idején megtanult dagerrotipizálni Marastoni Jakabtól, akinek természetesen szaktudásával együtt a felszerelését is megvásárolta. Egy kisebb birtok féléves jövedelmét költötte el e célra. Miután nemzetőrként részt vett a szabadságharcban, egy évig bujkált, s csak 1849 végén tért vissza gróf Mikó Imrével Kolozsvárra. Ez után kezdhette közös fotós kísérleteit Mikóval, gróf Kornis Zsigmonddal, valamint Bethlen János gróffal. Ugyan polgári származású volt, de nem maradhat említetlen Veress Ferenc neve, szerepe, aki fent nevezettekkel közösen dolgozott a fényképezés fejlesztésén. Apor erre így emlékezik: „Midőn 1840-ben Bethlen Pál gróf és özvegy Bethlen Károlyné Párizsból haza érkezett, az első Daguerre-otype fényképet nálok meglátván ébredt föl bennem a vágy e szép találmány megtanulására. De ez óhajtásom csak az 1842-iki kolozsvári országgyűlés alkalmával teljesült, mikor a helyben daguerre-otype-irozó Marastonitól nemcsak megtanultam, hanem a találmányhoz tartozó minden eszközt megvettem.”6 Tudását folytonosan megosztotta másokkal is, ebből ered az a vándormotívum, mely Fejős Imrétől kezdve, az egymás forrásából merítő kutatók írásaiban gyakran felbukkan, nevezetesen, hogy valamiféle erdélyi iskola, fényképész-önképzőkör működött volna ez idő tájt. Szó sincs erről, de kutatási eredményeiket levélben vagy szóban tényleg megbeszélték, legjobban sikerült képeiket elküldték egymásnak. Két korabeli levél is beszámol fotós kísérleteiről, melyeket Bethlen János gróf Apor Károly báróhoz írt 1854-ben: (jan. 3.) „Alig várom, hogy saját munkád által kidolgozott képmásodat bírjam, de gondolom, hogy az én képemet még is előbb fogom néked kézbesíteni” (máj. 12.) „Mikó itt Bécsbe (…) a tegnap vette az első pradutiot a photographia egy professortól – én eléggé bíztattam, hogy oltsobban fogom tanítani (…) de nem hitt nekem”.7 A sepsiszentgyörgyi múzeum levéltárában őrzik levelezésének azon részét is, melyet a fényképezéssel kapcsolatban Glatz Tivadarral, Marastoni Jakabbal, Mikó Imrével, Veress Ferenccel folytatott, évek hosszú során át. Ezek egyikéből idéz Veress, midőn Apor nekrológját írja az általa szerkesztett Fényképészeti Lapokban: „Később 1854 augusztus 3-án így írt hozzám N-Szebenből: »Szabad időmnek egy részét e szép találmány fejlesztésére szentelem (…) A jövő hónapban, ha szerit tehetem, átrándulok Kolozsvárra és remélem akkor ő excelenciája M. gróf és barátom is helyt lesznek és triumviratusban valami remeket ülünk. (…)« És mi vala e remek? Kisded kabinet nagyságú kabinet képről az első Woodward-féle, teljesen sikerült nagyítás életnagyságban. (…) De a fényképészet csak villogó szikrája volt hatalmas akaraterejének, a miket művelt, mutatják ama számos babérkoszorúk, melyekkel nemzetgazdaságunk terén szép fejlődésnek indult egyletei s hivatal testületei hálájukat fejezik ki áldozatkész működéséért (…)”8 Apor szerepe elvitathatatlan a fényképezés első két évtizedében. Az ő révén foglalkozhatunk még a tragikusan fiatalon meghalt gróf Kornis Zsigmonddal, valamint a már futólag emlegetett Mikó Imre gróffal, akit Erdély Széchenyijének is gyakran emlegetnek. Gönczruszkai gróf Kornis Zsigmond (Kolozsvár, Kolozs vm., 1824. március 19. – Kolozsvár, 1854. június 22.) erdélyi főnemes, műkedvelő fotográfus, a szentbenedeki kastély ura. Kornis gróf és Veress az Abel Niepce Saint-Victor által Franciaországban alig egy évvel korábban feltalált albuminos üvegnegatívot csinálták meg, sok-sok elrontott kísérlet után maguktól találva meg a legjobb receptet, módszert. Alig egy évvel később pedig a Le Gray által felfedezett kollódiumos üvegnegatívval tettek reménykeltő kísérleteket. Bár Kornis dagerrotípiákat is készített, de kutatásai legfigyelemreméltóbb részét mégis a képnagyítás és a brómezüst zselatinos emulziós eljárással folytatott kísérletei alkották. „Kornis, aki az akkori műkedvelők között Erdélyben az elsők között állott (…) az új találmányt ekkor nemcsak tanulmányozta, de az ezüstözött lemezre sikerült dagerrotípeket is készített.”9 Röviddel halála előtt, 1854 júniusában Veress-sel közösen folytatott kísérletei során közel kerültek a száraz eljárás gyakorlati megvalósításához.10

József főherceg: A zsákmány. Megj.: A Fény, 1908. 146. oldaláról digit. print


Kénytelen vagyok megint egy kicsit kilépni a fősodorból, csak és kizárólag az olvasók kedvéért. Ebben a korban kétféleképpen lehetett egy-egy új eljárást elsajátítani. Vagy borsos áron megvették a licencet, s az érdeklődő felkereste műhelyében a feltaláló fényképészt, aki megmutatta, betanította az eljárást, eladta a készítéshez szükséges szereket, eszközöket, vagy… Vagy elolvasva a találmányról hírt adó, szakmainak nem mindig nevezhető sajtótudósításokat, saját kárukon, sok idő, sok próbálkozás után rájöttek maguktól az eljárásra. A szentbenedeki gróf és Veress Ferenc ez utóbbi utat választották most és a későbbiekben is. Kornis gróf fedezte a kísérletek költségét, megvásárolta a már akkor sem olcsó anyagokat, s időnként háromszáz aranyforintokkal jutalmazta a sikeres próbálkozások fényképész résztvevőjét. A gróf mindösszesen harminc évet élhetett, s egy ma már rutinszerűen gyógyítható betegség örökre a házsongárdi temető sírköve alá száműzte. Ekkoriban 1854-et mutattak a kalendáriumok. A kétségbeesett fényképész ekkor találkozott távoli rokona, a már emlegetett báró Apor Károly közvetítésével Mikó Imre gróffal, aki politikailag nemkívánatos személyiség még ekkoriban, s aktivitását mindenféle dolgokban, úgymint bútorfaragás, történelmi munkák írása, fényképezés… élte ki.

Hídvégi gróf Mikó Imre (Zabola, Háromszék, 1805. szeptember 4. – Kolozsvár, 1876. szeptember 16.). Érdemes róla tudni, hogy művelődéspolitikusként, történetíróként, az MTA tagjaként, közlekedési miniszterként, Erdély főkormányzójaként, mecénásként és egy kicsit műkedvelő fotográfusként tartja számon őt a történelem. Az erdélyi reformnemzedék egyik vezére. Erdély és Magyarország uniójáért, a jobbágyfelszabadításért harcolt. Egyéb tevékenységeivel gazdag forrásanyag foglalkozik, most csak a fényképezés terén végzett, alig fél évtizednyi munkásságáról kerítünk szót. A szabadságharc leverése után, amikor gyakorlatilag visszahúzódott a közéleti szereplésektől, 1852-től amatőrként fényképezéssel is foglalkozott. Mint olvastuk Bethlen gróf levelében, Mikó Bécsben tanulta a fényképezést, felszerelését is innen hozatta. Apor, Mikó és Veress a kabinetméretű üvegnegatívról Woodward módszerével életnagyságú nagyításokat próbáltak előállítani. Nem is sikertelenül. Próbáltak már 40x50 cm-es papírt ecsettel, úsztatással egyenletesen, foltmentesen érzékenyíteni? Próbáltak már egy sötét szobában, az elfüggönyözött ablak egy kis résén, tükrökkel bevetített, kondenzorral párhuzamosított napsugarakkal, két–két és fél órás expozíciós idővel, a tükröket a napjárásnak megfelelően kézzel utánaállítva – nagyítani? Ha már igen, nincs mit mondanom, ha még nem, higgyék el, nagyon bonyolult, sok hibalehetőséget rejtő, akkoriban technikai csúcsteljesítménynek számító folyamatról van szó. Akit még ez sem győzött meg, annak zárójelben mondom, hogy a napfény-nagyítót is csak három évvel ezután szabadalmazták. Mikó saját eredményein túl a fotográfia mecénásaként is jelentőset alkotott. Veress Ferenc kolozsvári pályakezdését nagyban segítette, nemcsak közösen végeztek kísérleteket, de együtt kezdték el fényképezni az erdélyi arisztokrácia tagjait, s a képekből Veress albumokat állított össze, melyek némelyike túlélte a némileg viharosnak nevezhető utolsó másfél évszázadot. Mikó életében rövid kitérő volt a fényképezés, hamarosan Erdély főkormányzója, majd országgyűlési képviselő és a kiegyezés utáni kormány minisztere lett.

Természetesen az erdélyi főurak mellett tudósok, polgárok, mesteremberek is hozzájárultak a fényképezés fejlődéséhez, kialakulásához, de velük inkább máskor foglalkoznék. Térben és időben nagyot ugorva az alig másfél évtizede egyesült Pest-Buda-Óbuda városába érkezünk, kevéssel a huszadik század beköszönte előtt. Kis mellébeszélésre talán most is szükség lehet. A századforduló környékén a magyar fotóban két, ellentétes irányú folyamat zajlott. A hivatásos, műtermi fényképészet, elsősorban a portré mind kommerszebb, mind kevesebb invenciót tartalmazó lett, sablonos beállítások, megvilágítás, unalomig ismert kellékek jellemezték az elkészült fotográfiákat. Ezzel szemben lassan erőre kapott a műkedvelő fényképészet. Nagyjából ekkoriban kezdett markánsan szétválni a két irány, méghozzá szinte minden pontján. Kialakult a mai értelemben vett művészfotográfia, mert mindaddig csak a kisszámú amatőr mellett a műtermes fényképészek állították ki legsikerültebb, általában megrendelésre készült fotóikat.

Kaas Albert báró: Párevezős. 1935. körül Foto, 1937. március műmellékletéből digit. print


A magyar művészfotográfiában a századfordulót megelőző néhány évtől nagyjából a húszas évek végéig az ún. festői stílus, a piktoralizmus volt az egyetlen igazán elfogadott irány. Szemem becsukva, fülembe viaszdugókat tömve hajózom el a dolog értékelése mellett, vannak, akik a fotográfia pusztulását, a műfajidegen értékek utánzását látják csak benne, és teli szájjal kiáltják a pfujokat. Én nem tartozom közéjük, de vitát itt most nem nyitunk. Elégedjünk meg azzal, hogy ennek művelői elsősorban a műkedvelők voltak, s jobbára nem is egyedül, hanem csoportokba szerveződve, egyesületekben, klubokban alkotva. Okként nemcsak a múlt századforduló intenzívebb társasági életét, az erre keretet adó klubok, egyletek, egyesületek a mait elképzelhetetlenül felülmúló számát, az ott zajló társadalmi élet minőségét hozom fel, hanem egy ennél racionálisabb okot. Mert viszonylag sok és elég bonyolult eljárással készültek a nemeseljárásos képek, amiket csak a tapasztalatok kölcsönös kicserélésével, közös kísérletezéssel, közös eszközökkel, vegyszerekkel lehetett jól csinálni. Előadások, gyakorlati bemutatók, közös műtermek, együtt dolgozó emberek. Milyen szép is volt! Ez időre esik a magyarországi fotóklubok megalakulása, a klubok által szervezett éves házi és nemzetközi kiállítások sorozatának megindulása, valamint a művészi és a szolgáltatói (alkalmazott fotográfia) erőteljes szétválása is. Továbbá figyelembe kell venni azt a tényt, hogy a nyomdai sokszorosítóipar fejlődésével egyre több illusztrált lap jelent meg, nőtt a képek utáni igény is. Mindezt azért taglalom ily részletességgel, mert az ebben az időszakban elindult folyamatok vezettek a húszas évek közepére megerősödő, saját nyelvet találó, többfajta stílusban megjelenő modern fotóművészethez. Mindennek itt volt szinte a csírája. Innentől fogva válik megkerülhetetlenné Esterházy Mihály személye. Esterházy Mihály Antal gróf (Pozsony/ Pozsony vm. 1853. július 11. – Budapest, 1906. április 27.), cs. és kir. kamarás, valóságos belső titkos tanácsos, a magyar főrendiház örökös tagja, a cseklészi hitbizomány tulajdonosa, országgyűlési képviselő, publicista, vadgazda, műkedvelő, a Photo Club elnöke 1904–06 között, a Francia Fényképészek Társaságának tagja, a Magyar Atletikai Club elnöke, a Stefánia Királyi Yacht Club elnöke, a Magyar Automobil Club elnöke, a Budapesti Agyaggalamblövő Club elnöke, a Nemzeti Kaszinó volt elnökigazgatója. És még sok egyéb, amiképpen egy magára valamit is adó arisztokratának ebben a korban lennie kellett. Nem foglalkozunk agyaggalamblövő világbajnoki címével, a számtalan díjról, melyet autóversenyzésben a saját automobiljain száguldva szerzett. De még a saját yachtjával nyert kékszalag is a feledés homályába vész, annyira érdekel bennünket műkedvelő fényképészi pályafutása. Mikor került kezébe az első fényképezőgép, hol, kitől, miért tanult fényképezni, nem tudom még. Az biztos, hogy az akkor még csak huszonéves gróf 1880–81-es afrikai utazásán sok felvételt készített. 1885-ben exponálta a Gróf Kinsky Nusi magasugrása című ismert képét, melyet az első magyar sportfotóként tartanak számon.11

Jankovich (?): Beach. 1936 körül USA eredeti leica diáról digit. print, MFM tulajdona

A gróf cseklészi kastélya parkjában minden szükséges dologgal felszerelt műtermet, fényképező pavilont állíttatott fel, ahol saját maga dolgozta ki nagyméretű guminyomatait. Aki már csinált akár egyetlen ilyen gummidruckot, az fordítsa el a fejét, ugorjon át két sort, aki nem, az nyugodtan csodálkozzon. Egy-egy ilyen fotográfia ugyanis két-három napos munkát igényelt a laboratóriumban. Soha nem lehetett két egyforma kópiát készíteni, hiszen nagyon nagy szerepe volt benne a kézi munkának, a pillanatnyi intuíciónak. Azt a kevés képet pedig, mely nemcsak elkészült, hanem meg is maradt, azt nyugodtan becsülhetnénk ennél jobban. Esterházy képei a maga korában a külföld összes nagyobb kiállításán díjat nyertek, s ő volt az első magyar amatőr, aki külföldön is kiállított. Első ízben 1890-ben szerepelt felvételével a műkedvelő fényképészek budapesti kiállításán, ahol aranyérmet nyert. Ezt követően a bécsi Kamera-Klub tagjaként állította ki fényképét 1896-ban a berlini nemzetközi fényképkiállításon. Legfontosabb tettének azonban a guminyomás eljárásának hazai meghonosítását tekinthetjük. A kevéssel korábban felfedezett nemeseljárásos technika megtanulása érdekében elutazott Londonba, hogy a feltalálóként, tökéletesítőként híres fotográfustól, Horsley Hintontól elsajátítsa a guminyomás nem kevés fortélyát. 1898-ban a Fényképészek Köre II. Kiállításán Budapesten már bemutatta guminyomatait, amelyeket ezüstéremmel díjaztak. „Április 27-én tartotta meg gróf Esterházy Mihály úr a Club tagjai részére ígért előadást a Gummi-nyomatokról. A kísérleti mutatványokkal szemlélhetővé tett előadást a jelen volt Club tagok nagy érdeklődéssel hallgatták. Itt láttuk az előadónak a bécsi és párizsi kiállításokat is megjárt remek gummi-nyomatú képeit és hallottuk az eljárást, mellyel azok készültek. Különösen meglepő volt azon nagy praxisra valló mutatványa, amidőn egy jókora papírfelületet a legszebb egyenletességgel, gyorsan és biztos kézzel vont be a chromatgummi festékkel. Előadó beszédét azzal végzé: vajha ezzel sikerült volna a gummi-nyomást a Club tagjaival megkedveltetnem, s a gummi-képek készítését a Photo-Clubban meghonosítani. Az előadást az elnök megköszönte, s a tagok éljenzése honorálta.”12 Az eljárás hamarosan annyira elterjedt, hogy a kiállításokra küldött fényképek nagyobb része évekig ezzel a metódussal készült. Még ebben az évben Egyiptomban járt, ahol sok guminyomatú képet fényképezett. Különösen a nagy intenzitású természeti erők, mint a tenger, a sivatag felé fordította kameráját. Ez az éve minden szempontból igen sikeresnek bizonyult. Az egy évvel korábban alakult Photo Club tagja 1900 márciusától,13 majd Hammerstein Richárd báró felkérésére 1902-től az elnöke.

Mikes Éva grófnő: Csendélet. Fotó, 1936. április műmellékletéből digit. print

1902-ben rendezte a már említett országos kiállítását a Photo Club a Műbarátok Körének helyiségeiben. „A legkitűnőbb amatőr-fényképészek elküldték legszebb munkáikat, úgy hogy a kiállítás nemcsak érdekes, de magas teknikai színvonalon is áll. Sose hittük volna, hogy annyi kitűnő amatőr foglalkozik nálunk ezzel a finom teknikával. Egynémelyik mű, például az Eszterházy-féle guminyomatok valóságos mesterművek. A közönség hosszasan nézegette a sztereoszkopikus kamerákat is, ahol csodás plasztikával látta maga előtt a legfinomabb fölvételeket. E részben Wartha Vince, Hopp Ferenc, Bohus báró fölvételei a tökéletesség színvonalán állnak.”14 Nemcsak kiállított, előadásokat tartott, elnökölte a klub választmányi üléseit, hanem mecénásként is működött. A Photo Clubnak ajándékozta egyik nagyméretű kiállítási képét, valamint az 1903-as kiállításon 160 koronáért elkelt két művészi guminyomatának vételárát is az egyesületnek ajánlotta fel. Bár tudnánk, ki vette meg a két képet, talán azok megmaradhattak valahol, ellentétben a többivel. Működéséről a kortárs szem- és fültanút idézem: „A múlt hó 22-iki szerda esti összejövetel az idei legélénkebb és legszebb estéknek egyike volt. Az esti találkozót már a délutáni óráktól estig eltartott választmányi ülés előzte meg, melyen Esterházy Mihály gróf, az egyesületnek érdemdús és ügybuzgó elnöke elnökölt. (…) A választmányi ülés befejeztével a választmány az elnökkel együtt megjelent a nagyteremben, ahol a már jelenlevő tagok a politikai elfoglaltságánál fogva hosszabb idő óta távol lévő Esterházy gróf elnököt élénk ováczióban részesítették. (…) Kezdetét vette a vetítés (…) Elsőnek Esterházy Mihály gróf elnöknek diapositívjeit vetítették. (...) Ezúttal bemutatott képei (…) kedvencét, a tengert a maga örök változatosságában és fenséges végtelenségében mutatták be. A körülbelül 10-12 darab diapositívből álló sorozat képei a víz, a sziklákon megtörő, tajtékzó hullámok, a sík tengerről a kikötőbe visszatérő s kéményéből hatalmas füstfellegeket eregető hajó, poetikus tengeri partrészletek és egy régi spanyolországi kapu a rajta keresztüllátszó zeg-zugos utcával, mindmegannyi mesteri kompozíció, felfogás és kidolgozás (…) S a hatás nem is maradt el. A fel-felhangzó meglepetés moraja és az átérzett lelki gyönyörűségből fakadó őszinte tetszésnyilvánítások jutalmazták ez előkelő és lelkes művész amatőrünk fáradtságát. (…)”15 Esterházy gróf fiatalon meghalt. Életművének fontos darabjai néhány itt-ott véletlenül megmaradt képen és két afrikai albumán kívül még ma sem a művészettörténet része, bár megérdemelné.

Akiket pedig ezzel az ízelítővel meggyőztem, hogy a magyar fotográfia történetének valóban megkerülhetetlen részét jelentik a fényképező arisztokraták, azok nézzék meg ősszel a fotómúzeum kiállítását, olvassák el 380 oldalban azt, amit itt nyolcban.



JEGYZETEK

1 Kohlmann Artúr, dr.: Amatôr kiállítások. Az Amatôr, 1905. június 1. 185–187. o.
2 Mûterem-részlet. 1839. A Königswarti kastélymúzeum tul. Der Spiegel, 1839. szept. 11. 587–588. o. A Ferdinándnak juttatott dagerrotípia jelenleg általam nem ismert helyen tartózkodik, de egy nagyon hasonló beállítás A párizsi Notre Dame a Tournelles-hídról (1839) címen a Gernsheim-gyûjtemény (Austin, USA) része.
3 Apponyi Fond II. 439:12.
4 Theaterzeitung, 1839. szept. 19.
5 Tim Starl megnyitó beszéde a Fotogalerie Wien megnyitóján, Mai Manó Ház, 2000. szept. 2.
6 Veress Ferenc: Apor Károly báró meghalt. Fényképészeti Lapok, 1885. 11. sz. 234. o.
7 Fóris Pál: Adatok az erdélyi fényképezés történetéhez. A fényképezés elterjedése Kovászna megyében. ALUTA Sepsiszentgyörgyi Múzeum Évkönyve 1972. 139–140. o.)
8 Fényképészeti Lapok, 1885. 11. sz. 234. o.
9 A Kolozsvári Kereskedelmi és Iparkamara Jelentése, 1878. 196. o.
10 Fényképészeti Lapok, 1885. 6. sz. 120. o.
11 Egyetlen ismert eredeti kópiája, egy 9x10,3 cm nagyságú szénnyomat: Strasburg Cabinet des Estampes Photographie – Musées de la Ville.
12 Hírek. Fényképészeti Hírek, 1900. május 110. o.
13 Fényképészeti Szemle, 1900. márc. 58. o.
14 A Foto-Klub kiállítása. Uj Idôk, 1902. márc. 2. 210. o.
15 Hazai krónika. Az Amatôr, 1905. március 1. 93–94. o.