Fenségesség és kicsinyesség Debrecenben
A fenséges geometriája című kiállításról
A fenségesség és a kicsinyesség csapott össze Debrecenben. Jelentés a MODEM legújabb kiállításáról, ami a friss sajtóhírek szerint akár az utolsó saját produkció is lehet.
„Kellemes kontemplációt kívánok minden kedves jelenlévőnek” – mondta a megnyitón Kukla Krisztián, a MODEM igazgatója, miután Angyalosi tanár úr hosszasan felsorolta a fenséges esztétikai kategóriájának filozófiatörténeti referenciaszerzőit. A stáb dicséretesen őrizte hidegvérét, a közönség viszont kényelmetlenül, de udvariasan feszengett, várva a feloldozást. Csak a hátsó traktusban ironizáltak azon, hogy egyáltalán MODEM-nek hívják-e még ezt az épületet. A kiállítás kellemes, de hát nehéz egy olyan filozófiai kategórián rágódni elmélyülten, aminek vajmi kevés köze van a kortárs képzőművészeti diskurzushoz, és még kevesebb ahhoz a kisstílű játszmához, ami az intézmény körül zajlik. Történt ugyanis, hogy a cívisváros önkormányzata egy szép júliusi csütörtökön – két nappal a megnyitó előtt – úgy döntött, hogy beolvasztja a szomszédos Déri Múzeumba a MODEM-et.
Nem egy-két év múlva, hanem rögtön augusztusban. Végül is miért ne kerüljön a poros, konzervatív, klasszikus népnevelésben utazó vidéki múzeumocska alá egy kiállítóközpont, ami értékelhető nemzetközi kortárs produktumokat és a pesti szakmát is el-elbűvölő seregszemléket rendez!?
Senki se lát bele az önkormányzati kultúrpolitika döntéshozatali helyzeteibe – állapítjuk meg rövid tájékozódás után. Marad az, amiért jöttünk: A fenséges geometriája. Ezt a címet viseli a tárlat, amit a MODEM rezidens kurátora, Hornyik Sándor jegyez. És itt álljunk meg egy pillanatra, mert mind Hornyik, mind a MODEM többi munkatársa rendezett már kiállítást a gondjukra bízott Antal–Lusztig-gyűjteményből. A kollekció egy sok ezer tételes, kifogyhatatlan kincsesbánya, de mégis szinte küszködésnek tűnik, ahogy évről évre ki kell belőle csiholni valami új meglepetést. Ami egyre kevésbé meglepetés – de hát végül is ez lenne minden múzeum dolga (a MODEM egyébként nem múzeum), hogy türelmesen rendezze át újra és újra a gondjaira bízott állományt. Ráadásul most úgy tűnik, hogy ez a történet hamarosan véget ér: nem biztos, hogy további válogatásra is számíthatunk a jövőben.
Vissza a fenségeshez! Ennél professzorosabban csengő, katedrai művészetfilozófiai fogalmat nehéz lenne találni. Tulajdonképpen semmi, de semmi köze nincs a kortárs képzőművészethez. Maximum kuriózumként bukkan fel a biennálékat meghatározó kurrens művészetelméletben, ami a Burke-ig és Kantig, illetve Pszeudo-Longinoszig visszavezethető, nagy neveket felmutató történetét tekintve igazán jelzésértékű. A kurátor ennek ellenére magabiztosan fűzi rá erre a szálra a modern geometriát és a nemzetközi divattrendek egyik ügyeletes fő kedvencét, a monokróm festészetet is. Vagyis a kiállításon mindenki jól lakhat: az akadémikus háttérbázisra éhező filosz, a klasszikus műkincsek élvezetére vágyó tárlatnéző és a friss kortárs tendenciákra kiélezett szakmabeli.
Csontváry Kosztka Tivadar: Délutáni vihar Trauban, 1900
Kettős nyitásként egymásnak feszül Csontváry és Kassák. Csontváry egy tengerparti mediterrán mesekastéllyal szerepel, ami körül tombolnak a hullámok és tornyosodnak a szürke felhők. Egyértelmű: ez itt a 19. századi fenséges-fogalom, a végtelen és magasztos természeti erők mindent elsöprő hatalmának megjelenítése. Mint Caspar David Friedrichnél, csak a felvidéki patikus mindent kissé „jancsiésjuliskásan” ad elő. Mellesleg az egész kép nem túl nagy. Ez persze a mellé rakott Kassákról is elmondható, arról a kissé kifakult geometrikus képarchitektúráról, ami viszont egész egyértelműen hordozza a monumentalitást kis színes téglalapjaiban. A fenségesség csavarjához ezúttal a francia posztmodern filozófus, Lyotard kell, aki szerint az avantgárd művészetben ábrázolt ábrázolhatatlan megértéséhez a fenségesen keresztül vezet az út. És innen persze már ki lehet bontani az egész szuprematista és konstruktivista örökséget a következő termekben.
Szőnyi István: Vizet merítő, 1950k.
Forrás: MODEM Facebook
Mivel a tárlat körülbelül a kronológia mentén halad, először a tájkép-alapú fenségességben utazó szerzők kerülnek bemutatásra. Tornyai végtelen alföldi síkjai itt most Rothkót idéző színfoltoknak (color field) tűnnek, messze megelőzve az utána következő Szőnyi-féle balatoni aranyhidat vagy Egry misztikus olajpasztelljét. Mindezt persze ellenpontozzák Mattis Teutsch virulens életvirágai és Vajda depressziós folyondárjai, mint a kinti-benti táj összemosódásai.
Kiállítási enteriőr A fenséges geometriája című kiállításon (balra: Korniss Dezső, jobbra: Moholy-Nagy László)
Fotó: MODEM, Debrecen
Az anyag a második világháború után új lendületet vesz, hála a Vass Gyűjtemény támogatásának. Lossonczy Tamás körbe forgatott, stilizált halfej-motívummal idézi meg az Európai Iskola játékos szürrealizmusát, amit Korniss Tücsöklakodalomból kiemelt baloldali figurája tetéz. Könnyen fűzhető fel erre a szálra Bálint Endre és a fekete kontúros Barcsay-féle városka. De a teljesen a szuprematizmus jegyében fogant Korniss-féle piros-fekete kereszthez vagy Barcsay Jenő elektromos kapcsolási rajznak tűnő ábrájához már másféle referenciapont kell. Például Moholy-Nagy egészen zavarba ejtő fénymobil-vázlata, a színes villanykörték gombostűivel és a szaggatott vonalakkal. Ez már az a nemzetközi konstruktivista örökség, ahonnan a tárlat második fele táplálkozik. Deim Pál bábui, Halász Károly magasles-árnyéka, Károlyi Zsigmond elcsúszó monokrómja és Maurer Dóra szürke-fehér labirintusa.
Kiállítási enteriőr A fenséges geometriája című kiállításon (balra: Maurer Dóra, jobbra: Gál András)
Fotó: MODEM, Debrecen
Kiállítási enteriőr A fenséges geometriája című kiállításon (balra: Fajó János, középen: Korniss Dezső, jobbra: Hencze Tamás)
Fotó: MODEM, Debrecen
De a kurátor nem zár a szigorú geometria ketrecébe. Egyrészt ott van Haász István nagyon frissnek ható, UV-sárga szélű, '93-as képe, Erdély Miklós fantasztikus, időjárás-jelentéses absztrakt fantáziája és Bak Imre posztmodern motívumreptetése (Évszakok).
Kiállítási enteriőr A fenséges geometriája című kiállításon (balra: Haász István, jobbra: Bak Imre)
Fotó: MODEM, Debrecen
A fenséges absztrakt tematika végére nagyon adná magát a poén: legyen egy monokrómba kifutó szentély a kiállítás végén, egy csendes, kontemplatív, mindent kioltó, felsőbbrendű ikonosztáz. Nos, ilyen nincs, bár Erdélyi Gábor selyemmel bevont fehér festménye ott magasodik az utolsó falon, de a rajta sorakozó titokzatos pettyek most inkább kiábrándító makulának tűnnek, mint misztikus ablakoknak. Nincs lórúgásszerű katarzis, ballaghatunk vissza a fenségesség útján az üvegajtóig, ismét ráébredve arra, hogy a körénk épített díszletek hamarosan lebomlanak a kicsinyes és átláthatatlan kultúrpolitikai döntések következtében.
Kapcsolódó tartalmak:
Einspach Gábor: Az Antal-Lusztig-gyűjtemény. A 20. századi magyar művészet tragikus olvasata, Artmagazin 2004/5.