A fiatal festőművész sikeres évet tudhat maga mögött: megszerezte doktori fokozatát az MKE-en, Strabag alkotói díjasként csoportos tárlaton szerepelt a LUMÚ-ban, majd önálló kiállításon mutatta be legfrissebb képeit a NextART Galériában. Az új év sem indulhatott volna rosszabbul: (az MTV Networks Magyarország szervezésében) a VIVA Televízión futó „Kép a Képben” c. műsor egyik díját is elnyerte.

Bár saját bevallása szerint őszintén kedveli és tiszteli az olajfestés technikáját, az utóbbi időben a festővásznat megmunkált fatáblára, az ecsetet pengére és gumihengerre, az olajfestékes tubusokat festékszóró flakonokra cserélte le. Nem ez az első eset, hogy az olaj és vászon helyett más eszközökhöz nyúl aktuális elképzelései megvalósítása érdekében. Kísérletező kedvéről vallanak korábbi fényrajzai vagy gördeszka- és hajótestekre festett képei is. Legújabb, a street-art technikai megoldásait idéző munkamódszere gondos előmunkálatokat és több fázisból felépülő alkotói folyamatot igényel. Dobozképeinek alapja a klasszikus tradíciókkal bíró, megmunkált falemez. Ami a „dobozra” kerül, mind látványában, mind tematikájában már a modern mindennapokat tükrözi vissza. A képeken életünk hétköznapi helyszínei jelennek meg: irodaházak, mozgólépcsők, repülőterek, utcarészletek, víkendházak.
Barakonyi legfőbb ihletője a fény. A fény forrása másodlagos, az első a fényhatás, a fényjáték: pillanatnyi szóródások, tükröződések, törések, a vízcseppek vagy az üveg okozta torzítások és az árnyékok mintázata. A percről percre változó világ mögött Barakonyi valami időtlent keres, és képeivel mindnyájunk számára ismerős hangulatokat idéz fel.

Fata Morgana v.01. ('98) 2001, analóg színes dia (Leica 35 mm), kodak silver lambda print, dibond (60x90 cm) 2/3.

Ismert, hogy életedben (és munkádban) a fényképezésnek is fontos szerep jutott. Több ezer darabos diagyűjteményed van, korábban fényrajzokat készítettél és festményeiden is gyakran felfedezhető „fotós látásmódod”. Honnan eredeztethető ez az érdeklődés?

Édesapám, dr. Barakonyi András büntetőbíró, tehát semmi köze nincs a művészethez, de ő volt az, aki az 1970-es években Tóth György fotóssal fényképezett együtt: járták az országot és szociofotókat készítettek pantomimesekről, romákról, munkásokról, aztán maguk nagyították fekete-fehér képeiket. Ebből a korszakból megmaradt egy mappa, amit az öcsémmel, Szabolccsal megtaláltunk és gyakran nézegettünk. Nagyon tetszett, úgyhogy aztán tizenéves korunkban mi is elkezdtünk fotózni. Zenit, Pajtás és mindenféle „buherátor gépeink” voltak, a képeinket mi magunk nagyítottuk otthon a fürdőszobában. Nagyon élveztük. Később Szabolcs elvitt engem rajzolni. Sokáig csak szénnel rajzoltam – talán épp a fekete-fehér fotó varázsa miatt. Nagyon nehéz volt átállni színesre, még az egyetemi évek alatt is. A fotót akartam a szénrajzokon utánozni. A fotó állandóan kellett. Dokumentálom az egész életemet. A negatívjaim el vannak rakva, dossziékban van az összes, 6-os csíkokban, rendszerezve. Ez úgy működik a valóságban, mint a számítógépen a folder-rendszer. Fontos, hogy az egész dolgot a fejemben és fizikailag is átlássam. És fontos, hogy ha valami eszembe jut, akár 10-15 évvel ezelőtti dolog, akkor elő tudjam szedni.

Más olyan gyermekkori élmények is értek, melyek a képzőművészi pálya felé terelték az életedet?

Emlékszem egy képre, ami sokáig inspiráló volt számomra. A Delfin könyv-sorozat egyik borítóján láttam: a süllyedő Titanicot ábrázolta. Emberek ugranak bele a vízbe, nagy lila hullámok közé… Hétéves lehettem, amikor színes ceruzával lemásoltam a könyvborítót, igazán drámai lett az egész. Szerettem rajzolni és saját kezűleg elkészíteni mindenféle dolgokat. Egy barátommal gyakran beültünk a könyvtárba, és az volt a program, hogy átrajzoltuk a Föld térképét. Vagy ősemberes könyveket nézegettünk. Rengeteg papírt meg színes ceruzát elhasználtunk. Háborús rajzfilmet csináltunk füzetlapokra, tejfölös dobozból komputert meg űrhajókat gyártottunk. A Star Wars űrhajóit nem lehetett még megvenni itthon, internet sem volt. Valaki külföldről hozott katalógust, mi bementünk a papírboltba, vettünk kartont, aminek az egyik fele szürke volt, és abból építettük meg az összes űrhajót. Az Orion űrhajót is. Ez ilyen „buherátor korszak” volt.

Kaleido, 2007, akril, spary, lakk, fa, 70x70x5 cm

Hogyan került képbe később az MKE?

A Szinyei Merse Pál Gimnáziumban tanultam, és mellette szakkörökbe jártam. Úgy látom, szerencsésebb is volt ez így, mert általánosabb tudásanyagra tehettem szert. 1990-ben voltam 18 éves, a rendszerváltás után. Az érettségit követően rögtön elmentem a Külkereskedelmi Főiskolára. Megtanultam rendesen spanyolul meg angolul, elég sokat utaztam, de tudtam, hogy én ezt nem akarom csinálni. A Képzőművészetire negyedszerre vettek fel, nem rögtön. Nem volt az baj, mert már tudtam, hogy mit nem akarok. Tölg-Molnár Zoltán osztályába jártam. Nagyon jó kapcsolatunk volt, annyira, hogy amikor kis kihagyással folytattam a doktori iskolát, az ő tanársegédje voltam.

Tanulmányaid után milyen lehetőségek kínálkoztak számodra?

Rákényszerültem, hogy a doktori után elmenjek egy raktárba raktárosnak, reggel 4-től délután 4-ig. Csak utána tudtam festeni. Ez így nem ment. Aztán elmentem egy digitális céghez retusálni (Harry Potter-filmet meg ilyesmit), akkor meg a családom nem látott. Az volt mindennek a haszna, hogy tudom, milyen kora reggel felkelni, valamint munkafegyelemre tanított.
 

Tranzit v.02. 2007, akril, spray, lakk, fa, 45x80x5 cm

Tekintsük át eddigi pályádat munkáid tükrében is! Több éven át festettél képeket egy különös akvárium-világról, majd gördeszkákra, hajótestekre vitted fel kompozícióidat. Legújabb alkotásaid, az ún. dobozképek ugyancsak fa alapra készültek. A formákat, színeket sablonok és spray segítségével hozod létre.

Az akvárium-téma egy hároméves programot adott nekem, lényegében ez volt 2002-től 2005-ig a doktori iskolám. Hét évvel ezelőtt Londonban voltam ösztöndíjjal fotószakon. Egy kisfilmes gép volt nálam, hazafelé még ellőttem az utolsó kockáját a repülőtéren, mielőtt felszálltam a gépre. A fotó egy akváriumot örökített meg. Pár hét múlva előkerült a fénykép, és valamiért izgatott. Festettem egy képet belőle, és ott indult ez az egész. Ez a dolog valahogy összecsúszott a Marcel Duchamp iránti rajongásommal. Az ő írásaiban olvastam egy barátjáról, akinek volt egy mozgássérült testvére. A férfi tolószékben élt egy pincében. Akváriumokkal vette körbe magát, meg terepasztalokkal. Ezt ő úgy hívta, intellektuális műbolygó vagy más néven „Ágytakaróország”. Nekem ez az Ágytakaróország megmaradt, és rögtön ráhúztam az akváriumra. Fura dolog, hogy be vannak zárva egy dobozba ezek a színes halak. A vízben a mozgás lelassul, és megváltoznak a fényviszonyok. Izgalmas téma, nehéz is hozzányúlni. Olykor különböző tárgyakat helyeztem az akváriumba, például műanyag csontvázat, csónakot. Az egyik képemen egy bukósisak látható a vízben. Amikor 2003-ban lezuhant az az amerikai űrrepülőgép, a Columbia, megjelent valamelyik újságban egy kép: rajta egy sisak, egy űrsisak, ami visszajött a Földre. Megrázó volt, egy „memento mori” – pont az nincs a sisakban, aminek ott kéne lennie. Nagyon megfogott a téma, és mivel éppen benne voltam az akváriumos munkákban, bementem egy motoros boltba, és lefotóztam pár bukósisakot. Így került bele a vízbe. Aztán a halak valahogy rámásztak a gördeszkára… A gördeszkákra készült sorozatom darabjait „gördeszka ikonoknak” neveztem el. Ez a téma is olyan, ami ma „benne van a levegőben”. A világ legnagyobb gördeszkásai festettek már korábban deszkákra, és azt jó drágán el is adták, de az azért volt érdekes, mert nagyon jól tudtak deszkázni. Én nem tudok olyan jól deszkázni – meg már 15 éve nem deszkáztam –, a gördeszkát én mint érdekes felület akartam használni. Majd jöttek a hajók…

A fában ezek szerint megfelelő alapra leltél?

Megtetszett a fa és az a technika, amit a deszkáknál kezdtem alkalmazni. Ez a sablonozás (vagy stencil), amit a street-artos graffitisek is használnak. Fontos számomra a folyamat, ahogy fölépül egy kép. És ezt nem akarom elrejteni. Így látszik a képen a rajzszögek nyoma vagy ahogy a festékrétegek egymásra rakódnak.

Vázolnád a munkamenetet, amit 2007-es munkáidnál is alkalmaztál?

A „fadobozra” elsőként a szürke alapozóréteg kerül fel. Ennek semleges színe egyrészt a számítógépes munkaasztalok színéhez hasonló, másrészt utal a grisalle festésmód technikájára is. Egy megfestésre alkalmas fotó alapján aztán megrajzolom a képet, majd továbbrajzolom, tónusozom. A komplett rajz alapján eldöntöm, hogyan történjen a különböző formák kivágása. Tulajdonképpen minden fázisban lyukak keletkeznek a maszkon – ezen az ablakon –, és azon keresztül történik a fújás.

Az utca végén megtalálod 2007, akril, spray, lakk, fa, 58x90 cm

Hány sorral kell egy képen végül is végigmenned? Hány sablont kell készítened?

A gördeszkákat „Hét Rétegnek” neveztem el. Magának a gördeszkának az anyaga szép, vékony kanadai platánfa. Az alapozás után kerülnek rá a festékrétegek. Ha jól összeszámolom, akkor van úgy, hogy elérek 9-10 réteget is, de általában 5-6 réteg mindenképp kell. Plusz a lakkozás, ami azért fontos, mert ad a képnek, az egésznek egy homogén felületet. Mivel ez a lakkspray fényes, bizonyos részeknél a valóságos fényt is visszacsillantja. A maszkolós technikánál nem áll fenn az a veszély, mint amikor olajjal festünk és bizonyos rétegek „beütnek”. Itt, ahogy ki van vágva, mindegyiknek megvan a szabályos formája.

Képeidet nézve úgy tűnik, fontosak számodra a pillanatnyi, sajátos fényviszonyok, melyek megadják egy-egy kép, téma hangulatát. A spray pedig jól passzol e hatások visszaadásához…

Amit használok, az nem ez a kompresszoros airbrush, amit a Boris Vallejó-s képeknél alkalmaznak, hanem sima, autósboltban kapható spray, szép színskálával. Megbízható festék. Ez is egy koncepció volt. A populáris és magasművészetet tekintve én azt mondom, hogy mindig alulról támad az újítás, és ez jól működik, ezt nem kell szégyellni. Viszont nekem eszembe se jutna kimenni az utcára graffitizni (öreg vagyok, fázós vagyok)…

Voltál egyébként ilyen közegben?

Nem. A „feeling” megvolt, amikor gördeszkáztunk meg breakeltünk a 80-as években, de az akkor természetes volt.
 
2007-es képeidnél mi határozta meg a témaválasztásodat?

Nyár elején például engem is megérintett a víkendház téma. A Balatonnál, Zánka, Sajkod környékén jártam, nálam volt a gép, és sok felvételt készítettem ezekről az épületekről. Már ott is, akkor is az ragadott meg, ha volt a látványban valami „fényes trükk”. Ha valaki azt mondja erre, hogy retró, azt nem fogadom el, mert ezek a dolgok léteznek és fognak is létezni. Inkább azt mondanám, hogy ez a téma időtlen (angolul még elegánsabb is: timeless). Ezek az építmények a biztonság érzetét keltik az emberben – talán ezért akartam először a Menedékház címet adni nekik –, és mindnél van valami izgalmas fényhatás.

A te életedben mit jelentett a Strabag-díj?

Így szokott ez lenni… Ez volt az ötödik alkalom, hogy beadtam a Strabagra, és most kaptam meg. Iszonyú kitartás kell. Londonban láttam, hogy a Turner Prize, ami 20 000 ₤, milyen fontos szakmailag is az embereknek. Nálunk nincsen ilyen, de a Strabag szakmailag számít, szóval muszáj abban benne lenni. Úgy alakult, hogy most nagyon benne voltam a munkában, éppen befejeztem a képeket, és gondoltam, ezt most be kell adni…
 

Noé (részlet)

A jelen hogy néz ki? Festés, tanítás?

Most nem tanítok. Egyrészt most nyílt a NextART Galéria, ami nagyon jó dolog. Másrészt 2007 januárjában – a raktárosi munka után – elhatároztam, hogy nem sietek, nem megyek el raktárosnak, nem megyek el pixelrobbantónak, hanem festek. Ez iszonyú nagy elhatározás volt, mert én mindig azt szerettem, ha az embernek van biztos egzisztenciája, de kitaláltam ezt a technikát, amit muszáj csinálni mindennap, nem lehet szombat-vasárnap festeni. Most csak festek, senior művészként vagyok a NextART-nál, és azt mondom, hogy 35 évesen egy galériának a tagja lenni, az jó. Marketingeztem én nagyon sokat, de jó, ha egy galéria van az ember mögött, mert mindenütt így működik. Nálunk most azt látom, hogy egyfajta „bummja” van a galériáknak: nemcsak az Első Nagyok (Várfok, Deák Erika, Dovin) működnek, hanem sok új galéria is nyílik. A galériásom, Németh Orsolya olyan művészeket válogatott össze a NextART Galériába, akik fiatalok, de már leraktak valamit az asztalra: bemutatkoztak, nyertek díjakat, kiállításokon szerepelnek, ami már jó referencia. Ha eljön az ideje – szeretnék majd tanítani is az egyetemünkön: végül is ezért szereztem meg a Dla fokozatomat.

Folytatod a dobozképek készítését vagy van már egy új elképzelés a fejedben?

1998-ban állítottam ki először Dunaújvárosban az Aritmia sorozaton, amit Szoboszlai János csinált. Itt a fényrajzaim szerepeltek. Azt a fajta tematikát most vissza tudom kapcsolni a dobozképekhez, például az éjszakai, utcai világítással való dolog révén. Ezeken a képeken a tér különleges módon jelenik meg: például a vertikális utcarészlet c. képemen a sziluettek függőlegesen áramlanak: a perspektíva „kisimul.” Ezen az úton sok szál elindult. Rengeteg ötletem van, és az a jó, hogy mindent meg lehet fogni, csak legyen rajta fény…