Festetics László, a magyar Herkules

Vécsey Axel

A legendás Georgikon-alapító, Festetics György erkölcsi leckével ajándékozta meg fiát huszadik születésnapjára. És hogy ne csak szó legyen, mely elszáll, az atyai intelmet egy allegorikus festmény formájában adta át. A lecke végül mégis falra hányt borsónak bizonyult, ám a kép a felvilágosodás kori magyarországi művészet egyik legszebb alkotása lett.

Johann Jakob Stunder: Festetics László mint Herkules, 1805, olaj, vászon, 51 × 62 cm, (jelezve jobbra lent: J. Stunder 1805 15 Juni), Keszthely, Helikon Kastélymúzeum, lelt.sz. K 83.22.


Egy hóbortosnak tűnő műfaj

A kora újkor művészetének egyik legszórakoztatóbb műfaja volt a jelmezes portré, azaz nemzetközi szakszóval a portrait historié. Az ábrázolt személyek görög istenek, bibliai szereplők vagy legendás szentek öltözékében álltak a világ színpadára, kezükben a megidézett alakok ismertetőjegyének számító tárgyakkal. Azt hihetnénk, ez puszta játék volt, holmi farsangi maszkabál; ám valójában jóval többet jelentett ennél. A cél az volt, hogy a portré alanyának kidomborítsák valamely valós vagy áhított jellemvonását. És minthogy úgy látták, hogy a képzőművészet saját eszköztárával az „üzenet” nem volna elég egyértelműen vagy erőteljesen közvetíthető, hát segítségül hívták az ékesszólás művészetének eszközeit, nevezetesen az egyik leghatásosabb trópust: a metaforát. A jelmezes portré nem más, mint képi metafora: vesznek egy bibliai, mitológiai vagy történelmi személyt, aki a hangsúlyozandó jellemvonás emblematikus megtestesítője, majd egyetlen alakká gyúrják össze a portré alanyával.

Ezt a fogást a kor tollforgatói is módfelett kedvelték. A hőskölteményekben és retorika-gyakorlatokban egymás sarkát taposták az új Herkulesek, újjászületett Nagy Sándorok vagy épp magyar Marsok. Az irodalomtörténet ezt a költői eszközt mitizálásnak keresztelte el, és ennek nyomán célszerűnek tűnik, ha műfajunkat a magyarra nehézkesen lefordítható nemzetközi műszó helyett mi is inkább mitizáló portrénak nevezzük. Hiszen a képírók is mitikussá, időtlen erkölcsi példaképpé igyekeztek emelni modelljeiket, amikor az uralkodókat Apollóként, a hadvezéreket Marsként, a flottaparancsnokokat Neptunusként, az ifjú nemes hölgyeket pedig Diánaként mutatták be. Az igényes művészek és megrendelők persze ötletesebb és személyre szabottabb párhuzamokat is ki tudtak fundálni ezeknél, de ahogy a műfaj egyre jobban elterjedt, úgy lettek a szerepek is egyre közhelyesebbek. Közben pedig lassan felserkent a felvilágosodás szelleme, amely gúnyt űzött az egész barokk retorikából, a mitizáló portrékat pedig különösen kipellengérezte. A 18. századi Anglia egyik legnépszerűbb regényében, Oliver Goldsmith A wakefieldi lelkészében például a sznob család mitizáló tablóképe már egyenesen a rossz ízlés nevetséges emblémájává lett.

Az Apolló- vagy Herkules-jelmezben pózoló parókás-bajuszos barokk uraságok képeit ma is hajlamosak vagyunk mulatságos sületlenségnek látni. Így azután azt hinnők, a műfaj mára kipusztult, mint a dodó madár. Csakhogy – a reneszánsz és barokk művészet megannyi más gondolati koncepciójához és ábrázolásbeli sémájához hasonlóan – valójában ez is él és virul, csupán átköltözött az úgynevezett alkalmazott művészet territóriumába. Persze alaposan megváltozott a párhuzamként szolgáló példaképek készlete is. A kora újkorban ugyanis a műveltség legbelső alaprétegét a Biblia, az antik mítoszok és az ókori történelem mélyreható ismerete jelentette, így hát akkor lett a metafora közérthető, ha ezekből választottak párhuzamot. Manapság már más a közismert exemplumok köre, de a koncepció ugyanaz maradt: a műfaj továbbélését látványosan mutatják például Barack Obama híres fotói a 2008-as elnökválasztási kampányból, amelyeken az új szeleket ígérő jelöltet John F. Kennedy ikonikussá vált portréinak pózaiban ábrázolták.

A dán

A mitizáció eszköze a kora újkori magyarországi irodalomban is közkedvelt volt. Bethlen Gábor például a bibliai Dávid király példájára hivatkozva birkózta le legitimációja hiányát, Zrínyi Miklós Magyar Marssá magasztosult Esterházy Pál tolla alatt, és így tovább. (1) Ennek fényében kiváltképp furcsa, hogy a magyarországi képzőművészet köréből csak elvétve ismerünk mitizáló portrét. A műfaj legszebb hazai példáját a művészettörténet 1980-ban fedezte fel a keszthelyi Festetics-kastély tárgyai között. A dániai születésű Johann Jakob Stunder mitizáló portréja az ifjú Festetics Lászlót ábrázolja. (2) Jobb válla és mellkasának egy része meztelen, látni engedve a fiatalember atlétikus izomzatát; a test többi részét takaró oroszlánbőr Herkulesre utal. A nemeai oroszlán elpusztítása a félisten nevezetes tizenkét munkája sorában az első volt. Miután puszta kézzel megfojtotta a bestiát, Herkules lenyúzta bőrét, és attól fogva ez volt az öltözéke. Az irha így alakjának hagyományos ismertetőjegyévé vált, az újkori ábrázolásokon éppúgy, mint az antikvitásban.

A keszthelyi festményt elsőként publikáló Rózsa György úgy vélte, Angliában látott példák adhattak ötletet a Festetics- családnak, hogy a hazai földön szokatlan mitizáló portrét készíttessen. De könnyen meglehet, hogy az idea a festőtől származott. (3) Noha a felvilágosodás kori hazai művészet egyik legjelentősebb alakjáról van szó, Johann Jakob Stunder életművét a tudomány mind a mai napig csak felszínesen dolgozta fel. (4) A közelmúltban pedig különösen mostohára fordult a festő szerencséje az utókorral, hiszen a Kitömött barbárban Péterfy Gergely súlyosan megalázó szavakat adott róla Kazinczy Ferenc özvegyének szájába. A regénybeli Török Sophie csak fakezű dánnak nevezi őt, „aki szerényke tehetségével és hézagos iskolázottságával épp elegendőnek bizonyult arra, hogy felvidéki polgárok gyerekeit, lezüllött, elrészegedett grófi famíliák feleségeit pingálja. Ha kicsit aránytalan lesz a fejük, szögletes a testük, kacska a kezük, hát istenem. Még mindig jobb, mint a parasztnak, akiről csak akkor készül képmás, ha arccal esik a sárba.” (5)

A fiktív Stundert alázó részek Péterfy regényének legmulatságosabb passzusai közé tartoznak, a valódi Stunder viszont – ha nem is ért fel legjobb bécsi kortársaihoz – korántsem csak az ecsetmosás és a tengerfestés fortélyait tanulta ki inasévei alatt. Ötvösmester apja Berlinből vándorolt Koppenhágába: a festő itt született 1759-ben, és e város festészeti akadémiáján tanult, mígnem huszonöt éves korában útnak eredt Itália felé. Hogy oda is ért-e, senki sem tudja. (6) A következő hét évre eltűnt az utókor szeme elől – akár még Antwerpenben is inaskodhatott, mint fiktív alteregója Péterfynél –, legközelebb azután Bécsben látjuk viszont 1791-ben, amint Kazinczy Ferenc életnagyságú, egész alakos portréját festi koronaőri egyenruhában. Kazinczy egy bécsi költőismerőse révén került kapcsolatba Stunderral, és – regénybeli fiktív alakjával ellentétben – rendkívül elégedett volt a képpel. Olyannyira, hogy ő beszélte rá a festőt, jöjjön Magyarországra, és melegen ajánlotta barátainak is. (7) Még húsz évvel később is barátjaként emlegette Stundert, és ígéretet tett életrajza megírására. (8) Ekkoriban azonban már voltak fenntartásai is: miközben dicsérte képei festőiségét, az arcok rajzából hiányolta az erősebb idealizálást. (9)

A korabeli bécsi nagyságokhoz – Kreutzingerhez, vagy leginkább Kazinczy fő ideáljához, Friedrich Heinrich Fügerhez – mérve Stunder valóban nem egy tündöklő csillag, de képmásai így is a magyar ugaron rég nem látott minőséget képviseltek. Kazinczyt és barátait elsősorban nem is annyira a festő tehetsége nyűgözte le, hanem a személyisége: Stunder szellemes társalgó és széles látókörű, művelt társasági ember volt – mondhatnánk, vele egy művész érkezett oda, ahol addig csak képíró-iparost láttak. Kazinczy felhívására a felvilágosult magyar elit színe-java sereglett műhelyébe portrét rendelni, Virág Benedektől Ráday Gedeonon át Schedius Lajosig, a pesti egyetem hírneves esztétikatanáráig, (10) aki különben Festetics Lászlónak is kedves oktatója volt. Stunder pedig jól szolgálta a művelt közönséget, és megismertette őket egy sor új, modern portrétípussal, amely Nyugat-Európában divatozott ekkortájt. (11)

Annibale Carracci: Herkules a válaszúton, 1596, olaj, vászon, 167 × 237 cm, Galleria Nationale di Capodimonte, Nápoly


A herkulesi példa

Festetics László Herkules-jelmezes képmása kimagasló helyen áll Stunder életművében. Emelkedetten érzelmes atmoszférája mintaszerűen képviseli a Füger-féle bécsi akadémiai eszményeket, határozott formaadásában pedig tetten érhető a francia klasszicizmus visszhangja is. Nem csoda, hogy felfedezése óta a festmény komoly karriert futott be: bekerült a magyarországi művészet történetének kézikönyvébe, a 19. századi magyar festészet Szabó Júlia által összeállított nagy albumába, és még a „120 legszebb magyar festmény” közé is beválogattatott. (12) Ezek után viszont legalábbis meglepő, hogy korábban senki nem vizsgálta, milyen jelentést hordozhatott a Herkules-szerep az ábrázolt számára? Pedig a kulcsot nem kell sokáig keresgélni: ott van a kép jobb alsó sarkába festett feliratban. A dátum, 1805. június 15. nem más ugyanis, mint Festetics László 20. születésnapja. Igencsak valószínű tehát, hogy a képet valamiféle erkölcsi útravalóul szánták a felnőtt életbe kilépő ifjú számára.

Nem is kell sokáig kutatni, hogy Herkules mítoszában megleljük azt az epizódot, amely erre az élethelyzetre tökéletesen ráillik. Sőt mi több, minden bizonnyal épp a férfikor küszöbére érkező fiatalemberek számára legtöbbet citált, már-már közhelyessé vált erkölcsi lecke köszön vissza a képről: a válaszúton álló Herkules allegóriája. (13) A szofista példázat szerint – amely Szókratész tanítójától, Prodikosztól származik – Herkulest a Kithairón-hegyre mentében egy útelágazásnál két nőalak várta: a Gyönyör és az Erény. A nők választást kínáltak a hősnek kettejük útja között, és Herkules a földi örömök élvezete helyett az erény rögös, de dicsőséges útját választotta. Prodikosz példázatát Xenophón őrizte meg az utókornak, és ő helyezte a történetet Herkules kamaszkorába, így lett az epizódból a hérosz egész életútját eldöntő választás. (14)

A xenophóni értelmezésnek köszönhetően a tanmese széles körben elterjedt a 16–17. századi Európában, és bevett emblémája lett a nemesifjak erkölcsi nevelésének. (15) Kézenfekvő volt, hogy az eleve képszerű példázat képi ábrázolásai is hamarosan elárasztották a nyugati világot. Hébe-hóba találkozni a téma intellektuális megközelítésével is, mint Annibale Carracci 1596-os remekművén, ahol a választás valódi morális dilemmaként jelenik meg, (16) az ábrázolások döntő többsége viszont emblémaszerű, didaktikus maradt. (17) 1711-ben azután a neves bölcselő, Earl of Shaftesbury elvként fektette le, hogy az ifjú arisztokraták nevelésében a Herkules a válaszúton-példázatot kell szem előtt tartani, és kora művészeit felhívta, hogy a témát dolgozzák fel. (18) A művészek meg is fogadták a tanácsot: Bach kantátát írt a témára, Händel oratóriumot; Bécsben pedig operaként állították színre II. József és Pármai Izabella menyegzőjén. (19) A Händel-mű alapjául szolgáló Robert Lowth-versezetet 1791-ben a Kazinczy-körhöz tartozó Kis János fordította magyarra, aki közeli kapcsolatban állt a legendás Georgikon-alapító Festetics Györggyel, vagyis portrénk modelljének apjával. (20)

László a válaszúton

Festetics György tehát jól ismerhette a prodikoszi tanmesét, és minden okunk megvan feltételezni, hogy gyakorta fel is emlegette azt fiának. Az idősb Festetics ugyanis nagyon komolyan vette László nevelését: hasonlóan pontos tervet dolgozott ki ehhez a „projekthez” is, mint a Georgikon létrehozására. Nevelőként nagy műveltségű, modern szellemű férfiakat alkalmazott: előbb – 1791-től 1799-ig – Péteri Takáts Józsefet, a Magyar Minerva könyvkiadó vállalkozás vezetőjét, majd 1805-ig Kultsár Istvánt, a Hazai Tudósítások című első pesti magyar hírlap majdani szerkesztőjét, a pesti magyar színtársulat jövendő igazgatóját.

Festetics György részletes, írásos pedagógiai tervezete az erkölcstant nevezte meg a nevelés legelső pillérének, hogy fia „emberséges ember legyen”. (21) Takáts Józsefhez intézett leveleiben pedig újra meg újra előkerül az az aggodalom, hogy László erkölcsi nevelése nem vétetik eléggé komolyan, és morálfilozófiai munkák forgatására ösztökéli a nevelőt. A keszthelyi birtokán visszavonultan élő idősb Festetics erkölcsi eszményei eléggé szigorúak voltak: leveleinek másik visszatérő témája a költségek sokallása és a „fényes Udvarok’ fel keresésének” helytelenítése. Úgy tűnik, anyja és nevelője sokszor a gyermek cinkosává is lett az atya zord puritanizmusának megkerülésében. Együtt döntötték el például, hogy az apa által kiválasztott bécsi lakásnál azért csak komfortosabb helyen kívánnák tölteni napjaikat, hiába dühöngött a felesleges fényűzésen az öreg gróf.

Festetics György eszménye a mértékletes és felelősségteljes gazdálkodó életforma volt: a felvilágosodás brit verziója, amelynek higgadt észszerűsége szöges ellentétben állt a forróvérű francia változattal. Apja halálakor hatalmas adósságokkal terhelten vette át a családi birtokokat, és józan gazdálkodásával fordította vagyonát ismét jövedelmezőre. Ám az évek múlásával egyre elkeseredettebben látta, hogy fia nem felel meg az eszménynek, és a család visszahullhat az eladósodás poklába. Akárhogy nógatta nevelőit, Sonnenfels erkölcstana mégsem vált a fiatalember vérévé. Hogy Festetics György kissé eltúlzott mértékletessége volt-e ennek oka, avagy tényleg túl sokat látogatta a „fényes Udvarokat” – mindenekelőtt diáktársa és barátja, Esterházy Pál herceg otthonát –, netán egyszerűen veleszületett személyisége hajtotta a nagyvilági élet felé, nem tudhatjuk.

Az atya mindazonáltal megtartotta korábban tett ígéretét, és László tizenkilencedik születésnapján átadta neki a balatonkeresztúri birtokot, hogy gyakorlatban bizonyíthassa be, képes-e felelősségteljesen gazdálkodni és megállni a saját lábán. A kísérlet csúfos kudarcot vallott. Alig másfél évvel később Festetics György keserűen kényszerült tudomásul venni, hogy fia végérvényesen letért az Erkölcs ösvényéről, és a Gyönyör erkölcstelen útjára tévedt. 1805 decemberében kiadott rendelkezésében, mellyel fia kiadásait korlátozta, indulatosan sorolja utóda vétkeit: „iskoláit nagy nehezen elvégezvén, múlt ősszel bútorral, különböző berendezési tárgyakkal, lóval és pénzzel bőven elláttam, de bőkezűsködésem közepette egyszerre csak azt hallani kényszerültem, hogy nemcsak lovait és bútorait adta el, hanem különböző mesterembereknél körülbelül 5000 forint adósságot csinált. (...) Kiadásaival oly keveset törődött, hogy a jövendő jövedelmek ürügye alatt minden hónapban ezreket költött. (...) Hét kocsit csináltatott, mindig nagyobb és nagyobb számmal fogadott cselédséget és vásárolt lovakat, házasságának ürügye alatt rettenetes pénzpocsékolással ruhát vásárolt.” (22)

Fél évvel korábban, László huszadik születésnapján még nem mérgesedett el ennyire a viszony apa és fia között. Festetics György talán már hallott a pénzpocsékolásról, de még nem adta fel teljesen a reményt, hogy fiából „emberséges ember” lesz. Legalábbis ez a legvalószínűbb üzenete a Herkules-jelmezes képmásnak. Minden bizonnyal Festetics György bízta meg Stundert, hogy fiát állítsa párhuzamba a válaszúthoz érkezett Herkulessel, és a képet utolsó atyai intésül, útravaló erkölcsi leckéül adta át a tanulóéveit bevégző, felnőtt élete küszöbére ért fiának.

Lehetséges különben, hogy a gróf úrfi születésnapi ünnepségén élőkép formájában is szcenírozták a témát, hiszen a georgikoni ifjúság előszeretettel mutatott be effajta allegorikus élőképeket a füvészkerti mesterséges barlangban. 1806 novemberében például Zichy Károly és Festetics Juliánna menyegzőjén az ifjú párt jelképező piramisok között Ceres istennő lebegett egy Amore Beato feliratú égő oltár fölött. (23) A következő májusban pedig Károly főherceget, a napóleoni háború hősét köszöntötték egy élőképpel, melyben a főherceg „magát Mars Hadi Isten képében le ábrázolva látta, a’ midőn a’ megrettent Ellenséget az egygyik Kezével viszsza veri, másikkal pedig a’ Pais oltalma alá veszi hónnyai Mezzeinket.” (24) A mitizáló portré műfajának történetében egyébként is igen gyakori, hogy a kép valamely udvari játékokon előadott élőkép, alkalmi színdarab vagy opera allegorikus párhuzamát örökíti meg.

„Inkább cukrot finomítanék a gyarmatokon”

Festetics László nemcsak a keresztúri birtokon vallott kudarcot, de később sem tudott felnőni apja elvárásaihoz. Kiadásai továbbra is jócskán meghaladták a jövedelmét, újabb meg újabb hatalmas adósságokba verte magát. Apja halála után pedig a kontroll nélkül maradt Lászlónak mindössze kilenc évbe telt, hogy a családi kasszát teljesen kiürítse: 1828-ban csődeljárás indult ellene, vagyonát pedig zárgondnokság alá vették.

Igazságtalan lenne azt gondolni, hogy László csupán szórakozásra és fényűzésre szórta el a pénzét, hiszen jelentős összegekkel támogatta a művelődés ügyét is. Tízezer forintos alapítványával a Magyar Tudományos Akadémia egyik legbőkezűbb mecénása volt. Rengeteg munkát és pénzt áldozott egy országos közkönyvtárhálózat létrehozására, ám a megyék többsége udvariasan kikosarazta az ajánlatát. Szenvedélyesen érdekelte az építészet: már apja életében saját tervet készített a keszthelyi kastély homlokzatához; később pedig ugyancsak saját tervei szerint építtette át a csáktornyai kastélyt. Fő építészeti műve a „francia forradalmi” stílusú grandiózus családi mauzóleum lett volna, de a csőd miatt ez csak terv maradt. (25) Apja nagy művére, a Georgikonra is gondot viselt: megvalósította a régóta tervezett szakkönyvtárat, bővítette az intézményt és magyarra váltotta az oktatás nyelvét. A balatonfüredi színház felépítéséhez is nagy adománnyal járult hozzá. Jelentősen fejlesztette a balatoni vitorlásflottát. (26) Soha sem fogjuk megtudni, vajon hogyan alakul a birtok sorsa a kezei között, ha nem következik be a nagy mezőgazdasági recesszió, amely rajta kívül megannyi más hazai nagybirtokost is súlyos adósságválságba sodort. (27)

Azt gondolnánk, ha már ennyire szerette a fényűzést, Festetics László bizonyára nagy társasági kedvenc lehetett. A valóság azonban távol áll ettől. Kortársai bizalmas megjegyzéseiből úgy tűnik, állandóan zsörtölődő, kellemetlen alak lehetett, aki fura rögeszmékkel traktálta beszélgetőtársait. „Festetics Laci nagy malcontent [elégedetlenkedő – V.A.], sok szamárságot beszél” – írta naplójában Zichy Adél. (28) Unokafivére, Széchenyi István még cudarabb véleménnyel volt róla: „Laci azt ajánlotta, hogy töltsek nála néhány hónapot. Inkább cukrot finomítanék a gyarmatokon. Egy második ilyen bolond nincsen a földön. Egészen bizonyos, hogy eltángálnám, ha egy hétig szorosan vele kellene élnem. Felesége, Istenemre, rászolgált a mennyországra.” (29)

Festetics Lászlót mindössze ötvenegy évesen érte a halál. Nem csupán apja, de kortársai és az utókor szerint sem lett belőle magyar Herkules. De ha más nem is, Johann Jakob Stunder remekművű festménye legalább mégis szép emléket hagyott róla.



(1) A korabeli prédikációkban se szeri, se száma az efféle párhuzamoknak: a tudomány vastag kötetben gyűjtötte össze ezeknek a katalógusát: Dömötör Ákos: A magyar protestáns exemplumok katalógusa. Budapest, 1992 (Folklór Archívum 19)
(2) Johann Jakob Stunder: Festetics László mint Herkules. Olaj, vászon, 51 × 62 cm. Jelezve jobbra lent: J. Stunder 1805 15 Juni. Keszthely, Helikon Kastélymúzeum, lelt.sz. K 83.22. Első ízben Rózsa György publikálta: Művészet Magyarországon, 1780–1830. Kiáll. kat., szerk. Szabolcsi Hedvig és Galavics Géza. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, 1980, 78, 176. o. (kat. 81).
(3) Habár Stundertől jelenleg nem ismerünk más mitizáló portrét, a műfaj 19. század eleji megszaporodó példái közül több is az ő követőinek kezétől származik: Czauczik József: Édeskuty Eugénia mint Diána, 1820-as évek (olaj, vászon, 18 × 15 cm, Lőcse, Szepesi Múzeum); Rombauer János: A tavasz, 1830 k. (olaj, vászon, 46 × 36 cm, Eperjes, Városi Múzeum). Lásd Szabó Júlia: A XIX. század művészete Magyarországon. Budapest, 1985, 7. és 35. sz.
(4) Stunder életművének a mai napig egyetlen monografikus feldolgozása Anna Petrová-Pleskotová fél évszázados szlovák nyelvű cikke: „K životu a dielu maliara Jána Jakuba Stundera.” Ars 1 (1967):2, 35–68. o.
(5) Péterfy Gergely: Kitömött barbár. Budapest, 2014, 394. o.
(6) Garas Klára szerint például elfogyott a pénze, mielőtt elérhette volna úti célját (Magyarországi festészet a XVIII. században. Budapest, 1955, 144. o.).
(7) Stunder és Kazinczy kapcsolatára lásd Csatkai Endre: Kazinczy és a képzőművészetek. Budapest, 1983, 39, 52, 54, 125. o.
(8) Kazinczy Ferenc: „Festés, faragás nálunk” [1812] In: Kazinczy Ferenc művei I. Versek, műfordítások, széppróza, tanulmányok. Szerk. Szauder Mária. Budapest, 1979, 850. o. Az ígért életrajz – az ugyanekkor kilátásba helyezett Georg Raphael Donner-biográfiához hasonlóan – sohasem készült el.
(9) Kazinczy Ferenc levele Szentgyörgyi Józsefnek, 1811. november 6. In: Kazinczy Ferenc: Összes Művei. Harmadik Osztály: Levelezés. Szerk. Váczy János. IX. kötet, Budapest, 1899, 136–138. o., 2091. sz. A fordulat nyilván annak tudható be, hogy 1808-ban a Stundernél erősebb tehetségű bécsi Joseph Kreutzinger is megfestette Kazinczy arcképét, és az új mű tükrében már előtűntek a korábban oly nagyra értékelt Stunder-féle képmás fogyatékosságai.
(10) Rózsa György: „Adalékok a magyarországi arcképfestészet történetéhez.” Folia Archaeologica 14 (1962), 213–214. o. – Stunder a 18–19. század fordulóján került először kapcsolatba a Festeticsekkel is: Festetics Antalról és Festetics Máriáról is készített képmást.
(11) Stundernek úttörő szerepe volt a tájba helyezett képmás és a barátság-portré magyarországi elterjedésében is. Lásd Galavics Géza: „Barokk.” In: Galavics Géza et al.: Magyar művészet a kezdetektől 1800-ig. Budapest, 2001, 432. o.; ill. Buzási Enikő: „A barátság-motívum térhódítása a 18. századi magyar portréfestésben”, Művészettörténeti Értesítő 33 (1984), 212–236. o.
(12) Galavics Géza: „A felvilágosodás kora (1780–1820).” In: A művészet története Magyarországon a honfoglalástól napjainkig. Szerk. Aradi Nóra. Budapest, 1983, 317. o.; Szabó Júlia: A XIX. század művészete Magyarországon. Budapest, 1985, 74. o.; Rum Attila, in: Hegedűs Orsolya et al.: A 120 legszebb magyar festmény – The 120 Greatest Hungarian Paintings. Budapest, 2002, 28. o.
(13) A téma kultúrtörténetének klasszikus feldolgozása Erwin Panofsky: Hercules am Scheidewege und andere antike Bildstoffe in der neueren Kunst (Studien der Bibliothek Warburg 18.), Leipzig–Berlin, 1930. Újabban Bacsó Béla foglalkozott a motívum aspektusaival: „Herkules válaszúton: Akarat és döntés.” In: A szépség akarata: Kép és filozófia. Budapest, 2011, 8–28. o.
(14) Panofsky, i. m. 42. o.
(15) Szerepelt már Cicero erkölcstanában, a De officiisban is, amelyet ez időben Európa-szerte bifláztak a kisiskolások, és magától értetődően Comenius is beemelte az Orbis pictusba, a tankönyvbe, amely 1658-as megjelenése pillanatától majd’ két évszázadon át a kontinens minden növendék ifjának első társa lett a világ megismerésében. Az Orbis pictust természetesen Festetics László is forgatta, erre lásd Stohl Róbert: Fragmenta Takatsiana: Források és kiegészítések péteri és téti Takáts József (1767–1821) életrajzához. Ph.D. értekezés, Szeged, 2009, 26. o.
(16) Annibale Carracci: Herkules a válaszúton, 1596. Olaj, vászon, 167 x 237 cm. Nápoly, Museo e Gallerie Nazionali di Capodimonte, lelt.sz. Q 365. Lásd Bacsó, i. m. 25–27. o.
(17) Erre a felfogásra jó példa az a Rubens által tervezett ünnepi díszletkép, amely a gyermekkorú Habsburg Ferdinándot köszöntötte 1635-ben, amikor Németalföld újonnan kinevezett kormányzójaként ünnepélyesen bevonult Antwerpenbe. (Habsburg Ferdinánd infáns mint Herkules a válaszúton – Hercules Prodicius, pars anterior, 1634. Vázlat a Herkules-diadalkapuhoz. Olaj, vászon, 103 x 72 cm. Szentpétervár, Ermitázs, lelt.sz. ГЭ-503. Lásd Panofsky, i. m. 121–122. o.) Az allegória egyrészt az erkölcsösség megtestesítőjeként dicsőíti az ifjú kormányzót, másrészt viszont inti is őt, hogy le ne térjen az erény útjáról. Ugyanez a kettős cél köszön vissza például két magyarországi irodalmi példában is: Hunyadi Ferenc a herkulesi válaszúton álló Báthori István képét tette latin nyelvű hőskölteménye központi motívumává (In laudes serenissimi atque potentissimi Stephani regis ac principis, 1583 k.); később pedig Pápai Borsáti Ferenc Rákóczi Zsigmondot dicsőítette e párhuzam által (lásd Tóth István: „A gyulafehérvári latin nyelvű költészet alapvonásairól, I.” Irodalomtörténeti Közlemények 105 (2001), 19–21. o.).
(18) Livio Pestilli: „Lord Shaftesbury e Paolo de Matteis: Ercole al bivio tra teoria e pratica.” Storia dell’Arte no. 68 (1990), 95–121. o. Shaftesbury traktátusának címe: „A Notion of the Historical Draught or Tablature of the Judgment of Hercules according to Prodicus”, amely előbb a Characteristicks of Men, Manners, Opinions, Times egyik fejezeteként jelent meg, majd 1713-ban önálló kötetként is.
(19) Minden bizonnyal a bécsi alkalmi operához – Johann Adolf Hasse és Piero Metastasio művéhez – kapcsolódik egy szép legyező a válaszúti Herkules képével, amely a budapesti Iparművészeti Múzeumba jutott. (Gyöngyház, pergamen, gouache festés, 29,5 x 52 cm. Budapest, Iparművészeti Múzeum, lelt.sz. 4161.) A magyarországi tanintézményekben is többször színpadra állították a tanmesét. Lásd Staud Géza: A magyarországi jezsuita iskolai színjátékok forrásai I–IV. Bp. 1984–1994., pp. I./408 (Pozsony 1732); I./474 (Komárom 1720); III./283 (Varasd 1708)
(20) Herkules’ választása. Állegoriás költemény. Anglusból fordíttatott Lowth szerent. Bécs, 1791. A kötet ma is megtalálható a keszthelyi könyvtárban. A fordítás egyébként ugyancsak egy növendék gróf úrfi, nevezetesen a tízéves Széchényi Lajos (István legidősebb bátyja, Festetics László unokatestvére) számára készült. Festetics György és Kis János kapcsolatára lásd Cséby Géza: Gróf Festetics György helye a magyar művelődéstörténetben, különös tekintettel a Magyar Minerva könyvsorozatra és a Helikoni Ünnepségekre. Ph.D. értekezés, Szeged, 2013, 49, 80, 140, 245, 257. o.
(21) A mai általános iskolai éveknek megfelelő időszakot, amíg Takáts József szárnyai alatt kamaszfiúvá érett a gyermek, Stohl Róbert dolgozta fel részletesen és igen tanulságosan. Lásd Stohl, i. m.
(22) Keresztessy Csaba: „A keszthelyi Festetics-kastély porcelán-leltára a 19. század első feléből.” Műemlékvédelmi Szemle 8 (1998):1, 53–54. o.
(23) „Keszthelyi mennyegző.” Hazai Tudósítások, 1806, 347–348. o.
(24) Hazai Tudósítások, 1807. június 10. 374–377. o.
(25) A Keszthelyre szánt épület tervezője Engel Ferenc volt. Lásd Bibó István: „Építészeti hatások és helyi fejlődés az 1800 körüli magyar építészetben.” Építés-Építészettudomány 4 (1973), 152, 158. o.
(26) A flotta komoly áruforgalmat bonyolított, ám válságba került, amikor Festetics unokafivére, Széchenyi István gőzhajókat álmodott a tóra. Festetics ez ügyben durván összekülönbözött Széchenyivel, mivel úgy tartotta, a balatoni gőzhajózás „nemcsak haszontalan és alkalmatlan, hanem (...) káros is”.
(27) Kurucz György: „Válogatás Gerics Pál georgikoni tanár nyugateurópai jelentéseiből és leveleiből.” Fons 13 (2006), 246–248. o.
(28) Östör József: „Gróf Keglevich Jánosné Zichy Adél grófnő naplói a reformkorszakból, 1822–1836, I.” Budapesti Szemle 250 (1938), 159. o.
(29) Széchenyi István: Napló. Vál., szerk., jegyz., utószó: Oltványi Ambrus. Budapest, 1978, 243. o.



A cikk megszületését a B. Braun támogatta.
full_000184.jpg
Szabadkőműves utalások műtárgyakon I. rész

Mik a szabadkőműves páholyok? Baráti társaságok laza kötelékben szerte a világon, titkos tanokat hirdető csoportok hagyományőrző rendjei, helyek, ahol komoly dolgokról lehet eszmét cserélni, akár más társadalmi és vagyoni helyzetben lévő, jóakaratú emberekkel.

full_005523.jpg
MAGYAR NEMZETI HELYTÖRTÉNET

Megújul a Nemzeti Múzeum környezete, az előkert az Arany-szoborral és a régen csak Muzicskaként emlegetett hátsó park. Miközben a múzeum történész-levéltáros főmuzeológusának segítségével végigkalauzoljuk olvasóinkat a Múzeumkerten és történetén, felidéződik, hogy a még alig befejezett építkezés után maradt buckákon állva hallgatta a tömeg a Nemzeti dalt, hogy ʼ48-ban itt gyakorlatoztak a nemzetőrök, a múzeum épületében alakult meg a Magyar Filharmóniai Társulat, sokáig ebben működött az Országgyűlés, de a múzeumi lépcső és oszlopcsarnok szolgált nem egy esetben a nemzet nagy halottainak ravatalaként is. A kertrekonstrukció nemsokára indul, meglátjuk, milyen lesz a nemzeti cukrászda a kertészházban vagy a nemzeti játszótér a mostani parkoló helyén.