Nem emlékszem rá az Eötvös Gimnáziumból, mert három évvel alattam járt. Most tudom meg, hogy „mellé” is járt: Varga Nándor Lajos szabadiskolájába. Festményein vásári, középkori-monarchiabeli figurák, intrikák, borzalmak közepette folyton feltűnik az időtlen Lovag, aki ő maga.

Érettségid után a honvédség „művészkülönítményében” együtt szolgáltál Tenk Lászlóval, és mint ő, te is külön utat választottál.

1974-ig sem csináltam mást (amikor 16 évre letettem az ecsetet), mint 1990 óta: sok-sok részletben egy soha véget nem érő, egyszerre realisztikus és horrorisztikus történetet adok elő az emberi állapotról, az emberek egymással folytatott viaskodásáról, melynek, mit tesz isten, magam is szereplője vagyok. Narratív festő vagyok tehát, de időn kívüli, vagy legalábbis meghatározhatatlan. Ide-oda imbolygó az a zóna, amelyben mozgok. Biztosan kilógok a hazai festőkoszorúból, de nem bánom, mert projektek helyett életmű megvalósítására törekszem, márpedig az senki máséra nem hasonlíthat.

Archaizálásod mégis Gulácsyt, Csontváryt idézi, bizarr városképeid, figuráid pedig Anna Margitot, Gross Arnoldot, Berki Violát, Galambos Tamást. Szatirikus motívumaid, tudom, nagy szavak, de Hogarth vagy Daumier rajzait juttatják eszembe.

Én a filozófiát tenném munkáim középpontjába, amúgy láthatatlanul. Az emberi gyakorlat majdnem elviselhetetlen filozófiáját, amely Veszelszky Bélát az óbudai téglagyári kémény felrobbantásakor festői pályája megszakítására késztette. Vagy ami a Kínából hazatérő Román Györgyöt, miután kétszáz gettóbeli hulla közül kiemelte az édesapját, a borzalmak kicsiny boltjának festőjévé tette. Az enyém, persze, mosolygós borzalom, de ugyanolyan személyes, mint a Román Györgyé.

1970-ben, a Fiatal Művészek Stúdiójában kiállított munkádról meg Galambos Tamáséról Perneczky Géza elismerően írt. Közbejött azonban az 1973-as művészetpolitikai fordulat.

Még mélyebben kezdtem hinni abban, hogy csak függetlenségben lehet festeni. Ha az ember nem kap családi apanázst, akkor civil foglalkozással (mint Derkovits az asztalossággal) kell a festékre valót megkeresni. Raktároskodtam, fizikai munkát végeztem, majd Biai Föglein István (festőművész 1905–1974) ajánlására a BÁV-nál kaptam állást, később a ma is használt becsüs-tankönyv szerzője lettem. 1983-ban feleségemmel, Szabó Ágnessel magán-műkereskedést nyitottunk, úgyhogy 1990-ben kicsomagolhattam ’74-ben félbehagyott műveimet, festőszerszámaimat, és ott folytathattam, ahol abbahagytam. Igaz, ebben közrejátszott, hogy ekkoriban Mezei Gábor társaságában meglátogattuk El Kazovszkijt, akinek a munkái hitet és új távlatot adtak.

Magánmitológiád mennyire bizonyult/ bizonyul eladhatónak?

Már az első periódusomban is mutatkoztak jelei annak, hogy el is lehet adni, amit csinálok. Gyakorlatilag alig maradt a korai képeimből. De sarkalatos képtől azóta is nehezen válok meg: nem visz rá a lélek, hogy a Nagy Történet sérüljön. Ha eladok sarkalatos képet, kikötöm, hogy minimum három kiállításra visszakaphassam. Ahogy a kutyatulajdonosok kérik vissza tenyésztésre az eladott kutyakölyköket. Akinél fontos képem van, és nyomon is tudom követni, az jelentős kedvezménnyel kapja a továbbiakat. Nekem fontos, az anyagiaknál is fontosabb, hogy a képeim viszonylag együtt maradjanak, hiszen összetartoznak. Elsőre teljes árat kell fizetni. Volt év, amikor hét számjegyű volt a bevételem, a válság óta már csak a legelszántabb ínyencek vásárolnak, s ők is lehetőleg olcsón.

A világ legtermészetesebb tényeként mondod, hogy figuráiddal ez vagy az történt, de ez csak neked nyilvánvaló. Nem privát festészet-e az, amit művelsz?

Individuális mitológia. A 20. század nem formai újításai mind ilyenekből nőttek ki. Max Beckmann különböző képeiről teljesen azonos szellemi állapotú alakok tekintenek le ránk, mert az őket éltető individuális mitológia ugyanaz. A kubisták megteremtettek egy új formarendet, és kész. Van azonban formán túli, vagyis szellemi sajátsága is a festészetnek.

Megkockáztatom, hogy szürrealista vagy, hiszen a formán túli mentalitás ezt jelenti. Anna Margiton, a korai Ország Lilin és talán Román Györgyön kívül nem is igen volt magyar követője a szürrealizmusnak.

Igen ám, csakhogy a szürrealizmus is olyasfajta konszenzus, mint mondjuk a kereszténység, márpedig én a konszenzuson túli dolgokhoz vonzódom. Egész, jelenleg még kiadásra váró könyvem szól erről: „A paraszt lába. Szemiotikai felvetések vizuális művek értelmezéséhez”. Magam festettem bele az alapfogalmak illusztrációit. Kínlódó század volt a huszadik, amelyben hatmillió Krisztus halt meg. Azért nem elégszem meg a kubista vagy expresszionista formarenddel, mert bár sok mindennel adekvát, nem passzol minden mondanivalóhoz. Adott esetben épp a giccshatárt is meg lehet közelíteni, hisz, mondjuk, a Királyfinak vagy az Ifjú Hadnagynak vizuálisan is „megnyerőnek” kell lennie. A fontos csak az, hogy a figura arról szóljon, amiről én akarom. Önfejű szabálysértések teszik az esztétikumot – ebben lehetne összefoglalni az Enigma című, közreműködésemmel alapított esztétikai-szemiotikai folyóirat eddig megjelent 61 számának az üzenetét.

Az biztos, hogy egy mű vagy motívum jelentése mindig kettős: ott van egyrészt az a jelentés, ami szimplán látható, de ott van az is, amit ki kell bontani a láthatóból. Ezt talán „belátható” jelentésnek nevezhetjük, és annyi van belőle, ahányan rátekintenek. Aki képet vesz tőled, melyik jelentéséért veszi meg?

A kettő egybemosódik, a fontos csak az, hogy megszeresse valaki a képet, mielőtt megveszi. Nem hiszem, hogy szeretni lehetne egy kanapé fölé, méretre vásárolt, banálisan üres vagy ködös „modern” lakberendezési képet. Annak ugyanis aligha van szelleme (valójában technikája sincs, noha szemre semmi más nincs benne, mint technika). A ma divatos, ködben úszó képekkel az a baj, hogy nincsenek tisztázva a premisszák, így a festő ahelyett, hogy levonhatná a konklúziót, inkább csak vélekedik. Ez nekem kevés.

Ha te valóban a Nagy Történetet fested kölyökkorod óta, nem félsz-e attól, hogy szilánkjaira esik szét a használatban, de talán az értelmezésben is?

Tudáskvantumokat próbálok képeimben összegezni, mégpedig úgy, hogy a különálló képek közti hézagok, közök is megteljenek tudással. Ez majdnem lehetetlen. A művészi közlés a leginkább magára hagyott tudásforma, még abban az állapotában is, amikor kikerül közszemlére. Jóllehet mindig bizonytalan vagyok műveim elfogadásában, kedveltségében, azt mindig tudom, hogy a képeimmel jeleket állítok, mert csak akkor fejezek be egy képet, ha igennel tudok válaszolni a magamnak feltett kérdésre: „Mondd csak, barátocskám, ez most egy jel?”

www.osilaszlo.hu