(Az ajtóban:) Kedélyes, kiegyensúlyozott. (A lakásban:) Nincs lakásproblémája. (A fotelben:) Hogy mosolyoghat ennyit a világválság közepén, fagyos téli napon egy magyar festő?

A nyolcvanas években kollégáimmal olyan sokat utazhattunk, évente négyszer-ötször is, benne európai, amerikai és koreai utakkal, hogy szilárd meggyőződésem volt: ebből előbb-utóbb világhír lesz, de minimum európai élvonal. De 1992-től négy-öt évig olyan súlyosan megbetegedtem (két agyvérzéses műtéten estem át hat hónap kórházzal), hogy az ív megtört.

Ezzel le is tettél a világhírről?
Le. Örültem, és azóta is örülök, hogy életben maradhattam. Azonban azokban az években a kollégáknak is rosszabbul kezdett menni a nyugat-európaiak érdeklődésének visszaesése miatt. Csak mostanában sejlik fel bennem, hogy talán mégsem reménytelen a sikerben bíznom. Az idén többször is megyek külföldre, tavasszal komolyabb kiállításom lesz. A magyar műkereskedelmet biztosan érinteni fogja a válság, a művészetet talán megkíméli. Amikor a hetvenes évek derekától, a Rózsa presszó körül Halász Andrással, Károlyi Zsigával, Lengyel Andrással, Tolvaly Ernővel (a szegény, most meghalt), Fehér Lászlóval és Kelemen Karcsival a koncept-művészetet nyűttük, semmi esély, ismétlem, semmi esély nem volt műveink eladására. Később magam is meglepődtem, amikor a nyolcvanas évek közepén egy-két munkámat megvették.

Kik és mit?
Pici pénzért a Pécsi Modern Képtár vett tőlem 100x140-es képet, kettőt is, darabját hat- vagy hétezer forintért. Előtte és még utána is reklámgrafikából éltem, a pécsi pénz valósággal a mennyekbe röpített.

Talán azt díjazta a pécsi vétel, hogy második nekifutásra elvégezted a főiskolát?
Fene tudja. Az biztos, hogy a fotózásból és előtte a rajzolásból tartósan áttettem székhelyemet a festészetbe. Méghozzá az akkor alakuló „posztmodern” csapatba.

Miért vagy büszke a kétes értékű, azóta le is hanyatlott mozgalomban való részvételedre? Talán csak nem a pénz miatt?
Afféle kamarazenekar voltunk, Hegyi Lóránd szervezte a fellépéseinket itthon és külföldön. A posztmodernizmusnak az újfajtasága és az utolsónak látszása vonzott. Jó volt Nádler Istvánnal, Bak Imrével, Hencze Tamással, Kelemen Károllyal, Birkás Ákossal, Mulasics Lászlóval (ő már hat éve halott) meg Fehér Lászlóval együtt kiállítani, együtt utazni, együtt lenni. Ki-ki a maga egyéni stílusában volt persze posztmodern. Henczénél, Nádlernél gesztusok jelentek meg, Bak Imrénél síkban úszó minták, nálam archaizáló figurativitás.
A legszebb az egészben az volt, hogy komolyan hittem benne. (A manapság induló kollégákból olykor a hitet hiányolom.) De a hit is kevés. A végső próba szakmai jellegű, és ha azután még meg is veszik a sikeres művet, attól elérzékenyülök, de a szakmai próba a döntő. Semmilyen díjat nem kaptam még, de szakmai rangom talán e nélkül is van. Egyszóval, egyikünk se dobta el a saját egyéni stílusát ebben a (nyolcvanas) évtizedben, ezért könnyen haladhattunk tovább, a posztmodern utáni, most már valóban egyéni korszakunkba.

Kisebb anyagi sikerekkel?
Hát igaz, ami igaz, anyagilag először nagyon bejött az az évtized. Kiállításonként két-három-négy képet adtunk el valamennyien, elképesztő árakon. Én autót is vettem, pedig nem tudtam vezetni, csak a barátnőm tudott. Amikor itthon voltam, csak azért nem dolcevitáztam, mert akkor is rengeteget dolgoztam. Hullottak ránk az ösztöndíjak is Németországba, Franciaországba. Én külön is kifogtam egy nagyszerű francia gyárost, aki beleszeretett a festészetembe, de éppen, amikor nagy kiállítást csinált volna nekem a Côte d’Azurön, meghalt szegény. Minden tekintetben csapás volt ez számomra. Azért a rá következő évben, 1991-ben, a betegségem előtti utolsó évben még sikeresen szerepeltem a New York-i Civic Center-beli kiállításon, ahol tizenkilencünk közül csak tőlem meg Fehér Lacitól vásároltak képet.

Dúl-e az irigység ilyenkor a hoppon maradt kollégák lelkében?
Akkor valamennyien úgy voltunk, hogy semmit nem irigyeltünk senkitől, ha úgy éreztük, az illető megérdemelte. Meg azt is gondoltuk, hogy legközelebb mi leszünk szerencsések. Ma is így vagyok ezzel: számosan jobban keresnek nálam, de talán én is egyre többet fogok keresni a képeimmel.

Azért ne szépítsük: zéró összegű játék zajlik a művészeti piacon. Önkéntelenül is egymás elől veszik el a levegőt (meg a pénzt), akik azon eladókként megjelennek.
A külföldi gyűjtőkkel kapcsolatban ezt nem érezzük, mert ők – jól felkészülve – egyszerűen rámutatnak, mondjuk, három képre, és lehet csomagolni. Ha nem vesznek semmit, elfelejtjük őket. Ha megtudjuk, hogy mástól vásároltak, nem az illető kollégára haragszunk, hanem a művészeti vásárlások rendszerére. A magyar gyűjtők, akik egészen a legutóbbi időkig sokkal kevesebben voltak, többnyire máshogyan vásárolnak. Egy részük már felkészült és komolyan is veszi és értékeli a mai művészetet, és a művészhez hasonlóan az életét is ráteszi a dologra, függetlenül a szakmájától. De meg kell jegyeznem, hogy ma a sok magyar gyűjtőből nem mind gyűjtő a szó igazi értelmében. Hajlandó elkunyerált műtermi hulladékkal is beérni, vagy úgy alkuszik, mintha ócskapiaci kakukkos órát venne, képtelen döntésre jutni, halogatja a vásárlást, nincs eléggé felkészülve az illető művészből meg a kollégáiból, legtöbbször nem hallgat a művészre, hogy melyik az igazán megvenni való képe és így tovább.

Volt-e Zsuzsa karrierjének hatása a te karrieredre?
Semmi, sőt. Volt, aki tudta, hogy testvérek vagyunk, volt, aki nem. Már a 70-es években is inkább bevetendő fegyverként forgatta, aki tudta, hogy testvérek vagyunk, valahogy így: „Nehogy azt hidd, hogy csak a Zsuzsa miatt…” Később már annyira különvált a pályánk, hogy egymásra tett hatásuk valahogy elenyészett.

Minden szempontból egyéni piktúrádat teljesen magányosan műveled?
Hát persze, amikor dolgozom. Bizonyos mértékig, amikor dolgozik, mindenki egyedül van. Társasági ember vagyok, de halálosan egyedül festek. Még a Kereszt a Fekete-tengernél című óriásképemet (250x450x150) is egyedül festettem ’89-ben, igaz, nem a lakásban, hanem a lépcsőházban, a lakók egy hétig kerülgették. (’98-ban vette meg a Ludwig Múzeum, és bejárta a fél világot.) Betegségem éveiben tanultam meg huzamosan egyedül lenni, mert lábadozásom idején még beszélni se tudtam rendesen.

Most térjünk át utolsó tíz évedre, a magyar műkereskedelem és a kortárs-műgyűjtés felfutásának évtizedére!
Nem volt rossz évtized, valóban egyre több gyűjtő un bele az áhítatos múltba nézésbe, a kortárs képek egyszerűen érdekesebbek és izgalmasabbak. Persze akár éves kihagyások is akadtak ebben a tíz évben (pedig nem volt világválság), de máskor akadt pl. egy házaspár, aki egyszerre 25 művet vett tőlem. 2000-ig a Várfok Galériában voltam, azóta nem vagyok semmilyen galériának kizárólagosan lekötelezve. Most a Viltin Galéria kiállítássorozatában veszek részt és áprilisban önálló kiállításom lesz. (A kiállítássorozat másfél tucatos csapatában egyébként a legidősebb vagyok.) Azt hiszem, fontos, hogy a gyűjtő mindenekelőtt megértse, mi a jó és mi a rossz. Ebben sokat segíthet neki a művész, de az is kell, hogy a gyűjtő hallgasson rá.

Végül: zavar-e, mert sok kollégádat zavarja, ha képeid az ún. másodlagos piacon, vagyis valaki másnak a tulajdonaként jelentkeznek?
Erre nem sok példa volt az utóbbi időben. De ilyenkor én csak örültem neki, mert ez is szereplés. Szerintem az a dolguk az aukcióknak, hogy kialakítsák az árfolyamokat. Előfordulhat, hogy az aukciók adott esetben lenyomják a galériás vagy műtermi árakat, de ezt a kockázatot vállalnia kell minden szereplőnek.