Kevés szórakoztatóbb emberrel találkoztam, mint Ujházi Péter, de a tekintete célratörő, vesébe látó. Pontosan felmérni a dolgokat, s aztán csak lazán, átabotában lefesteni őket: ez volna az egyre keresettebb mester, Ujházi Péter titka? Először legalább tematikusan próbálom őt elhelyezni, dacolva az empirikus tapasztalattal, hogy a skatulyák elől minden valamirevaló festő hanyatt-homlok menekülni szokott.

Mit szólna ahhoz, kedves Ujházi Péter, ha bevarrnám a mai agrárius festők közé, Kokas Ignác, Bukta Imre, Földi Péter és még néhány más festő társaságába?

Ostobaság; nem mintha nem kedvelném az említett kollégák festészetét. Soha nem szántottam. Persze belenéztem jó erősen a természetbe is, de ez legfeljebb azt hozta, hogy ilyenkor fizikailag közelebb voltam a természethez, mint amikor az acélgyárban hegesztgettem szobrokat. De most, hogy mondja: tavaly kiszolgált mezőgazdasági szerszámokból egy figurát hegesztettem, ezek agrárius holmik, de azt hiszem, csak azért, mert meg akartam őrizni ezeket az eszközöket, és így tudtam a legkönnyebben tárolni őket.

No és a nadapi kocsma meg kocsmaudvar, ezek a visszatérő témái talán nem kötik a vidékhez?

A hetvenes évek elejétől járok ki Nadapra, de az ottani kocsma akár Pesten is lehetne, valamelyik külső kerületben.

Dülöngélő pálcikaemberkéket is szokott festeni, lehetséges-e, hogy a gyerekrajzolók naivitásával?

Nem hinném, mert engem az emberekben a nyomorúságuk érdekel, ami nem mondható el a gyermeki rajzokról. Érdekelt kezdettől az ún. dolgozó nép, annak minden nyomorúságával együtt. Ez éppúgy feltárulhat egy külterületi kocsmában, mint a harctéren. Megfogott például a katonák végletes kiszolgáltatottsága, ahogy azt Mednyánszky ábrázolta. Általában a tekintetekből kirajzolódó kilátástalanság. A Derkovits-féle proletár reménytelenség. De ez csak a festészetnek és az életnek az egyik oldala. Mert ettől én a Bernáth-féle égfestészetet, ruhaköltemény-festészetet is nagyon szerettem, és ma is szeretem, miközben azért állandóan rengeteg durvasággal találkozik az ember.

Kibékül-e akkor a „szociofestészet” skatulyával?

A következő értelmezést javaslom: ’68-70 körül már működött a magyar festészeti avantgárd, többen is vállalkoztak a Robert Rauschenberg-féle lázadásra. Jól csinálták, elegen is voltak hozzá. Én eközben viszont realista akartam lenni. Úgy, hogy azért az a valóság meg is legyen festve. Azt akartam, hogy a kép úgy jelenjék meg, méghozzá pontosan úgy, „ahogy én azt le tudom festeni”. Egyetlen személyhez kötött realizmust akartam csinálni. Hiába, így van ez, a festészethez három dolog kell, ebből az első kettőhöz (gazdag helyzetek, gazdag látványok) bárki hozzájuthat. A harmadik alkotóelem viszont személyhez kötött: ez egy teljesen egyéni mód, ahogy valaki a helyzeteket, látványokat látja és aztán – megfestve – azokat vissza is idézi.

Meg lehetett-e élni ebből a festészeti krédóból, vagy legalább lehetett-e reménykedni a majdani magyarországi és nemzetközi, szakmai sikerben?

Kedves kérdező uram, a mai milliós vételárak magasából visszatekintve könnyen lesajnálja az ember a hetvenes évekbeli százasokat, amelyeket egy-egy képért akkoriban kapni lehetett. De akkor az ugyanolyan megélhetés volt, mint a tanáré vagy a fodrászé. Voltak Fehérváron is rendszeres képcsarnoki vásárlások, és mindenkitől vettek, aki tagja volt, mint én is, a Művészeti Alapnak. Teljesen demokratikusan vették át a jót is meg a gyengécskét is. Természetesen emellett általános iskolában is tanítottam, szakköröket vezettem, a feleségem pedig elég jól fizető grafikai munkákat vállalt.

Mégis, ez helyben járásnak tűnik fel előttem. Hogy vezetett el innen az útja a tíz vagy húsz legfelkapottabb magyar festő közé?

Nem árulok el titkot azzal, ha elválasztom a képeladásaimat a szakmai elismertségemtől. Szakmailag mindennél többet jelentett számomra, hogy nyitottak voltak a Székesfehérvári Múzeum művészettörténészei, és sok-sok tárlatukon szerepelhettem. Ez önbizalmat adott, amit a vagyonosság semmiképpen nem adhatott volna meg nekem. De a két dolog, a szakmai és az anyagi elismerés azért mégis összekapcsolódott, mert valahányszor, vagyis minden áldott évben, csoportkiállításokon szerepelhettem Fehérvárott vagy Dunaújvárosban, mindannyiszor alkalmam volt „kilátszani” a többiek közül, és ez nyomot hagyott a kritikákon meg a későbbi vásárlásokon is.

Kik voltak ezek a vevők?

Ha hiszi, ha nem, a megyei vagy városi tanácsok vezetői, a vállalatigazgatók, a pártbizottságok megbízottai rendszeresen látogatták ezeket a csoportkiállításokat – ahogy mainapság a bankigazgatók vagy multi-cégvezetők teszik –, mégpedig tisztán kulturális szomjúságtól hajtva, és minden évben több munkát, amely tetszett nekik, megvásároltak az irodáik falára. Nincs mit a szemükre vetnem, legfeljebb csak azt, hogy amikor legutóbb egy régi munkám nyomába eredtünk valamelyik fent említett intézménynél, az bizony már nem lógott az irodafalon – eltűnt, felszívódott, pedig mindenképpen reprodukáltatni szerettem volna egy rólam szóló anyagban.

Privát falakra került-e akkoriban képe?

Hát ez a bizonyos felszívódott képem biztosan oda került, no meg rokonok, barátok falain természetesen sok képem kötött ki, de maga biztosan privát vevőkre gondol. Nos, 1990-ig kivételszámba ment bárki magyar festőnél a privát vásárlói érdeklődés. Nálam is. Legfeljebb a későbbi Látványtár alapítóját, Vörösváry Ákost említhetem, meg a különc magyar–svéd gyűjtőt, Takáts Lajost. Inkább 1990 után kezdtek keresgélni nálam a magánvevők, de ez is mindig egy-egy Várfok Galéria-beli vagy Stúdió 1900 Galéria-beli tárlatom után történt. 2006-ban öt fővárosi tárlatom is volt, nem csoda, hogy ez idő tájt került be több munkám is például az egyik legnagyobb magyarországi magángyűjteménybe, az Antal–Lusztig Gyűjteménybe. Nem minden magángyűjtő jön el a műtermembe keresgélni; szívesebben jár el kiállítási megnyitókra. A kiállítások értékmérő, irányító, ajánló szerepe vitathatatlan.

Megdöbbentem, amikor, még a kortárs magyar festők eladhatatlanságának korszakában, valamikor 1998-ban az ön ködpárás New York-i városképei egy szálig elkeltek a Stúdió 1900 Galériában. Legalábbis Szabó Ágnes így tájékoztatott.

Negyven éve vagyok főfoglalkozású festő, de a feleségem grafikusi keresete nélkül bizony nehezebb lett volna. Népszerűbbek nálam – ugye, a ködpárát említette? – azok a festők, akik a ködpárát még „szürke hályogosan” is ábrázolják, vagyis négyzetre emelik. Én a világos beszéd híve vagyok. Ahogy a tanárnak is kutya kötelessége, hogy amit elmond, azt érthetően mondja el, úgy a festőnek is kutya kötelessége, hogy amit vizuálisan közöl, az tiszta legyen és világos. A ködpára is lehet tisztán ködpára – szerintem fölösleges nyomatékosítani.

Jók-e, jobbak-e a magyar műkereskedők, mint a külföldiek?

Én nem tudom őket összehasonlítani. Egyszer voltam egy hamburgi galériásnál, ő a japán piacra is dolgozott, hát mit mondjak, nem ömlött tőle a német márka. Én egy vidéki festő vagyok, nem tudok forgolódni, nem szívesen szidalmazok kollégát vagy galériást, ezek a belterjes belvizek inkább a fővárosi festőknek vannak fenntartva. Semmilyen festőcsapatban nem voltam, még a Fiatal Művészek Stúdiójába sem vettek fel, úgy látszik, kevésnek találták a festeni tudásomat.

Maradjunk még a vidékiségénél!

Azt hiszem, a vidékiséggel normálisan éltem és élek. Volt némi affinitásom egy vidéki csapat, a Vajda Lajos Stúdió irányában, mégis egymástól függetlenül működtünk, csak az fűzött össze bennünket, hogy dobozokat is kiállítottunk. De tudja, mit? Én nagyon becsülöm, sőt irigylem a geometrikusokat, s azt a létezést is, amelyet a művészetük igazol. Ami engem illet, én persze az expresszívebb, földszínűbb festészetet művelem. Még az interjú előtt kérdezte kapcsolatomat Román Györgyhöz. Számtalan képét láttam, mégsem ismerem őt mélyen. Csak azt látom a képein, hogy mindenáron kifejezte, amit akart, és ettől megilletődöm. Nem feltétlenül emelkedett, inkább nyomasztó a végeredmény nála.

És ha néha Ujházi is nyomasztó?

Remélem, nem nyomasztok senkit.(Akadnak szép számmal kollégák, akik épp erre törekszenek.) Nemrég csodáltam meg egy olasz reneszánsz festményt, megkövezést ábrázol. Nohát ennél nyomasztóbb esemény talán nincs is. A kép mégis emelkedett. Azt sugallja, hogy hurrá, itt most Isten dicsőségére szentté köveznek valakit. A megjelenítés szakavatott szépsége teljes mértékben alátámasztja ezt az ujjongó örömet. Miközben vannak csakugyan nagyon ronda dobozaim, nem felejtem el közben, hogy van kék ég és vannak virágzó fák. Nem törekszem arra, hogy tessék megfogódzni, most én bemutatom a kor minden borzalmát. Ki nem állhatom az izmos agresszivitást, még ha azért jött is létre, hogy magát az agresszivitást próbálja pellengérre állítani. Én olyasmiket szeretnék még megfesteni, mint pl. egy óriási strandképet – sajnos, még mindig nem jutottam hozzá.

Nem keni-e saját halogatását a képzőművészet világméretű válságára?

Kétségkívül be van szorítva a festészet világszerte, miközben persze azért szakadatlanul hatalmas, hangos képeket festenek a festők. Én szerencsének tartom, hogy más mutatványosok annyi mindent kivettek a festészet repertoárjából. De az is igaz, hogy a valóban nagyszerű festészet visszatámad, és jó nagyokat harap a színházból vagy a fotóból. Ezekhez az elméleti dolgokhoz én persze nem nagyon értek, megakadok már az első lépésnél. Hogy egy képen mi köze van egymáshoz két felületnek, én már ezt is képtelen vagyok szavakba önteni.