FOLYAMATOS MÚLT
JOHN AKOMFRAH FILMJEIRŐL
A Velencei Biennálén, ahol átlagosan fél percet szán a kultúrára szomjazó látogató egy-egy műalkotásra és a periferikus látását is a maximumon működteti – tavaly a központi pavilon egy elfüggönyözött sarkában megállt az idő. A teret kitöltő három hatalmas vásznon örvénylett, hullámzott, morajlott az óceán. Hol apró bálnavadászhajókat dobált, hol kegyetlenül legyilkolt hatalmas bálnák vére festette vörösre. Az egymásba ömlő képsorokon rabszolgakereskedők és menekültek élete keresztezte egymást, minden és mindenki a túlélésért küzdött. John Akomfrah videoinstallációja, a Vertigo Sea kép- és szövegintenzitása hipnotikus erejű, földhöz szögezte és háromnegyed órán át fogva tartotta a betérőket.
1.
A Londonban, ghánai politikai aktivista-disszidens családban felnőtt Akomfrah1 abban a társadalmi miliőben szocializálódott, amelyet Stuart Hall2 szociológus szerint a brit társadalom egykori gyarmati múltjával kapcsolatos „birodalmi amnézia” jellemzett, és amelyet a művész is egy sajátosan skizofrén, kísértetjárta környezetként ír le.3
Akomfrah többéves kutatáson alapuló munkái a kolonializmus és posztkoloniális lét, az identitásvesztés és marginalizáltság kérdéseivel, azok társadalmi, kulturális és politikai összefüggéseivel, a történelem és az emlékezet reprezentációjával foglalkoznak. Filmjei évszázadok határ- és diaszpóra- tapasztalatait összegzik, különös tekintettel a Paul Gilroy által bevezetett fogalommal „fekete Atlantikumnak” nevezett terület kultúrájára. Művei a kulturális túlélés, ellenállás és politikai lázadás közös történeteit beszélik el a szakirodalom és az archív dokumentumok kritikai újraolvasásával.
Saját elmondása szerint már kiskamaszként rendszeresen belógott a nyugat-londoni Fulham Paris Pullman mozi vetítéseire. A középiskolában super 8-as kurzusra járt és itt kezdett megismerkedni a szemléletét alakító kulcsfontosságú avantgárd mesterek (Eizenstein, Vertov) és kortársak munkáival. Több beszélgetésben említi Andrej Tarkovszkij Tükör című filmjét, amelyet 17 évesen látott először az ICA-ben. Az 1970- es évek második felében Akomfrah szociológiát tanult a Portsmouth College-ban, de hallgatott film- és művészettörténetet is, ahol többek közt Adrian Rifkin4 tanította. Ebben az időszakban ismerte meg alaposabban a különböző migráns csoportokat, a brit fekete diaszpóraközösségeket, azok szubkultúráit, és kötött barátságot azokkal a kollégákkal, akikkel 1982-ben megalapította a Black Audio Film Collective-et (BAFC). A héttagú csoport (Lina Gopaul, Avril Johnson, Reece Auguiste, Trevor Mathison, David Lawson és Edward George) művészeti, politikai és elméleti érdeklődését közösen szervezett filmklubok, Althusser és Gramsci munkáit tanulmányozó marxista olvasókörök és olyan nagyszabású rendezvények formálták, mint az 1982 októberében tartott első Black Art Convention konferencia.5 A BAFC az első éveiben montázsolt vetítettképes és hanggal kombinált (úgynevezett tape-slide) performanszokon dolgozott. A forgatókönyvek megbeszéléseken csiszolódtak, az orosz nitrát filmre készült fekete-fehér anyagot a londoni Co-opnál hívták elő.6
A legismertebb közülük a brit emlékmű- építészet vizuális és írásos dokumentumaiból, archív anyagokból és irodalmi referenciákból építkező Expeditions sorozat (Signs of Empire és az Images of Nationality, 1982–84). A csoport olyan új (művészi) nyelv kialakítására törekedett, amely lehetővé tette a gyarmati múlt és nemzettudat paternalista szemléletű történelemképének kritikai újraértelmezését. A szöveg, kép és hang kollázsa, illetve a rendhagyó kiemeléseken és vágásokon alapuló szerkesztés a kulturálisan beágyazott és társadalmilag meghatározott keretek lebontására tett kísérletet.
Ezek az elvek és szemlélet formálták a BAFC közel 15 éves működését és gyakorlatát, azt a módszertant, amely máig meghatározza Akomfrah filmkészítő tevékenységét.7 Életműve magában foglalja a teljes mozgóképes palettát, dokumentum-, kísérleti, esszéfilm, installáció, valamint ezek különböző kombinációit, amelyben 1998-ig, a BAFC megszűnéséig, illetve átalakulásáig az elsősorban a Channel 4-nak készített tévéfilmek8 domináltak.
2.
„Az archívumhoz való visszatérés a mi esetünkben megkérdőjelezhetetlenül összekapcsolódik azzal, hogy számba vesszük, mit jelent a fekete jelenlét Nagy-Britanniában.”9 A számos nemzetközi díjat nyert esszéfilm, a Handsworth Songs (1986) volt a BAFC és Akomfrah rendezői debütálása. 1981-ben súlyos etnikai zavargások robbantak ki Anglia számos nagyobb városában, többek közt a londoni Brixtonban, Liverpoolban és Birmingham nagy létszámú karib és szikh bevándorlók lakta Handsworth városrészében. A kormány a zavargásokat, a feszültségeket kiváltó valódi gazdasági-társadalmi okok vizsgálata helyett, pusztán rendőrségi-technikai problémaként kezelte. 1981 sok szempontból egyfajta vízválasztóvá és katalizátorrá vált a BAFC és Akomfrah számára. Szükségesnek érezték, hogy rámutassanak a Thatcher-kormány sztereotipizáló, a fekete történelemnek a gyarmati múltból örökölt rasszista ideológiákon alapuló megközelítésére és médiareprezentációjára. A Handsworth Songs nem dokumentálta a zavargásokat, hanem egy alternatív narratívát állított a fekete diaszpóra történelmi tapasztalatait és aktuális társadalmi helyzetét leegyszerűsítő, manipulált értelmezéssel szemben. Itt már jelen van Akomfrah filmnyelvének szinte összes markáns jellemzője: a montázstechnika, az archív és frissen forgatott anyagok mellett az élőképszerű bemutatás (tableau vivant) meghatározó szerepe, valamint a zenei struktúrák (komponált zenei anyag és beszédhang) összetettsége.
Innen datálódik a hosszú távú munkakapcsolat és barátság a migráció és identitás kérdéseivel kapcsolatban úttörő szemléletet képviselő, már idézett Stuart Hall-lal, akit szakértőként hívtak a vágott anyag véleményezéséhez. Akomfrah két munkával is tisztelgett Hall munkássága és karizmatikus személyisége előtt, akinek vitathatatlan hatása volt a háborút követően felnőtt generációkra, a BAFC és Akomfrah politikai állásfoglalásként kialakított alkotói szemléletére.10
3.
„Minden archívum az emlékezet, a vágy és a képi legitimáció egy változata. Számos jelentős képemet többnyire véletlenszerűen találtam, valahol a [a kutatási anyag] perifériáján. Trükköznöd kell az archívummal és lemondanod az általuk kínált verziókról, hogy rátalálj valami másra...”11 A BAFC 1998-as formális megszűnése, illetve a Smoking Dogs Films produkciós irodává átalakulása számos formai, elméleti, esztétikai változást is jelzett. Többek közt elmozdulást a fesztiválok és televíziós produkciók felől a galéria mozitere, a „fekete kocka” felé.
A tavaly májusban az 56. Velencei Képzőművészeti Biennálé központi kiállításán12 bemutatott Vertigo Sea több szempontból összefoglaló műnek, egyfajta csúcspontnak tekinthető. Nem csupán azért, mert tömöríti az Akomfrah-t a 80-as évek óta foglalkoztató alapvető kérdéseket, de többrétegű formavilágát, vizuális és audio- nyelvét, valamint irodalmi, történeti és elméleti referenciáit, valamint az archívummal folytatott folyamatos párbeszédét tekintve is. A háromcsatornás filminstallációt alapvetően két irodalmi mű inspirálta, az angol költő, színész és drámaíró Heathcote Williams Whale Nation (1988) című könyve és Herman Melville 1851-es regénye, a Moby Dick, a fehér bálna. A számos történeti, filozófiai és irodalmi idézetet, klasszikus fotográfiai forrást, a Skye-, a Feröer-szigeteken és az Észak-Norvégiában forgatott felvételeket felhasználó munka alapanyagát a BBC természetfilmes archívumának állománya jelentette.13 A lélegzetelállító természeti képek és a bálnavadászat borzalmas jelenetei kötik össze azt az elbeszélést, amely mint egy lamentáció idézi meg az évszázadok óta folyamatos migráció, a rabszolgaság, a generációkat érintő menekülés és politikai terror epizódjait, köztük az argentin junta politikai tisztogatásait – az elkábítva az Atlanti-óceánba dobott áldozatokat, a Dél-kínai-tengeren átkelő dél-vietnami menekülteket, de a közelmúlt, illetve a jelen európai menekültválságát is a mediterrán térségben.14 A Vertigo Sea vizuális eposz az ember és a természet közti kapcsolat törékenységéről és bonyolult kapcsolatrendszeréről. De a tenger mint a fenségesség esztétikai minősége, közvetlen lenyűgöző erejével egyben az amnézia/ felejtés és az anonimitás tere is. Így válik a film névtelen millióknak állított emlékművé, sírfelirattá és egyben újabb dokumentumává Akomfrah emlékezetmunka melletti tartós elkötelezettségének.
• • •
1 Aktív baloldaliként szülei részt vettek a ghánai függetlenségi mozgalomban. Az 1957. március 6-án kivívott függetlenséget követő első elnök, a pánafrikanizmus egyik legjelentősebb és legbefolyásosabb képviselője Kwame Nkrumah lett. Akomfrah édesapja az 1966-os, Nkrumah-t megdöntő katonai puccsot megelőző harcok áldozata lett. A család ezt követően települt át Londonba.
2 Hall 1951-ben érkezett oxfordi ösztöndíjjal a Karib-szigetekről Angliába. A befolyásos New Left Review alapítójaként a posztkoloniális teória egyik fő alakja volt. Évtizedekig vezetett televíziós műsorokat és volt szereplője a brit médiának, rávilágítva a sztereotipizálás veszélyeire és a brit mainstream kultúrában uralkodó rasszizmus szélesebb körű hatására. A Birmingham School of Cultural Studies egyik alapítója, 2008-ig az Iniva (The Institute of International Visual Arts) és az Autograph ABP (The Association of Black Photographers) felügyelőbizottsági elnöke volt.
3 „In the 1970s we lived in a weird schrizophrenic environment that all different phantoms that stalked the landscape.” Sheffield Doc/Fest 2015: John Akomfrah in Conversation: www.youtube. com/watch?v=b6Mr2heCoeM
4 Adrian Rifkin művészettörténész és teoretikus, a közelmúltig a londoni Goldsmith College professzora. Munkájának fókuszában a film és mozi, a queer-elmélet, a klasszikus és a popzene, a magasművészet és tömegkultúra, az irodalom és a pornográfia témái állnak. A teljes életrajz, esszéi és blogja megtalálható a honlapján: gai-savoir.net
5 A konferenciát 1982 októberében tartották a Wolverhampton-i Polytechnicben több mint 80 fekete művész részvételével. http://www.blkartgroup. info/82conference.html
6 A tape-slide formátumot többek között a brit Rasheed Areen használta egy 1977-es Portrait of the Artist as a Black Person című performanszában. A londoni Film-makers’ Co-op (LFMC) filmműhely 1966-ban indult és 1999-ig működött, amikor is a London Video Artsszal összeolvadva létrejött a LUX.
7 A BAFC filmek többséget John Akomfrah rendezte. Többek közt: Who Needs a Heart (1991), Seven Songs for Malcolm X (1993), The Last Angel of History (1995) vagy Dr Martin Luther King: Days of Hope (1997). A filmek mellett elindítottak számos médiakutatási projektet is, amelynek csupán egy része vált publikussá, illetve dokumentáltak számos művészeti eseményt. A BAFC klasszikus produceri feladatokat is ellátott, segítve külsős rendezők munkáit. A tagok rendeztek és dolgoztak más produkciós társaságokkal is. Erről bővebben: An Absence of Ruins. John Akomfrah in Conversation with Kodwo Eshun. In: The Ghosts of Songs. The film art of the Black Audio Film Collective. Liverpool University Press és FACT Liverpool, 2007. 217–227. o. A könyv a Kodwo Eshun es Anjalika Sagar (The Otolith Group) által rendezett liverpooli FACT-ben megvalósult kiállításhoz készült, amelyhez David Adjaye/ Adjaye Associates tervezett installációt, és amely elsőként tekintette át retrospektív jelleggel a BAFC jelentőségét és a kollektíva filmes és kutatói munkásságának történetét.
8 A Channel 4 mellett dolgoztak a ZDF-fel, az Arte-val, illetve a BBC TV-vel is. Az 1998-ig működő multimédia kollektívaként is jellemzett BAFC filmes technikáját tekintve is folyamatosan váltott: a kezdeti slide-tape formátumról a 35 mm-es film, illetve később a digitális videóra.
9 Uő. 131. o.
10 A háromcsatornás filminstalláció: The Unfinished Conversation [Befejezetlen beszélgetés, 2012] és az egycsatornás The Stuart Hall Project [A Stuart Hall-projekt, 2012], az utóbbi a televíziós és rádiós tevékenységét dokumentáló több mint 800 órányi anyagból szerkesztve és családi archív anyagok felhasználásával rajzolja meg a páratlan életutat. Magyarul: dinamo.blog. hu/2014/10/02/a_stuart_hall_projekt
11 „All archives have a version of memory, desire, pictoral legitimacy. Some of the significant images I arrive at mostly randomly, it may sit on the outskirts, you need to trick the archive renouncing its versions for you to find something else...” A 2010-es londoni Serpentine Gallery 2010-es Map Marathon keretében elhangzott prezentáció részlete. Lásd: www.youtube.com/ watch?v=gEfCX4KVcFE
12 „All the World’s Futres” Kurátor: Okwui Enwenzor, 2015. május 9 – november 22.
13 A BBC Natural History Unit mint producer bocsátotta az anyagot Akomfrah rendelkezésére.
14 www.theguardian.com/artanddesi... jan/07/john-akomfrah-vertical-sea-arnolfinibristol- lisson-gallery-london-migration
John Akomfrah munkáit számos múzeum és galéria bemutatta: Liverpool Biennial 2012; Documenta 11, Kassel; De Balie, Amsterdam; Centre Pompidou, Párizs; a Serpentine Gallery és Whitechapel Art Gallery, London; valamint a MoMA, New York. Az első nagy retrospektívet, amely Akomfrah galériaalapú munkáinak premierje is volt, a Black Audio Film Collective-vel közösen a FACT, Liverpool és Arnolfini, Bristol rendezte 2007-ben. Filmjei rendszeresen szerepelnek nemzetközi fesztiválokon (Cannes, Toronto, Sundance stb.). A Britain’s Screen Nation Film and TV Awards 2003-ban neki ítélte a legrangosabb elismerésnek számító életm űdíját „a fekete és a brit mozi kultúrához való úttörő és grandiózus hozzájárulásáért”. A múlt évtől a londoni Lisson Gallery művészeként képviselt Akomfrah három új munkával jelentkezett első, 2016. január 22. és március 12. között megrendezett kiállításán. A Vertigo Sea a bristoli Arnolfiniben volt megtekinthető.