Küllői Péter mérnökként végzett 1984-ben, de 1986-tól a banki szférában kezdett dolgozni. A kilencvenes évek közepén a Creditanstalt Értékpapír Rt. magyarországi igazgatója lett, 1997-től pedig a bank londoni központjának egyik vezetője. Tanácsadóként számos nemzetközi céggel, szervezettel állt kapcsolatban. 2000-ben visszavonult a napi üzleti élettől. Azóta több nemzetközi szervezet igazgatósági tagja. 1996-ban hozta létre másokkal együtt a Mosoly Alapítványt, 2002-ben lett a Bátor Tábor Alapítvány elnöke.

Topor Tünde: Lehet tudni rólad más interjúkból és nyilatkozatokból, hogy negyvenéves korodban visszavonultál az üzleti élettől („addig kivettél, most visszaadsz”, nagyon tetszik ez az elv), és a Bátor Tábor Alapítvány és a Mosoly Alapítvány menedzselése ennek a visszaadó aktivitásnak a fő formája, de közben a magyar kortárs művészet nemzetközi szintű érdekképviseletében is fontos pozíciód lett. A Bátor Tábor javára rendezett kortárs aukciók történetében néhány éve paradigmaváltás következett be: eleinte a hazai kortárs művészek műveit vittétek aukcióra, aztán külföldi művészek bevonásával az egész kikerült a nemzetközi színtérre. Ez már azokkal a folyamatokkal összefüggésben történt, hogy közben tagja lettél a Tate Modern szerzeményezési bizottságának is (Russia and Eastern Europe Acquisitions Committee, REEAC). A magyar jelenlét eredményei most már elég jól érzékelhetőek, hiszen egyre több magyar mű kerül a Tate gyűjteményébe. Minket az érdekel, hogyan lesz egy „külsősből” a magyar kortárs művészet érdekeinek egyik fő képviselője a nagyvilágban? Egyáltalán honnan ered a képzőművészet iránti érdeklődésed?

Küllői Péter: Úgy nőttem fel, hogy láttam jó képeket. Apám sebész volt, aki fiatal orvosként egy műkereskedőt operált, aki aztán mindig javaslatokat tett neki, hogy mikor mit vegyen. Később kiderült, voltak ezek között hamisak is, pl. egy Rippl-Rónai. De nem ez az érdekes, nem az értékük, hanem hogy számomra az lett természetes: vannak festmények egy lakásban.

Orvoscsalád volt a tiétek?

Papám volt csak gyakorló orvos, de az egyik nagyapám Pécsett volt orvosi fizika professzor.

Akkor tehát már édesapádnak is volt gyűjteménye?

Azt nem mondhatjuk, hogy gyűjtemény lett volna, sosem tekintett úgy rá – és én sem a magam képeire egyébként – ez az élet része volt. A gellérthegyi szép lakásban sok szép kép gyűlt össze, egy sikeres műtét után lett például dedikált Molnár C. Pál-festményünk is, amit apám hálából kapott a művésztől. De főleg Szőnyit, Aba-Novákot, Vaszaryt szerette, no meg Rippl-Rónait.

Vissza tudsz emlékezni, hogy milyen volt a viszonyod ezekhez a képekhez? Volt kedvenced vagy olyan, amit ki nem állhattál?

Aba-Novákot szerettem talán a legjobban, és a metszeteket, például a régi Budapestet ábrázolókat. Az ebédlőben lévő Katona Nándor-képeket viszont nem szerettem, nagyon sötétnek találtam őket, és Csók Istvántól is idegenkedtem, de összességében jó érzés volt képekkel körülvéve élni. Az élet egyébként is arról szól, hogy az emocionális-racionális skálán hol mozgunk. A politika tisztán az érzelem, míg az üzleti világ a ráció mentén mozog. Persze nem vegytisztán, mert egy termék egy feelinget is közvetít, coolnak, szerethetőnek és felelősnek kell lennie egy cégnek, hogy odamenjen valaki dolgozni, de az én befektetési banki világom azért alapjában a rációról szólt. A saját életemben a művészet az emocionális igényemet elégítette ki, akár kiállítást, akár jazzkoncertet jelentett. Sokat utaztam, sokfelé eljutottam, jó kiállításokat, múzeumokat láthattam. Idővel a szem és a fül is érik. Például amikor az MTK teniszklubjában teniszeztem, Csanádi Peti már Pink Floydot hallgatott, míg én ABBA-t, aztán én is váltottam. Lehet, hogy ez nem fejlődés, de mindenképpen változás, érési folyamat. Így jutottam el lépésről lépésre a kortárs művészethez is. Hozzám egyébként mindig az avantgárd állt a legközelebb, mert a racionalitás és emóció kettősségét, egyensúlyát ott látom a legtisztábbnak, legerősebbnek.

És mik az első emlékeid erről? Hol találkoztál először avantgárd művekkel?

Építőmérnökként végeztem, és bár soha nem dolgoztam a szakmában, az építészet mindig nagyon érdekelt. A Bauhaus, Le Corbusier nagy hatással voltak rám. Ma is szívesen elmegyek akárhová egy jó épületért – most legszívesebben a Renzo Piano tervezte kulturális központot nézném meg Új-Kaledóniában.
   Ami először igazán megmaradt, mert nagyot ütött, az az első New York-i utazásom volt, még egyetemistaként. A MoMA és a Guggenheim 1982-ben.

Hogy alakult a pályád, mikor és miért költöztél ki Londonba?

1984-ben fejeztem be az egyetemet, '86-ban már bankban dolgoztam és '88-ban alapítottam első pénzügyi tanácsadói cégemet. 1997- ben mentem ki Londonba. (De akkor már azzal a feltett szándékkal, hogy negyvenéves koromban, 2000-ben visszavonulok a banki szférából.) Sokszor hívtak már előtte is Londonba, és azt gondoltam, nem zárhatom le úgy a szakmai pályafutásomat, hogy előtte nem bizonyítottam: képes vagyok helytállni ott is.

Honnan jött a gondolat, volt-e valamilyen minta előtted, hogy negyvenéves korodban visszavonulsz? Mert nem ez az általános gyakorlat...

Vannak szakmák, ahol azért ez adódik, és nem is ritkán. A 100 méteres síkfutót az élet egyszerűen rákényszeríti a visszavonulásra, de a befektetési banki tevékenység is intenzív munka, amit nehéz komoly károsodás nélkül megúszni hosszú távon. A károsodást nemcsak egészségi szempontból értem, hanem a baráti kapcsolatok és a családi élet teljessége szempontjából is – ezek nagyon lényeges tényezők, ha az életminőségről van szó. Egy dolog, hogy körbeutazod, -repülöd a munka révén a világot, a legjobb szállodákban laksz, a legfelkapottabb éttermekben eszel, de ez hamar elveszíti a vonzerejét – remélem, nem hangzik nagyon nagyképűen. De az életminőséghez az is hozzátartozik, hogy azokat az élményeket is megélhessük, amit a családdal vagy a barátokkal való intenzív együttlét ad, és ehhez tartoznak még, hogy visszakanyarodjunk eredeti témánkhoz, a kulturális, a művészeti élmények is. A befektetési szakma 24 órás pörgés, nincs hétvége, mert mindig résen kell lenni. Nem mondhatod, hogy sajnos én szombaton nem érek rá, ha jön egy hír, egy füles, arra azonnal reagálni kell. És ennek ára van. (Egy példa: azért létezik most a Total és azért nincs az Elf, mert egy pénteken valaki meghallotta a reptéren egy kódolt beszélgetésben, hogy az Elf felvásárlási ajánlatot akar tenni a Totalra. Az info eljutott a Totalhoz, a vezetőség a tanácsadókkal együtt összeült a hétvégén és hétfő reggel ők tettek ajánlatot az Elfre – és így maradtak meg. Ha szombat-vasárnap nem dolgoznak, akkor ma nincs Total… és abban a világban csak így lehet működni.)
   Szerintem az élet része az is, hogy a rászorulókat segítsük, és még sok minden más, amire nem jut idő az ilyen típusú munka mellett. Már 31 évesen elhatároztam és megmondtam a feleségemnek is, hogy negyvenévesen én ezt befejezem. Korai elhatározás volt, és nem tudhattam előre, hogy ebbe az időszakba mennyi szakmai siker fér majd bele, de nem panaszkodhatom.

 
Hogy jött a Bátor Tábor ötlete, miért pont ezt a fajtáját választottad a támogatói, segítői tevékenységnek?

Kicsit messzebbről indítva: nagyon szerettünk Londonban élni, de megfordultunk a világ más pontjain is, laktunk Barcelonában, szóval otthon érezhetem magam másutt is a világban, nem ezért jöttünk haza. Az üzleti sikereim mögött nagyon sok és kemény munka volt, adottság és remélem alázat is, de persze nagy adag szerencse is kellett. Jókor voltam jó helyen. Fontos szerepe volt a történetben annak, hogy ebből a régióból származom és hogy ez a régió akkor pont izgalmassá vált. Úgy gondoltam tehát, hogy kutya kötelességem ebben a régióban adni vissza abból, amit a pénzügyi sikereimmel elértem. Viszont az is igaz, hogy ebben a régióban, ebben az országban csak úgy tudok élni, hogy meglehet az az érzésem: világpolgár vagyok. Ezért számos nemzetközi projektben is részt veszek a mai napig. Én valójában gyerek vagyok – vagyis megmaradtam valahol gyereknek –, és ezt a személyiségem fontos részének tartom, mert a kreativitásom is innen ered. A gyerekek őszinte világa nagyon közel áll hozzám, úgy gondoltam, ezen a területen tudnék visszaadni abból, amim lett, meg amit tanultam.
   1996-ban alapítottuk meg a Mosoly Alapítványt. Pár év múlva megkeresett az a kilenc ember, akik vittek már magyar gyerekeket az írországi barretstowni táborba, ami akkor már működött. Szerettek volna idehaza is csinálni ilyet. Aztán már a kísérleti táborban is látszott, hogy ebből valami nagyon nagy dolog jöhet létre. Ők lettek tehát az alapítók, én az elnök azzal az ígérettel, hogy megpróbálom felépíteni az itteni modellt. Azt nem mondom, hogy 2000–1-ben láttam, mit lehet belőle kihozni, de 2003–4-re már tisztább volt a kép.

Igen, de miben látod a lényegét, a kánonokon és azon túl, hogy figyelni kell a kánonban nem szereplő művészekre és a nem hivatalos véleményekre is? Mi a magyar és nemzetközi művészeti ipar közti különbség? Hol van szerinted a szétcsúszás? Mert az azért jól érzékelhető, hogy van.

A nemzetközi kortárs művészeti piac lényegét abban látom, hogy van kb. száz ember, akinek a véleménye meghatározza ezt. Vezető múzeumok szakemberei, kurátorok, galériások, gyűjtők, dealerek. Nem több ezren vannak, mint a nagy művészeti vásárokon a VIP vendégek, hanem maximum százan. Éppen ezért, ha valakit építeni akarunk, akkor ezt kell figyelembe venni, észben tartani. Nagy szerencsém, hogy ebből az ötven-száz emberből néggyel jóban vagyok, kettő pedig még a barátom is. Vittek magukkal, ha mentek beszélgetni, tárgyalni, és abból nagyon sokat megtudtam, tanultam. Tehát egy zseni, egy zseniális művész talán átmegy az ő szűrőjükön magától is, de sok kiválóság nem. Nem szeretem Britney Spears művészetét, de ez most mindegy is, mert rengetegen igen. Viszont a sok hasonló adottságú, képességű énekes közül azért futott be ő, mert őt építették fel. Természetesen könnyebb Amerikából felépíteni valakit, mint Azerbajdzsánból, de mindenhonnan megvan rá a módszer. Itthonról néha nehezebb meglátni a szinteket, ahol be lehet szállni a dologba. Van mondjuk tíz szint – ha az ötödiken lépek be, akkor elég nehezen tudok majd felvergődni a tízesig. Művészként fontos, hol és hogyan lépek be a nemzetközi piacra és hogyan építkezem. Mi az értékmérőm? Hogy milyen árat alakítok ki? Hogy hol állítok ki, melyik gyűjteménybe kerülök?

Az igazat megvallva ez a világ bizonyos szempontból taszít is. Mégpedig azért, mert befektetési bankárként a vállalati finaszírozás területén mozogtam, ahol a tanácsadáshoz, egy-egy tranzakció lebonyolításához rengeteg belső információra van szükség. Egyértelmű volt, hogy nem vásárolhattam azoknak a cégeknek a részvényeit, akiknek dolgoztam. Abban a szférában törvénybe ütközik belső információk birtokában hasznot húzni egy szituációból, és én ennek még a látszatát is el akartam kerülni. A kortárs művészeti piac viszont kizárólag a belső információk alapján működik. Nem transzparens világ. Nem áll közel hozzám, de ettől még izgalmas megfigyelni.

Említetted, hogy jó néhány embert ismersz, akik ehhez a véleményformáló elithez tartoznak (még ha legnagyobb sajnálatomra nem is nevesíthetjük őket). Bekerültél a Tate szerzeményezési bizottságába. De mi volt előbb? A Tate érdeklődött a régió iránt vagy innen kellett valamit elindítani, ami felkeltette az érdeklődésüket?

Életem egyik nagy ajándéka, hogy közel kerülhettem Paul Newmanhez. Természetesen nem azért, mert híresség, hanem mert valódi példakép a számomra mint bátor ember, aki kiállt az elveiért és mint filantróp is. Az élet számos területén helytállt, nemcsak színészként volt zseniális, de az autóversenyzésben is, vagy az üzleti világban a salátaönteteivel, mégis adott vissza ebből és közben megmaradt szerénynek. A levele, amelyben elismeri a munkámat, többet ér nekem minden plecsninél, amit kaptam. Az ő esetében nagyon világosan meg lehetett tanulni, hogy a múltat a jövővel lehet felpiszkálni. Az nem érdekelte, hogy a mamája magyar származású volt – Amerikában mindenki származik valahonnan. Engem az írek delegáltak az ő igazgatóságába, és hogy a Bátor Tábor később tagja lehetett ennek a szövetségnek (az Association of Hole in the Wall Campsnek – a szerk.), azzal számára valami olyan dolog történt a jelenben és a jövőben, amivel fel lehetett piszkálni a magyar származás- faktort. A múltban éléssel nem lehet a múltat felpiszkálni, csak ha olyat kínálunk, ami itt a jelenben vagy a jövőben izgalmas valaki számára. Amikor arra gondoltam, hogy a Bátor Tábort nemzetközivé kéne tenni, akkor egy-két New York-i és londoni barátom segített további kapcsolatokat építeni. Ebből ki is lehet találni, miért került a zsűribe Szántó András, Carl Kostyal, Daniel Hug, Peter Peri, Farkas Rózsa – mindegyiküknek van magyar kötődése, és azonosulni tudtak az üggyel, melléálltak. Ezért sikerült nemzetközi művészeket is megnyerni – mert ők is látták, hogy hitelesek vagyunk és profin működünk. Láttak fantáziát abban is, hogy a Bátor Tábor az egész régióra kiterjedhessen és segítettek abban, hogy gyűjtőkhöz is eljusson az információ. Ez az ügy és az aukció kínált valami olyat, ami a múltat – ami háttérkötődésként esetükben megvolt – életre keltette, elevenné tette.

Térjünk kicsit vissza a korai művészeti élményekhez és kötődéshez, a ízlés kialakulásához, az érési folyamathoz. Saját ízlésed alakulását milyen ívvel írnád le? És milyen típusú műveket tartasz ma nemzetközi viszonylatban is érdekesnek?

Szeretném azért leszögezni, hogy én a képzőművészetben nem vagyok megmondó ember. Meglátok bizonyos összefüggéseket, de az én kánonom, saját ízlésem a házam falai között marad. Egyáltalán nem biztos, hogy ami mellé odaállok, egybevág ezzel a kánonnal. Pont azt igyekszem megérteni, hogy akik véleményformáló erővel bírnak ebben a közegben, azoknak mi a kánon és miért pont az. Amikor meghívást kaptam a Tate bizottságába, tartottak egy prezentációt, ahol elmondták, mi érdekli a Tate-et. Ez szerintem mérvadó kánon – az pedig már tényleg tök véletlen, hogy nagyrészt egybevág azzal, ami hozzám is közel áll. De ha nem állna, akkor is tudok segíteni abban, hogy a kortárs közép-európai művészet számukra érdekesnek ítélt részével kapcsolatba kerüljenek. Mert azt is fontos tudni, és szem előtt kell tartani, hogy a magyar művészetet is csak regionális kontextusban tartják számon. Arra kell odafigyelni, hogy a jelentős közgyűjtemények, a MoMA, a MET, a Pompidou vagy a Tate mit tart lényegesnek és érdekesnek, mert ez az az út, amin a régió kiváló művészei bekerülhetnek a nemzetközi vérkeringésbe. Ráadásul ez nyitja meg a kaput olyan művészek előtt is, akik valami miatt elsőre nem kerültek az érdeklődés homlokterébe. A Tate számára első körben a közép-európai avantgárd művészet és a fotó volt érdekes, most pedig egyre intenzívebben érdeklődnek a hatvanas, hetvenes évek neoavantgárd, neokonstruktivista művészete iránt.

Még mindig nagyon keveseket érdekel a közép-kelet-európai művészet a nyugatihoz képest. Neked viszont van rálátásod az egész régióra. Mit gondolsz, ez mennyire egynemű? A hasonló társadalmi-gazdasági berendezkedés talaján azonos vagy legalábbis nagyon hasonló művészet alakult ki, vagy markáns különbségeket látsz az egyes országok művészi gyakorlata között? Jogos lenne egy differenciáltabb képet közvetíteni magunkról a Nyugat felé, vagy távolabbról szemlélve elmosódnak a különbségek és a regionális jellegzetességek felülírják ezeket?

A hatvanas-hetvenes évek neoavantgárd koncept művészetében abszolút laikusként is nagyon sok hasonlóságot látok, de azért vannak különbségek például a tekintetben, hogy hol, mikor volt szabadabb a légkör. Csehszlovákiában például egyértelműen '68 előtt. De a művészek között eleven kapcsolat volt, kölcsönösen hatással voltak egymásra – ennek feldolgozása mintha most indulna be igazán. A Kassák Múzeumban most futó kutatási projekt is ezt célozza például.

Volt olyan életmű vagy műtárgycsoport, ami a te érdeklődési körödben korábban nem szerepelt, és a Tate érdeklődése nyomán fedezted fel magadnak?

Ion Grigorescu neve jut először eszembe. Nem láttam bele elsőre mindazt, amit a Tate kurátorai láttak, amikor meg akarták venni a gyűjteménybe és szavaznunk kellett róla. Azóta többször jártam Romániában és sokkal többet tudok a művészetéről, de ez még mindig nagyon távol áll attól, amit egy profi lát benne. Rengeteget tanultam a Tate szakembereitől a közép-európai művészetről, ma már sokkal többet értek abból, hogy mi és hogyan zajlott ezekben az országokban. Csehország, Szlovákia, Lengyelország, Románia és Magyarország az az öt ország, amit jobban ismerek – ezért ezeket javasoltam a My Art Guidesba, mert innen tudtam embereket hozni, és ezek mellé oda tudtam állítani négy jó barátomat. Nagyon érdekel, de például még mindig nem ismerem eléggé Jugoszlávia utódállamainak művészetét és még kevésbé a Baltikumét. A REEAC-ban sokat lehet tanulni az orosz művészetről is, de számomra ez még mindig kicsit erőltetett közösségnek hat. Kevés közép-európai gyűjteményben vannak orosz művek, fordítva még kevesebb, de az már látszik, hogy közép-európai gyűjtemények kezdenek kialakulni, ha lassan is.

Elmondanád röviden, hogyan működik ez a bizottság? Mit jelent ebben benne lenni, milyen feladatokkal és kötelezettségekkel jár? Privilégium? Mit kellett tenni azért, hogy bekerülj?

Ajánlással lehet bekerülni, aztán van egy nagyon komoly háttérvizsgálódás – olyan embert keresnek, aki a Tate-et méltóképpen képviseli, aki jót tesz a renoméjának. Éves anyagi hozzájárulást kell fizetni, aminek nincs felső határa, de a minimum 10 ezer font. Évente két találkozót tartunk, az egyiket Londonban. Tavasszal a Tate erre kinevezett kurátorai tesznek javaslatot a beszerzésekre, és a bizottság arról dönt, mit tud az anyagi lehetőségek függvényében ezekből a művekből megvenni. Ősszel négynapos találkozóink vannak évente máshol, sorra véve volt már Budapest–Moszkva, Bukarest–Kolozsvár, Varsó–Poznań–Krakkó, majd Prága–Brno–Olmütz. Szeminárium is van, művészekkel is találkozunk, galériákat és kiállításokat nézünk meg, így ismerjük meg fokról fokra egyre mélyebben a célzott régiót. Elvárják, hogy néhány fontosabb művészeti eseményen, amelyben a Tate is érdekelt, részt vegyenek a tagok, ilyen például a Velencei Biennálé, a Frieze Art Fair, az Art Basel vagy a Paris Photo… Természetesen adományozhatunk műveket is a Tate-nek, vagy hozzásegíthetjük egy vásárláshoz, de egy adományozott mű is végigmegy a három kurátori körön a bekerüléshez, éppen úgy, mintha a Tate megvásárolná.

Kik még a bizottsági tagok?

Minden országból van két-három ember, Oroszországból többen, a negyven főből legalább tízen? Magyarországról rajtam kívül még Somlói Zsolt. És van pár amerikai és nyugat-európai tag is, akik valamilyen módon érdekeltek a témában. Tettél utalást az ellenérzéseidre a nemzetközi kortárs művészeti színteret illetően, ha jól értettem az átláthatóságot hiányolva... Igen, és távol áll tőlem az is, hogy csak a pénz legyen az értékmérő. Viszont nagyon tetszik az, ahogyan a Tate működik. Szisztematikus és profi módon építette branddé magát, azzá a gyűjteménnyé, ami lett. Hogy a globális szemlélet a kiállításaikban is megnyilvánul, ha valaki arra kíváncsi, mit jelent Európa vagy a globalizáció, akkor a Tate jó pár kiállítását iskolapéldaként lehet mutatni erre. A híres amerikai művész mellett náluk ott van az az argentin vagy éppen az a magyar, aki ugyanabban az időszakban alkotott ugyanolyan minőségű műveket, csak kevésbé ismert – de épp ezen lehet változtatni az ő kiállításpolitikájukkal és szemléletükkel.

Az elmúlt években, amióta a Tate-tel ilyen szoros kapcsolatban vagy, melyik kiállítás vagy esemény volt különösen emlékezetes, relevatív számodra?

Amikor a Tate-tel voltunk Lengyelországban, ott két olyan kiállítást is láttam, ami nagyon sokat adott. A varsói Avantgárd Intézetben lenyűgözött Edward Krasiński műterme/szobája és szintén Varsóban a Modern Művészeti Múzeumban láttam egy fantasztikus Július Koller- kiállítást. Ráadásul ezt egy osztrák kurátor és lengyel kollégája hozta össze egy szlovák művésznek.
   A Tate új épületének megnyitása is nagy élmény volt, mert az állandó kiállítások újrarendezése kísérte. Ha eddig valaki nem értette, hogy miért pont azt a Maurer Dóra-művet vagy miért pont azt a Bak Imrét veszi meg a Tate, akkor ez most a helyére kerül mindenki fejében, mert a koncepciójuk világosan, tökéletesen tisztán körvonalazódik az új rendezéssel. Ráadásul nagyon szimpatikus és külön öröm, hogy megélhetem, hogy az a koncepció, amin négy éve én is dolgozom, amiben benne vagyunk a bizottság révén, ennyire látványosan megmutatkozik, ilyen pontosan megjeleníthető. Az utóbbi időkben a World Goes Popon kívül szinte minden Tate-kiállítás nagyon tetszett. Ez utóbbi is csak azért nem, mert talán nem volt olyan alaposan előkészítve, úgy éreztem, csak flasheket ad, csak felvillantja az egyes jelenségeket. Miközben készült Minneapolisban egy másik kiállítás, ami sokkal mélyebbre hatolva foglalkozott ugyanezzel a témával.

Személyes preferenciáidról minden tartózkodásod dacára kérdezhetlek azért?

Hogyne.

Akkor: nálad otthon mi lóg a falon?

Régóta nagyon kedvelem Maurer Dórát, tőle van néhány munka, ami kint is van a falon. A korábbi és későbbi műveiből is, mert szerintem benne éppen az a legfantasztikusabb, hogy nemcsak a régi klasszikus neoavantgárd munkáit lehet szeretni, hanem ő abszolút friss kortárs művész is. Erről eszembe jut egy másik Tate-esemény. Volt egy Kepes György-kiállítás tavaly tavasszal a Tate Liverpoolban, amit néhányan támogattunk, ezért korábban elmentem a Chagall-kiállításuk megnyitójára is, amin ott volt Chagall dédunokája is – az a kiállítás reveláció volt számomra. A kezdetektől mutatta be az életművet és jól lehetett látni, hogy Chagall a pályája elején mennyire kísérletező kedvű volt, mennyivel bátrabb. Amikor valaki befut, sokszor elveszíti a képességét arra, hogy valami újat csináljon; hogy eltérjen a sikert hozó, bejáratott módszertől. Dóra sosem veszítette el a bátorságát, és ez nagyon imponál nekem. A világ a folyamatos megújulásról szól, a nyitottságról és rugalmasságról, amivel a változásokat követjük vagy reagálunk rájuk. Az ő munkássága amellett, hogy konzisztens, erre is tökéletes példa. Egyébként ebben hasonlítanak egymásra Bak Imrével, akinek a legutóbbi paksi kiállítása lenyűgöző volt. De visszatérve a kérdésre, van Keserü Ilona-, Jovánovics-, Szentjóby-, Tót Endre-művem is.

És a fiataloktól?

Falon van Várnai Gyula, még ő is fiatal… Bodoni Zsolt munkáit is szeretem, meg Szinyova Gergő egyik munkája, amit éppen egy Artmagazin-aukción vettem! Van munkám Kaszás Tamástól és Kokesch Ádámtól is.

Fotókat is vásárolsz?

A feleségem nagyon szereti a fotót mint műfajt, úgyhogy van olyan szobánk, amit a fotók foglalnak el. Martin Munkácsi mellett Friedmann Endre, André Kertész és Kepes György is jelen van nálunk.

Hogy látod a magyar kortárs művészet nemzetközi színtérre vonulásának jövőjét, problémáit és lehetőségeit?

Továbbra is nagy lehetőséget látok benne. Például izgalmas ez a Buena Vista Social Club-jelenség, hogy van a magyar kortárs művészeinknek egy olyan köre, amelyik idősebb korára tud elismertséget szerezni az angolszász világban (mert azt azért hozzá kell tenni, hogy német területen mindenképpen ismertebbnek számítanak). De a művészet központja, súlypontja az angolszász területeken koncentrálódik manapság, úgy a gyűjteményeket, mint a piacot tekintve, ezért olyan fontos új fejlemény, hogy például a White Cube-ban állít ki Maurer Dóra vagy a The Mayor Galleryben Jovánovics György és a Tate gyűjteményében már nyolc magyar művész munkája megtalálható. Ez a fiatalok előtt is kitárja a kapukat és új lehetőségeket nyit meg. Nagy lehetőségeket látok a kutatásban is. A Kassák Múzeum kutatói csapata például nagyon fiatal, de izgalmas a nem pusztán Hegyeshalom és Záhony közé szorított gondolkodásuk, nyitottságuk. A lengyelek sikerében is a profi szakembergárdának, a képzett és nyitott új kurátorgenerációnak volt döntő szerepe. Ezzel szerintem idehaza probléma volt és talán még van is.

És lesz is, ha például megszüntetik a kurátorképzést…

Az látható, hogy van egy-két múzeum, ami már integrálódott a nemzetközi vérkeringésbe, különösen a régió országaival való együttműködést tekintve: itt megint csak a Kassákot említhetném és valamennyire példa erre a Ludwig kiállításpolitikája is. De rengeteg egyéb lehetőség is adódna. Ha megnézem, hogy melyek azok a közép-európai múzeumok, amelyek leginkább nyitottak és rendelkeznek jelentős kelet-európai gyűjteménnyel, akkor a Museum Sztuki Łodź és az olmützi Modern Művészeti Múzeum jut elsőként eszembe. Az előbbiben nemrég volt kiállítása Kaszás Tamásnak, az utóbbinak a gyűjteményében van például Maurer-mű is. Mindenkinek megvan a lehetősége, hogy Közép-Európában gondolkodjék, mert bár mennek fel az árak, de ma még azért nem beszélünk csillagászati összegekről. Vannak galériák és gyűjtők is, akik a régióra specializálódnak, ami örömteli, ha lassú folyamatról van is szó. A fiatal művészek oldaláról kevésbé érzem az éhséget, és nem tudom, ez miből fakad. Azt, hogy valaki akkor is kiutazik egy-egy vásárra vagy nagyobb művészeti eseményre, ha például sátorban kell is aludnia. Mert hogyan lehet úgy a világnak alkotni, ha fogalmam sincs arról, hogy mi történik ott és hogyan működnek benne a dolgok. A művész nem alkothat teljesen elszigetelten, jelen kell lennie a színtéren, kapcsolatokat építeni, ismerkedni, nyitottnak lenni mások dolgaira is. Az se hátrány, ha valaki emberileg szerethető. Mintha a képzésben ezek a szempontok egyáltalán nem számítanának, vagy legalábbis biztos, hogy nem kellően hangsúlyos elemei a mai magyar művészképzésnek. De biztos ez is változik majd. Talán éppen az idősebb korosztály sikere lendít ezen is, mert kapcsolatokat szállítanak, ajtót nyitnak vagy csak példaként állnak majd a fiatalok előtt, hiszen közülök jó néhányan tanítanak is. Csak mehetne ez sokkal gyorsabban is – én legalábbis szívem szerint nagyon fontosnak tartom és siettetném, hogy mihamarabb következzen be szemléletváltás.

Köszönöm. Ha még maradt benned valami, amire nem kérdeztem rá, de te szívesen elmondanád…

Van még valami. Hihetetlenül buta dolog, magyar jelenség, és sajnos, ahogy látom sokkal jellemzőbb ránk, mint másokra: az egymás fúrása, ócsárlása. A világ röhög rajtunk, ha folyton egymás ellen acsarkodunk. Ha az állandóan acsarkodók el tudnák fogadni, hogy ne csak az ő kánonuk, az ő ízlésük legyen a mérvadó, illetve ha el tudnánk fogadni a miénktől valamennyire eltérő értékrendet és nem bunkóznánk le csípőből az ugyanabban a közegben megjelenő másik magyart, abból egész más, egészen pozitív dolgok sülnének ki. Ha nem gáncsolnánk egymást, hanem örülni tudnánk a másik sikerének, elfogadnánk és elismernénk egymás teljesítményét, az igazán nagy változásokat hozhatna a kortárs magyar művészet elismertetésének területén is.