GfZK avagy törölköző ajándékba - interjú Barbara Steinerrel

Kiss Zsuzsanna

Barbara Steiner, a lipcsei Galerie für Zeitgenössische Kunst (GfZK) igazgatója a tranzit.hu 2006 szeptemberében induló művészetelméleti és gyakorlati szabadiskolájának első szemináriumát vezette.
Milyennek találta a tranzit-szemináriumot és hogy érezte magát a workshop-szituációban?
A kezdeményezés nagyon fontos. A szabadiskolában elmélyülhet a már meglévő tudás, készséggé válhat a tapasztalat. Lényegesnek tartom, hogy a résztvevők különböző területekről érkeztek, földrajzi és diszciplináris értelemben egyaránt. A tapasztalataim nagyon jók, élveztem a kialakult vitákat, és sokat megtudtam a magyar kontextusról.

Lassan hat éve vezeti a GfZK-t. Hol tanult, hogy alakult a pályája ezt megelőzően?
A bécsi egyetemen művészettörténetet hallgattam, majd posztgraduális képzésben vettem részt Kremsben. Ez volt az egyik első kurátori kurzus a ’90-es években, s később a „curatorial studies” nagyon divatos lett szerte Európában. Ennek ellenére meglehetősen elégedetlen voltam a képzésemmel, mert művészet és elmélet nagyon kiegyensúlyozatlanul volt jelen tanulmányaimban. A műalkotások sokszor csak az elméleti viták, teoretikus tornák illusztrációi voltak, máskor viszont „A Művészet” érzelmi alapú és nagyon ösztönszerű megközelítéseivel találkoztam. A bizonytalanságom tükröződött azokban a kiállításokban is, melyeket akkoriban szabadúszóként csináltam.

Ekkor nyilván valamilyen alternatívát keresett…
Németországba mentem, és a hamburgi Kunstvereinnál kaptam állást. Az itteni igazgató, Stephan Schmidt-Wulfen és az ő „értelmiségi kurátor”-ideája nagy hatással volt rám. Ekkor találkoztam Liam Gillickkel és Philippe Parrenóval is. Végeláthatatlan vitákat folytattunk a kortárs művészetről, melyekből – azt hiszem – mindannyian sokat tanultunk. Később kritizáltam Stephan intézményvezetői stílusát, és jól emlékszem válaszára: „Nos, mindig könnyebb kívülről kritizálni, mint saját magad működtetni egy intézményt.”

Ami aztán meg is történt…
Igen, 1997–98-ban a Stuttgart melletti ludwigsburgi, 1999–2000-ben a wolfsburgi Kunstvereinért voltam felelős. Ekkoriban kezdődött az intézmények és intézményi mechanizmusok iránti érdeklődésem, mely ma is tart.

2001-ben került Lipcsébe a GfZK igazgatójaként. Milyennek látta az intézményt?
A galéria jó kilencévnyi felújítás után, 1998-ban nyílt meg, és irányításában két fontos törekvés jelentkezett. A kiállítási stratégia az időszaki kiállításokat helyezte előtérbe és a szabad szellemi versenyt támogatta azzal, hogy a jól ismert, korábban (is) „hitelesnek” elfogadott munkák olyan művekkel, műformákkal kerültek össze, melyek azelőtt elfogadhatatlanok, így hozzáférhetetlenek voltak. Másrészről pedig megpróbálták visszahozni a civil hagyományt, egyrészt az intézményről való közösségi szintű együtt gondolkodásban, másrészt a támogatásban. Volt egy könyvtár, működött egy rezidencia-program, ez azonban nem volt túl sikeres.

Mi volt a kiindulópont, melyre koncepcióját és tevékenységét alapozta?
A galéria alapítása gazdasági és politikai szempontból is ideális pillanatban történt, hiszen a németországi egyesítés után hatalmas tőke áramlott a keletnémet területre, nagy volt az érdeklődés, a másik oldalról a várakozás és tettrekészség, ami nagyon dinamikussá tette a folyamatot. Ugyanakkor nyilvánvalóvá vált, s ma már – tizenhat év távlatából – világosan látszik, hogy a politikai, gazdasági erők éles törésvonalakkal szabdalták szét a kulturális életet is. A különbségeket nehéz áthidalni, s ez ma is gátolja az igazi egyesítést. Úgy éreztem, hogy a GfZK különlegességét éppen a változások visszatükrözése, a transzformáció tettenérhetősége adja, így e történet nyomán indultam el. Az első nagy projektek (Cultural Territories, Heimat Moderne, Against Within) előkészítése és kiállítássorozatokká szervezése idején kezdtünk a GfZK eredetéről, az intézmény funkciójáról, társadalmi szerepéről gondolkodni, majd minderről széles körű, nyilvános vitát kezdeményeztünk. Így maga az intézmény vált témává – működése, szerepe, valamint a hozzá fűzött remények, rátapadó ideológiák.

Mely területeket kívánta fejleszteni?
Az időszaki kiállítások helyett hosszú távú projektekben gondolkodtam, melyek nemcsak a témában való elmélyedést teszik lehetővé, de elegendő időt adnak ahhoz is, hogy többféle nézőpontból, újabb és újabb kérdéseket felvetve dolgozzunk az adott problémán. Fejleszteni kellett a gyűjteményt és a könyvtári állományt, vonzóvá tenni a rezidencia-programot, kialakítani egyfajta üzleti tevékenységet. Mindez lépésről lépésre történő átalakításokat kívánt, melyek lassan a látogatók számára is láthatóvá válnak.

Hogy módosult át a GfZK szervezeti kerete?
Igazgatóvá való kinevezésemkor kilenc állandó és tizenöt részidős munkatárs volt, ma ez az arány 11–25. A háromfős kurátori csoport mellett kurátori asszisztens dolgozik, a gyűjteményért és a könyvtárért egy-egy ember felel, ketten foglalkoznak oktatással és önálló vezetése van a kávézónak. Az egyes részlegek az éves programhoz alkalmazkodva, de önállóan dolgoznak, és saját profiljuk van. Ez segíti, hogy a közönség legkülönfélébb rétegeihez is eljussunk

Milyen lépéseket tesznek még, hogy kapcsolatba kerüljenek a közösséggel?
Projektjeink keretében rendszeresen együttműködünk a helyi szcéna szereplőivel, és számos alkalommal jelentünk meg a városi térben. Érdeklődésünk fókuszpontjában áll a város és az épített környezet mint kommunikációs lehetőség vizsgálata.

Ezzel bőven volt alkalmuk foglalkozni a GfZK új épületének tervezése során…
Valóban. A galéria régi, Peter Kulka-féle felújított villaépülete igazi „white cube”, olyan semleges terek sora, melyek biztosítják a látványra, a műalkotások esztétikai minőségére való zavartalan koncentrálást. Az új épület tervezésekor azonban úgy gondoltuk, hogy nem hátteret, hanem keretet kell létrehozni. Kontrasztot akartunk megjeleníteni, mely vitát provokál és kérdéseket vet fel az épület szerepéről, funkciójáról és a képzőművészethez fűződő kapcsolatáról. Hangsúlyozni kívántuk, hogy az épített tér a művek olvasásának, interpretálásának lehetőségeit sugallhatja, dinamikus kapcsolatot teremthet az észlelővel és észlelése tárgyával. Az alapötlet az volt, hogy a térszerkezet a kapcsolódó elemek variálhatóságát emelje ki.

Előadásán említette, hogy a tervezési folyamat hosszúra nyúlt.
Sokakkal tárgyaltunk, és az anyagi lehetőségek is végesek voltak. Végül az „AS-IF” csoporttal dolgoztunk, akik csúsztatható falak és függönyök segítségével variálható tereket alakítottak ki a poligonális alaprajzon. Ez lehetővé teszi a legkülönfélébb programok szimultán bemutatását, tematikus és vizuális kapcsolatuk hangsúlyozását. A téralakítás tehát szabad, sőt játékos a néző előtt mintegy véletlenül feltáruló rések, nyílások, szokatlan látószögek révén. Az épület belső szerkezetének változtathatósága nemcsak a téri kapcsolatok geometriájára vonatkozik, de a tér (és az épület) funkciójának újrafogalmazását, a folyamatos átértelmezés lehetőségét is sugallja.

Hogy tudtak a „white cube”-ban szerzett gyakorlattal ebben a szokatlan térben dolgozni?
Az hiszem, csak az első kiállítások rendezésekor szembesültünk azzal, milyen komoly kihívás elé állít ez a tér. Egyáltalán nem voltunk rá felkészülve, sem a kurátorok, sem a művészek. Nagyon inspiráló feladat itt egy kiállítás létrehozása, s hogy mindezt tudatosabbá tegyük, egy könyvön dolgozunk, mely a térhasználat különféle koncepcióit mutatja be.

Elmondta, hogy a galéria alapítása idején komoly dotációt kapott. Hogy alakult azóta a financiális háttér?
A GfZK először kft.-ként létezett, de a PPP (private-public-partnership) látszott ideális megoldásnak. A magántőke bevonása azonban a társalapító, Arendt Oetker kivételével csak egy szűk körre korlátozódik. 2003-ban a galéria alapítvánnyá alakult, alaptőke nélkül, de gyűjteménnyel, területtel és ingatlanokkal. Gazdasági hátterünk ma is bizonytalan. A működtetés költségei egyenlő arányban oszlanak meg a város, a tartomány és ideális esetben a támogatói kör között, ám e részt ma teljes egészében Oetker úr biztosítja. Az összeg tíz éve változatlan, noha a működési költségek és járulékok folyamatosan nőnek.

Hogyan finanszírozzák az éves programot?
Szerencsére e területen már intenzívebb a magántőke jelenléte, pályázunk európai, szövetségi és tartományi kulturális szervezeteknél, és saját kezdeményezéseink is vannak.

Ha jól emlékszem, a kávézóból származó bevételük évi 20 000 euró.
A kávézóban szervezett vetítések, felolvasások és koncertek nagyon népszerűek. Arculatát időről időre képzőművészek alakítják át – legutóbb Anita Leisz terve valósult meg. Koncepciója szerint a hely nappal a kényelmet, nyugalmat, nosztalgiát sugárzó Café Neubau, este a fiatalos, lendületes, pezsgő Weezie Club. E karakterváltást pusztán a világítás és a kevert stílusú berendezés hangsúlyainak módosításával érte el, tehát nem valami költséges átalakításra, bonyolult átváltozásra kell gondolni.

A Hotel Everland viszont nem saját projekt.
A Lang/Bauman-féle hotel a 2002-es svájci expón szerepelt először. Az „épület” nálunk a galéria tetőzetére került, és a kiállítótéren áthaladva lehet megközelíteni. Nappal a látogatók kívülről megtekinthetik a részben üvegfalú, egyszemélyes hotelt, mely 222 euróért bérelhető. Az összegben korlátlan italfogyasztás és egy fantasztikus reggeli szerepel, de rendelkezésre áll egy concierge is, a törülközők pedig szuvenírként elvihetők. A hotel ötlete az üzlet világában egyszerűen irracionális lenne, a galériához kapcsolva azonban más jelleget kap, és felhívja a figyelmet arra, hogy a művészet még egy ilyen intézményben is a profit (nem feltétlenül előnytelen) idézőjelébe kerülhet.

Hasonló stratégiát alkalmazott Jun Yang, a kertet tervező képzőművész is.
A kertet egyszerre akartuk parkká, játszótérré, pihenőhellyé és találkahellyé alakítani, s létrehoztunk egy élelmiszerboltot is. Választéka a szupermarketek egy-egy márkát favorizáló, másokat ellehetetlenítő üzletpolitikájával szemben nyújt alternatívát, és az egzotikus áruk révén utal a város felfedezetlen kulturális sokszínűségére. Kulturális jelentések, kódok, reprezentációs módok keverednek egymással a bajor sörkertek rendes tartozékául szolgáló, de itt keleti mintákkal borított padokon, függőágyakon, pavilonokon, még a bolt trendi táskákká változtatott masszív zacskóin is.

A vicc és az irónia mellett mi e reprezentációs stratégia fontossága?
Számos művészeti intézmény kényszerül rá, hogy éttermet, kávézót működtessen vagy más profitorientált vállalkozásba kezdjen, de ezek nem állnak tartalmi kapcsolatban az adott hellyel, az ott folyó munkával, holott a művészet potenciáljának kiaknázása nagyon is kézenfekvő lenne. Mi a szükségszerűséget próbáljuk saját igényeink szerinti formába önteni, hogy mi határozhassuk meg, mit tartunk gazdaságosnak, saját szempontjaink szerint is kifizetődőnek.

A GfZK nevében galéria, de van saját élő, bővülő, kiállításként is megjelenő gyűjteménye. A múzeum szót viszont még ezzel kapcsolatban sem használta. Mit gondol a múzeumok szerepéről, jelentőségéről?
Szívesebben beszélek művészeti intézményekről. Amit lényegesnek tartok, az inkább az, hogy bár ezek az intézmények egy adott rendszeren belül léteznek, és feladatuk részben e rendszerek (ön)azonosságának reprezentálása, lehetőségük van arra is, hogy teszteljék vagy akár megkérdőjelezzék a fennálló struktúrákat. Az intézmény nemcsak a hatalom része, de koncentrált hatalmat is jelent, olyan eszközt, mely növeli a művészet potenciálját, társadalmi jelentőségét, láthatóságát. Ma, amikor a művészet szükségességéről szóló közmegegyezés és társadalmi egyetértés a korábbiaknál (Keleten és Nyugaton is) jóval gyengébb, e kérdés fontosabbnak, sokkal fontosabbnak tűnik, mint valaha.



2007/1. 22-26. o.