Legalább négyszer tanulmányoztam már át a ház három szintjét betöltő Gulácsy-kiállításukat, és nem tudom megállni a kérdést: Hogy mertek belevágni egy ennyire nehéz feladatba? A Gulácsy-életmű az egyik legingoványosabb területnek számít a magyar művészettörténetben. Még mindig jórészt feldolgozatlan, tele kérdéses művekkel, ugyanakkor hatalmas műkereskedelmi sikerekkel, amelyek nyomán logikusan várható a hamisítványok felbukkanása. A nagyon egyszerű és tényszerű történet az, hogy körülbelül egy évvel ezelőtt a Mundus Magyar Egyetemi Kiadó megkeresett minket egy készülő monográfia támogatásának kérésével. Ekkor jött az ötlet, hogy a monográfia mellé kellene egy olyan kiállítást rendezni, amely a művészre irányítja a figyelmet. Négy évtizede, az 1965-ös székesfehérvári óta nem rendeztek nagy gyűjteményes Gulácsy-kiállítást, Budapesten pedig 1922-ben volt ilyen utoljára.

Próbálkoztak ugyan Kaposváron is az utóbbi időben, de így együttesen nem lehetett látni az anyagot. Másrészt a műkereskedelmi trendeket figyelembe véve azt is láttuk, hogy Gulácsy esetében erőteljes felértékelődés figyelhető meg. A művészeti piac érdeklődésének középpontjában van. Ezért gondolta a kuratórium, hogy próbáljunk meg idén tavaszra egy nagyszabású kiállítást összehozni. Ez jó alkalom lenne arra, hogy Budapest és az egész ország közönsége megismerje a fontos Gulácsy-képeket.

Valóban nagy az érdeklődés, de az sem véletlen, hogy gyűjteményes kiállítás ilyen régen volt. Milyen garanciákat láttak arra, hogy ne kerüljenek hamis képek is kiállításra? Sem Szabadi Judit tavaly megjelent könyvével, sem a Marosvölgyi-könyvvel – amely tulajdonképpen a kiállítás kísérőkiadványa – nem vág egybe a kiállítás anyaga. Mi van például azokkal a képekkel, amelyek jelen vannak ugyan a kiállításon, de egyik könyvben sem szerepelnek? Mi volt a szempont a válogatásnál? 

Mivel ez csapatmunka, több művészettörténész kolléga közreműködésével döntöttük el, mely képek szerepeljenek a kiállításon.

Kik voltak ők?

Szabó László, aki most már a Kogart kommunikációs igazgatója. Nyilván megkérdeztük Marosvölgyi Gábort, valamint a grafikai anyag kapcsán Zsákovits Ferencet a Nemzeti Galériából.

A kiállított rajzok legnagyobb része valóban megerősítette a közönségben a Gulácsy zsenialitásáról élő képet. Ami nem mondható el minden kiállított festményről – tudom, hogy nagyon nehéz Gulácsy-szakértőket találni, de az fel sem merült, hogy olyanokat kérdezzenek meg, akik már foglalkoztak Gulácsyval? Mert például Szabó László, bármilyen kiváló művészettörténész is, nem foglalkozott vele, Marosvölgyi Gábor pedig elég fiatal, és bár tiszteletre méltó ambícióval összehozta az említett könyvet, a képek valódiságának megítélésében egyszerűen nem lehet elég tapasztalata. Szabadi Juditot vagy esetleg Keserü Katalint nem akarták bevonni ebbe a munkába?

Nem szeretnék kitérni a Szabadi Judit – Marosvölgyi Gábor kérdéskörre. Én úgy gondolom, ha egy intézmény vállalja egy kiállítás létrehozását, az szabadon dönthet a szakértők bevonásáról, de természetesen a felelősséget is vállalnia kell. A Gulácsy-művek gyűjtésének mindenféle attitűdje kapcsán rendkívül sok nézet létezik, ezeket mi is ismerjük. Vannak olyan képek, amelyeket tudatosan kihagytunk, annak ellenére, hogy mondjuk egy monográfus melléállt. Ettől mi még egyáltalán nem érezzük bizonyítottnak az eredetiségét. Azt tudjuk, hogy a két korábbi monográfus, Szíj Béla és Szabadi Judit rendkívül sokat vitatkoztak azon, hogy melyik kép lehet eredeti. Ha mindent figyelembe akarnánk venni a szakmánkban, akkor nem lenne szabad semmibe sem belevágni. Ellenvélemények, más vélemények mindig voltak és lesznek. Nekem is megvan a véleményem arról, hogy eddig itt-ott milyen Gulácsy-képek jelentek meg. Sőt volt olyan ügy is, hogy csatolt tartozékként olyan képet akartak ránk sózni, amelynek Gulácsy-volta nem volt meggyőzően bebizonyítva. Most ki van állítva máshol. Hozzánk azért nem kerülhetett, mert csak akkor adták volna ide a másik képet, ha ezt a bizonytalant is kitesszük. Ilyenkor el kell dönteni, hogy egy ilyen nyomásnak enged-e a kiállítást szervező intézmény, vagy fájó szívvel bár, de lemond a műről.

Most a Kiscelli Múzeumban van párhuzamosan egy Gulácsy-kiállítás. Tulajdonképpen milyen indokok miatt nem egyesült ez a két anyag?

Mi szándékoltan szerettünk volna a Kiscelli Múzeumban kiállított anyagból minimum hármat kitenni. A halál sziklája, A hídon bolondos furcsa népség vonult keresztül, valamint a múzeum tulajdonában lévő Biaggio című képeket nagyon szerettem volna kiállítani. A múzeum a szokásos indoklással nem adta ide a képeket, mondván, hogy az állandó kiállításon szereplő munkák nem kölcsönözhetők. A festményekről van szó, mert a grafikákat ideadták volna. Hangsúlyozom, a Kiscelli Múzeum az egyetlen közgyűjtemény, amely nem ad kölcsön képet. A Nemzeti Galéria levette az állandó kiállításról, amit kértünk, és mást tett a helyére, a pécsi Modern Múzeum vagy Kaposvár megtette ugyanezt, mert fontosnak érezték, hogy együtt lehessen látni az anyagot. Nyilván mindenképpen ki akartam tenni az életműnek azt a fontos három darabját, melyeket már említettem, és az is nyilvánvaló, hogy utánamentem a dolognak.

Legalább két fontos kép van még, amely nem szerepel a kiállításon, csak a könyvekben: a Dal a rózsatőről és a Naconxypanban hull a hó.

A Nacoxypanban hull a hó árverésen kelt el, és egyszerűen nem találtuk meg. Nem tudtuk kideríteni, ki a kép tulajdonosa, és hol van a kép. Egy másik, árverésen szintén sikeresen elkelt kép, a Régi instrumentumon játszó hölgy itt van, ezért is minden lehetséges lépést megtettünk. Számomra a legfájóbb pont a Dal a rózsatőről, amelyről tudni kell, hogy a Magyar Nemzeti Múzeummal közösen rendezett kiállításunkon tavaly még szerepelhetett. A Nemzeti Múzeum mutatta be ugyan az anyagot, de a teljes szakmai hátteret mi biztosítottuk. Nyilván pontosan tudjuk a kép hollétét. Ezt a képet is kikértük, de a tulajdonos, számomra teljesen érthető módon, azt mondta, hogy nem szeretné ilyen hosszú időre újból ideadni, és úgy gondolja, hogy elégszer volt már kiállítva. El kell fogadnunk a tulajdonosok véleményét, és ezzel nincs is semmi gond. Ennek ellenére, ha most jönne be a képpel, akkor akár most is helyet adnék neki. Nem szeretném, ha ez negatívan jönne le a sajtóban, mert mi mindent megtettünk azért, hogy minél teljesebb legyen az anyag. Ezenkívül volt még számtalan olyan kép, amelyet próbáltam fellelni, de nem sikerült. Szerencsére ezeknek nem olyan ordító a hiánya.

Például a Petőfi Irodalmi Múzeumban lévő Spiritualista?

Igen, azt is kikértük. Ott a Nyugat-kiállítás részeként szerepel a kép. Ők is tudták, hogy nálunk lenne a helye, mert a Nyugat-kiállításon kevésbé hiányozna az a mű, de mivel van egy olyan fotójuk, amelyen szerepel a festmény, abban egyeztünk meg, hogy minden mást ideadnak, amit kérünk (Keleti Artúr-illusztrációk stb.), de ezt az egyet nem. Ez lett a két intézmény vezetői közötti megegyezés. A kép egyébként 15 éve van a Petőfi Irodalmi Múzeum tulajdonában, mégsem szerepelt a Szabadi Judit-féle monográfiában. Szerintem az lenne a minimum, hogy a közgyűjteményekben lévő képek fel legyenek dolgozva, mert azok kutathatók. A múzeum kérésére egy fotót tettünk ki a műről, pontosan azért, hogy akik félre vannak tájékoztatva, megtudják, kinek a tulajdona, és hogy ott megtekinthető. Célzatosan kérték ezt tőlünk, és nagyon sajnálják, hogy még mindig lappangó műként van számon tartva, legalábbis az egyik monográfiában (Szabadi Juditéban, a szerk.).

Szabadi Judit könyvében szintén lappangóként feltüntetett kép a Magnasco-kópia. Lehet tudni, hogy ez mióta nem lappang?

Az Antal–Lusztig-gyűjtemény részeként van feltüntetve. Ez a gyűjtemény Antal Péter által egy gyakorlatilag szinte teljességében publikált gyűjtemény, illetve maga a gyűjtő is olyan, aki bárkinek szívesen a rendelkezésére áll, ha a képeiről van szó. Számomra azért is érdekes, hogy miért lappangóként szerepel ez a kép, mert a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum 2006-os Gulácsy-kiállításán több mű is szerepelt ebből a gyűjteményből. Talán ez éppen nem. De innentől kezdve az, hogy ebben a gyűjteményben felbukkanhat Gulácsy-kép, feltételezhető.

Amikor a kiállítás ötlete felmerült, illetve amikor a kiadó támogatásért fordult önökhöz, akkor a monográfia milyen stádiumban volt? Tehát a kiállításhoz és a könyvhöz kapcsolódó kutatás mennyire futott egy vágányon?

Egy ősz eleji kuratóriumi vitán dőlt el, hogy létrehozzuk a kiállítást. Marosvölgyi Gábor munkája akkor már nagyrészt készen volt. Szeretném hangsúlyozni, hogy a két projekt a kiállításban ért össze. Egyik a kiadó projektje, a másik a miénk. Mi tudatosan törekedtünk arra, hogy ne a könyvet vegyük csak alapul. Nem is szántuk katalógusnak. Pontosan ezért, vagyis hogy a mi munkánk visszakövethető legyen, egy hét múlva megjelenik erről a kiállításról egy DVD-film, és a film mögött egy elektronikus katalógus. Nyomtatottat nem volt érdemes kiadni, mert jelentős átfedések vannak. Minden kiállított mű konkrét adatokkal, leltári számmal szerepel.

A provenienciát nem tüntetik fel, ahol lehetséges? Ugyanis én azt látom egy kép eredetiségének kérdésében a legfőbb garanciának.

Nyilván lehet abból is következtetni, de mi úgy gondoltuk, hogy ennyire rövid idő alatt nem tudjuk hitelesen összegyűjteni az adatokat. Minél előbb közzé szeretnénk persze tenni, ez több szempontból is fontos lenne. Úgyhogy én azt gondolom, hogy a proveniencia kérdése nyilván fontos, és mi is fontosnak tartjuk, de itt most döntést kellett hoznunk, hogy közlünk-e kutatási adatokat is, mint a már említett Múzeum-Körút kiállítás esetében, ahol szerepeltek a provenienciák, vagy lemondunk erről az idő rövidsége miatt. Mert ha közlünk, akkor ezt minden itt jelen lévő műre ki kellett volna terjeszteni, és az meg jelentősen több kutatást igényelt volna. Tény, hogy a Kogartnak ez volt az első ilyen nagy szakmai vállalkozása, és több dologban is érdemes lett volna tovább járni, de meg kellett húznunk a határt: mi az, amit még be tudunk vállalni, és mi az, amit már nem.

Mi a véleménye a Nógrád Megyei Múzeumnak arról a három pasztelljéről, amelyek egyik könyvben sincsenek benne? Azért pont ezeket emelem ki, mert nem magángyűjteményben vannak, így talán még jobban rávilágítanak az életmű és az egész eredeti-nem eredeti kérdés problematikusságára.

Ez a három pasztell valóban rendkívül érdekes. Nem merném állítani, hogy egyik könyvben sincsenek benne, csak a monográfiákban nem szerepelnek. Ezek a Mihályfy Ernő-gyűjtemény részei. 1981-ben a Sinkó Katalin által rendezett kiállításon szerepeltek, erről könyv is megjelent. Zárójelben hozzá kell tennem – nyilván a monográfusok prédikálni fognak –, hogy én Sinkó Katalint a magam részéről olyan művészettörténésznek tartom, aki évtizedeket foglalkozott eredeti és hamis művekkel, tehát bizonyos értelemben az ő értékítélete mérvadó számomra. Nekem mindig az az elvem, hogy azt is be kell tudni bizonyítani, valamit miért nem tartanak eredetinek.

Jó, jó. De egy kiállításon nyilván azt kell kitenni, ami biztosan eredeti.

n nem láttam problémát ezekkel a pasztellekkel kapcsolatban. Mi vállaljuk a felelősséget értük. Egyébként vannak közgyűjteményekben is kritikus képek, ezek nincsenek is kitéve. Amit lehetett, azt végigjártunk.

Kivel?

Főleg Marosvölgyivel. Úgy gondolom, hogy a Gulácsy-kutatás ezzel a kiállítással még egyáltalán nincs lezárva. Biztosan új lökést ad a továbbiakhoz, mert a korábbiaknál jóval több forrást használtunk fel egy kicsit új nézőpontból. Szakmabeliként merem azt mondani, hogy nagyon jó kiindulási alap lehet újabb szakmai vitákra. Ami miatt az alapítvány mellé állt, hogy a kiállításnak kísérő könyve legyen, az az, hogy nagy örömmel üdvözlök minden olyan kezdeményezést, amely előrébb visz minket. Nem hiszek abban, hogy a művészeknek csak egy monográfusuk lehet. A többféle vélemény előrevisz. Nem fogadom el azt a mai nézőpontot, hogy bizonyos művészeket bizonyos művészettörténészek kisajátíthatnak. Más kérdés, hogy a saját vélemény mellett ki kell állni. Ennek ellenére nem hiszek a saját szakmák tévedhetetlenségében. De sajnos egyre többször tapasztalom az életben az „inkább nem csinálok semmit, abból úgysem lehet bajom” politikáját.

Mire lehet számítani? Felkarolnak-e még valamilyen életművet? Mi lesz a következő kiállítás?

Erre még nem mernék válaszolni. Amit biztosan tudok, hogy idén lesz itt az ötödik Friss Európa Kiállítás. Emellett szándékunk az, hogy a lehetőségekhez mérten nagy gyűjteményes kiállításokat rendezzünk, és a magyar művészettörténet számára fontos életműveket felkutassuk. Nagyon örülök annak, hogy más múzeumok, főleg a Nemzeti Galéria, folyamatosan csinálják ezt a programot.

Egy nevet mondjon, mégis kik járnak a fejében?

Ezzel lehet, hogy lelőném a poént, amikor még nincs is. Tényleg nem nagyon szeretnék erről beszélni, mert még kialakulatlan. Egyeztetni kell a többi nagy közgyűjteménnyel, hogy nekik milyen terveik vannak, akkor nem zavarjuk majd egymás kereteit. A Gulácsy-kiállítást is egyeztettem, nem szerepel-e valakinek a középtávú tervei között. Nem szerettünk volna beleavatkozni egy már elkezdett munkába. Hiátust észleltünk, és ezt a saját lehetőségeink szerint a legjobban igyekeztünk kitölteni.