Mátyás király Gömörben, Zsigmond király Sienában, minden okunk megvan arra, hogy inkább az utóbbit irigyeljük, aki nem a szőlőt kapálgatta a dagadt főurak élén, hanem Milánóból vonult Rómába, hogy fejére tegyék azt a gyönyörű, barbár koronát, amibe mint színes kavicsok, úgy vannak belenyomva a gyöngyök és drágakövek.

   Mályusz Elemér óta tudjuk, hogy Luxemburgi Zsigmond nem az a hanyag, ostoba király volt, akinek tanították az iskolában, bár pontosan nem derült ki soha, hogy miért nem sztárolták. Viszont még mindig elfelejtjük, hogy volt egy idő, amikor a magyar király volt az űberkirály (ebben az összefüggésben ez is E. Kovács Pétertől való meghatározás), és Zsigmond volt az összes magyar királyok között is a legnagyobb hatalmú. Nem mellékesen második az uralkodási hosszban is, csak Ferenc József előzi meg.

   Mihez kezdjünk vele? Amikor ma már azt sem tudjuk, mihez kezdjünk Ferenc Józseffel, vagy Mátyás királlyal, vagy Szent Istvánnal, el van tolva ez az egész magyar történelem, tán azóta, hogy Koppány nem vehette feleségül Saroltot, hogy eldőlt, nem a szeniorátus, hanem a primogenitúra lesz az elv, amely a következő uralkodót kijelöli a hazában. De nem is nekünk kell valamit kezdenünk a Rómába vonuló Zsigmond királlyal, hanem E. Kovács Péternek, aki a Café Peruban kitalálta, hogy könyvet ír róla. Igazából nem ott találta ki, de mivel szerencsés módon én is tudom, hol van a Café Peru, ez az átlagosnál is átlagosabb római kávézó, szívesen veszem át az állegendát. Szóval mihez kezdünk azzal a könyvvel, amely első fejezetében a My Fair Ladyből idéz, utolsó mondata pedig az, hogy Forza Sampo Korpela. Muszáj megnézni a jegyzetet hozzá, mert Sampo Korpela eddig nem szerepelt a könyvben. Illetve dehogynem, Sampo Korpela maga a szerző, aki, ha jól értem, betette a nevét valami finn névgenerátorba, és ez jött ki neki. Hajrá, Kovács Péter.

   Alapjában véve azt hiszem, E. Kovács Péter azzal a tudattal írta meg a könyvét, hogy nincs ember, aki mindezt végigolvassa. Nyilván nagyon sokat nem is tévedett, de a maga részéről igyekszik is hangsúlyozni, hogy egyszemélyes játékot játszik, időnként kiszól, hogy ezt a fejezetet a maga részéről átugorná, ha olvasó volna, vagy ennek az adatnak az égegyadta világon semmi jelentősége nincs, ő az egyetlen ember, akit érdekel. Nyilván provokál, hiszen végig provokál, az alfejezetekkel, amelyek hol szójátékosak, hol valami egészen meglepő dologra utalnak, mondjuk a Jó estét nyár, jó estét szerelem című musicalre. Közben pedig nagy odaadással folyik az adatgyűjtés, hogy Zsigmond milyen lepedőn aludt Sienában vagy hogy hová lett néhány takaró, miután a (tegyük föl) 1500 főnyi csapat végre kitakarodott a városból. Miközben keresnénk a titkos üzenetet, maga a szerző beszél le a keresésről: a történelem nem az élet tanítómestere, az a rengeteg munka, amit például ő befektet, leginkább arra jó, hogy közben Toszkánában lébecolhat az ember. Aztán persze le kell ülni az íróasztalhoz, és használhatja a történelmet a magamutogatásra. Vannak pillanatok, amikor elhiszem, hogy egy szájmenéses pasas van az egész mögött, akinek a feje egy óriási papírkosár. Nem lehet pontosan tudni, miakad a kezébe, amíg turkál benne: egy rövid gondolat a Művészetek Palotája relatív csúnyaságáról vagy szépségéről, egy félmondat Fidel Castro személyes szivarsodrójáról, a Cohiba szivar atyjáról, Eduardo Riberáról.

   Csak azért kockázatos ez a módszer, mert nem szabad hibázni. Ha a szerző sem a kételyeit, sem a lazaságát nem akarja titkolni, akkor pontatlanságokat nem nagyon engedhet meg magának. Mert akkor elhiszik neki, hogy amit mond, az mellékes, és annyira laza, hogy tényleg azt hiszi, volt már harminchárom János nevű pápa. Pedig csak elütés, egy X-szel több.

   És akkor máris itt vagyunk a legnagyobb dilemmában. Nekem Zsigmond király elsősorban az ismeretlen közép-európai mester „festménye”, és sejtelmem sincs, a festmény szót miért kell idézőjelbe tenni. Szóval az a furcsa, északi, kutyafül frizurás, görbe orrú fazon, a semmibe meredő kék szemekkel meg a látható alsó-felső fogsorral. Ha E. Kovács Péter ezt a képet csak bélyegméretben tetette a borítóra, azt megértem, hiszen ez szerepel a hasonló formátumú Mályusz-könyv címlapján is. A mostani címlapot persze nem ismertem, honnét ismertem volna, a Concistorio 397-es számú regisztrumán látható firka. Nagyobb baj, hogy a Pisanello-rajzot sem ismertem, pedig az egészen más, profilkép, nemcsak a ritkuló haj látszik rajta, de a nyomott fejforma is, valami ravaszság, amit a többi képen nem lehet látni. De hová lett Piero della Francesca? Valamiért erről a Zsigmond-képről egy szó sem hangzik el, nyilván azért, mert nem biztos, nem is valószínű, hogy Piero látta volna őt akár császárként, akár királyként, hiszen legjobb esetben is csak kamasz volt, amikor Zsigmond arrafelé járt. De Sigismondo Malatesta templomában mégis a császárt festette le Szent Zsigmondként, nyilván megrendelői kérésre, hogy a családot Rimini élén megerősítő császár egybemosódjon a szenttel. Így aztán Szent Zsigmond is szakállasan üldögél a karosszékben, fején ugyanaz a fölfelé szélesedő sapka, csak minden fölött még glória is látható.

 

   Igazság szerint ez csak egy álprobléma. Nem az zavar, hogy miért nem írt erről E. Kovács Péter, hanem hogy miért nem írt a Malatestákról, akik szerepelnek az Isteni színjátékban, mint a szerelem halottai, aztán volt köztük egy Ungaro keresztnevű, akit Nagy Lajos ütött lovaggá. És köztük volt Sigismondo, aki ember számára elképzelhetetlen bűnöket követett el. Annyira érdekel, mik lehettek ezek a bűnök. És ahhoz a könyvhöz is Itáliában kellene kutatni. Csak mondom.