Három kérdés Szalóky Károlyhoz

A kortárs galeristák doyenje

Einspach Gábor

A Köln Kunst vásáron, mely az Art Cologne kistestvére, négy magyar galéria szerepelt: A Vadnai, az acb és a Knoll. A Várfok utcai galériák tulajdonosa Szalóky Károly, aki lassan a magyar kortárs galeristák doyenje lesz, két fiatal művész, Győrffy László és Csiszér Zsuzsi, valamint Nádler István és Várady Róbert munkáit állította ki.

 
Milyen volt a magyar kiállítások visszhangja?
 
A fiataloknak konkrét meghívása van jó nevű német galériákba, és Svájcból is vannak érdeklődő kiállítóhelyek, jellemző a nyugati művészeti életre, hogy természetes volt, hogy engem, a galériást kerestek, hogy a galériák között történik a megállapodás, és a fennálló szerződéseket maximálisan tiszteletben tartják. Eladtunk négy képet Csiszér Zsuzsitól, Győrffy Lászlót is vásároltak, és a többi magyar galéria is sikerrel szerepelt. Ettől függetlenül veszteséggel zártunk. Egy ilyen, viszonylag kis vásáron való részvétel kétmillió forintba kerül, állami segítség nélkül nem lehet a magyar művészeket bekapcsolni a nemzetközi művészeti életbe. A fiatalok árai a középkategória alsó szintjén mozognak, mint gyakorlatilag még ismeretlen művészeké, építkezés viszont csak az állandó jelenléttel lehetséges, annak költségét pedig a magyar piacra bazírozva egyetlen kortárs galéria sem tudja előteremteni. Egyébként egyforma árakkal vagyunk jelen a magyar és a nemzetközi piacon.
 
 
Magyarországon a Várfok 14. Galéria képviseli Rozsda Endrét. A tragikusan fiatalon elhunyt Mulasics László továbbra is a galéria művészének tekinthető. Mennyiben más egy lezárt életmű menedzselése? 
 
Nem könnyebb, vagy nehezebb, egyszerűen fájóbb. Mindkét művész alkotóereje teljében ment el. Mulasics Lászlóval a halála előtti utolsó két évben lett szoros a galéria kapcsolata. Nem volt írásbeli szerződésünk, de mindig végtelenül korrekt volt, pontosan tudta, mi a galéria szerepe egy művész életében. Volt olyan művészem, akibe sok millió forintot fektettem, aztán más galériáshoz ment, mire beérett volna a befektetett munka, vagy az általam utaztatott, sokszor kiállított képét engem megkerülve adta el. Mulasics ideális művész egy galériásnak: egységes, következetes,és nagyon magas színvonalú az életmű, ráadásul sok képet festett. Negyvenhét éves volt, rengeteg minden maradt benne. Ugyanúgy kezelem, mint egy élő művészt, hiszen az örökösök igényeit éppúgy tiszteletben tartom.
 
 
Mi történik a hagyatékkal, milyen módon lehet erősíteni a piaci jelenlétet?
 
2001-ben nyitottam volna vele az őszi szezont, de nyáron meghalt. Kegyeletből üresen hagytam a falakat, aztán a következő évben bemutattuk azt az anyagot, amit az előző év őszére készített. Az örökösökkel közösen választottunk ki egy törzsanyagot, melyet kivontunk a műtárgypiac körforgásából. Ezeket rendszeresen bemutatjuk, de nem hozzáférhetők a gyűjtők és a befektetők számára. Az a cél, hogy az évek során ezek a legkiválóbb múzeumokba kerüljenek itthon és külföldön, és ez természetesen felértékeli majd a már magángyűjteményekben található és a piacon lévő műveket is. Az általunk rendezett kiállításokon párhuzamosan haladunk előre és visszafelé az időben; a teljesen korai, rendkívül szuggesztív, erőteljes, az új szenzibilitáshoz köthető művek, és az utolsó időszakból származó, letisztult, gyönyörű felületű enkausztikák (lásd Artmagazin, 2003/1.) együtt kerülnek bemutatásra. Aztán a távolság csökken, majd középen összeér az életmű. Az eddigi kiállítások sikere, a megkülönböztetett figyelem fontos megerősítés, de úgy hisszük, szükséges őt folyamatosan bemutatni.