Határátlépések – Lakner Antal képzőművész
A magyar művészet egyik legeredetibb alkotója a kilencvenes évek elején induló nemzedéktársaihoz hasonlóan posztkonceptuális: egymásra épülő ironikus, abszurd és mérnöki pontossággal megtervezett projektjei, „termékcsaládjai” a művészet és a valóság peremhelyzeteit vizsgálják úgy, hogy Lakner hol a menedzser vagy a dizájner, hol a növénynemesítő vagy az építészmérnök szerepébe bújik. Interaktív találmányai a kiállítótermekben megszokott viselkedésformákat írják felül, a nyilvános terekben elhelyezett, „rejtőzködő” projektjei pedig a városi terek lakóit késztetik arra, hogy áthangolják a köztérrel kapcsolatos elképzeléseiket.
Utak és hidak
1993 telén az Erzsébet híd két, negyven méter magas hídgerendáján különös felirattal szembesültek az autósok. A rendszerváltás utáni első köztéri projekt, a Polifónia fesztivál keretében Lakner két poétikus, csak az áthaladó szubjektum felől értelmezhető szót helyezett el egymással szemben: IDEÁT – ODAÁT – amelyek között a híd egy nagy része virtuális határsávvá, egyfajta köztes senki földjévé változott.
A két Duna-parti városrészt, Pestet és Budát összekötő híd földrajzi szempontból értelmezhetetlen útirányjelző tábláit nagy érdeklődés övezte – kereskedelmi rádiók betelefonálós műsorai foglalkoztak a lehetséges jelentésekkel –, egészen addig, míg az ODAÁT szó hirtelen azonossá vált egy aktuális, bár objektíven nem létező hellyel: a hídon vonult át ugyanis a miniszterelnök temetési menete, így az Irányjeleket el kellett távolítani. 1994-ben a magyar–osztrák kulturális kapcsolatokat reprezentáló Kulturbrücke kiállításon a híd szó egyik jelentéséhez a két társadalom közötti aktív kapcsolatot párosította: Személyes kultúrhidak címmel osztrák állampolgárok Magyarországon készült foghídjairól készült röntgenképeket mutatott be.
Mint szociológus grafikonokon és mozgásdiagramokon rögzítette a kultúrafogyasztás szokásait – egy budapesti városnéző busz útvonalát, a hágai Mauritshuis-ban Rembrandt festménye előtt tolongó turisták fényképkészítési pontjait –, majd maga is megnyitotta utazási irodáját. Az 1994-ben a Bartók 32 Galériában megnyíló Bartók Travel információs pultjával, szórólapjaival, az úti célokat bemutató fényképekkel, a cég profilját jelző felirattal – „utazás egy utazáshoz” – olyan, valóságosnak tűnő irodának álcázta magát, melyből nem külföldre, hanem a város különböző pontján megtalálható más utazási irodákhoz lehet gyalogtúrákat tenni. A projekt előre jelzi a művész későbbi védjegyét, a kulturális termék kvázi-áruként kezelését (arculat- tervezés, a „gyártási” folyamat modellezése, reklám, információs tábla stb.).
1993-ban Lakner Georg Winterrel expedícióra indult Svájcba. A cél az ementáli sajt előállításnak megfigyelése, egy sajttömb hazaszállítása, további érlelése, majd kiállítása volt (Emmental expedíció). A fű- és az állatgondozás, a tejtermelés és -begyűjtés követése, az érleléshez szükséges hőmérséklet, azaz a minőséghez vezető lépések tanulmányozása után a rendszerből kikerülő tárgy műtárggyá, kulturális médiummá vált – amelyet mint műalkotást azután szétosztottak a budapesti kiállítás nézői között.
Termékcsaládok
1996–97 során a páros saját fejlesztésű magyar termékkel jelentkezett a művészeti „piacon”. Az UGAR Fejlesztési Program során létrehozott szivar a magyar szivargyártás összeomlása után, manufakturális eljárással készült. A művészek végigkövették a dohány fejlődésének szakaszait, szakemberekkel konzultáltak, gondosan megtervezték a keverési arányokat, az ideális formát, és hatásanyag-vizsgálatot is végeztek. Az új találmány, az ezer darab kézi sodrású szivar azonban nem került kereskedelmi forgalomba: egy berlini galéria légterében füstté vált (az eliminációt az egyéni fogyasztók mellett egy speciális pöfékelő gép segítette elő). A műalkotás ebben az esetben a terem légterében kerengő füst volt, melyet a megszokott retinális percepció helyett csupán szaglás útján lehetett érzékelni.
Leggyakrabban kiállított és legsikeresebb műve az 1997-től egyre bővülő INERS-sorozat. Lakner egyszerű, hétköznapi munkafolyamatokat emel be a kiállítótérbe: olyan munkaeszközöket és gépeket kínál fel használatra, melyek a munkavégzést alakítják át szabadidős tevékenységgé. A reklámfotókon, óriásplakátokon és szórólapokon is hirdetett pszeudo-kondigépek státusza az interaktív műtárgy és az öncélú testkultuszt elősegítő gépezetek között helyezkedik el, hiszen a szobafestést helyettesítő passzív munkaeszköz, a Wallmaster használata szinte a teljes izomzatot megmozgatja, a talicska (Home Transporter) deltásít, a fűrészpad (Forest master) pedig jót tesz a csuklyás izmoknak.
A passzív munkaeszközök sorát gazdagítja az ülő testhelyzetben végzett számítógépes munkát helyettesítő, erős koncentráció́t igénylő, a karizmokat erősítő „egérpad” (Freehand) vagy „a távközlés nélküli telefonhasználatot” elősegítő, a mobilozás közbeni „munkát” szimuláló és eközben az ujjizmokat erősítő mobil-gép (Handypress). Legutóbbi kiállításán a Kisterem galéria terét bankfiókká alakította át: az álpromóciós felületen megjelenő szöveg pedig a legújabb INERS-tag, egy bankautomatára megtévesztően hasonlító tárgy használatát ecseteli.
A Haptic Training Machine – mely címében utal a használat módjára – már nem a monoton fizikai munkát szimulálja, hanem a pénzfelvétel automatikus gesztusát: mintegy edzésben tart minket, hogy el ne felejtsük ezeket a mozdulatokat. Különleges tapasztalatokkal gazdagodhat, aki felölti az INERS duplagravitációs öltözetét (Passive Dress). A ruhában egyenletesen elosztott súlyok miatt az emberi test leg- elemibb funkciója, a függőleges testtartás evidenciája válik kétségessé: hirtelen ráébredünk, hogy cselekvőképességünk, sőt maga az állás is milyen könnyen instabillá tehető. E test- és tértapasztalat pandant-ja a mikrogravitációs lebegőkabin (Black Hole, 2005). E munka az aktív befogadást elősegítő INERS gépek (a színházi előadás során keletkező, mozgási reakciókat levezető nézőtéri székek vagy a 2001-es Velencei Biennáléra tervezett járművek) sorába tartozik.
Míg ezek saját tervezésű gépek, Lakner itt a John C. Lilly neuropszichiáter által 1954-ben kifejlesztett rekreációs, pszichoterápiás eszközt, egy nullához közelítő gravitációt előidéző kabint adaptált a kiállítási környezetbe: a fürdőkabin használója egyszerre érezheti magát egy orvosi kísérletben és egy meditációs gyakorlatban. Egy biztos: e két eszközzel olyan munkát végzünk, amely saját testképünk fel nem ismert origójának, a biológiai, szenzomotoros mozgásoknak az alapvető funkciójára mutat rá.
Az INERS-sorozat harmadik típusa a gépváros mozgó közlekedési eszközeiben töltött passzív időt teszi hasznossá. Ilyenek a 2006-ban kifejlesztett, a metrókocsik rázkódását-kanyargását kihasználó beltéri szörfdeszkák (Tunnel surf), a mozgólépcsőre illeszthető és egy speciális sportra, a mozgólépcső-lovaglásra (Escalator riding, Walkway skeleton) alkalmas eszközök, vagy azoknak a „tornagyakorlatoknak” az alapos feltérképezése, melyeket egy liftben is elvégezhetünk.
Kevéssé ismert, hogy Izland az egyetlen olyan NATO-tagország, amelynek nincs saját hadserege. Ezen maguk az angolok is meglepődtek, amikor a kilencvenes években az izlandiak megsértették a halászati jogok kialakult status quóját. Nagy-Britannia egy teljes hadiflottát küldött a kérdés rendezésére, amely egyszerűen nem tudott mit kezdeni a „középkori” technikát alkalmazó halászhajókkal, így dolgavégezetlen távozott. Lakner 1999-ben tervezte meg az izlandi hadsereg „arculatát”.
A szárazföldi egységek számára készített gyakorló vagy a tengerészeknek szánt társasági öltözet láttán még nem gyanakszunk, s első pillantásra a haditechnikai eszközök is valóságosnak tűnnek. A hatszáz kilós Plankton tengeri egységben azonban csak egyetlen személy fér el (az is állva), a szintén egyszemélyes, Turtle névre keresztelt védelmi páncélsátor megmozdításához pedig öt emberre van szükség. De már maga a névválasztás – a befelé zárkózó teknős és a táplálkozási lánc legalján lévő plankton – is arra utal, hogy nem egy militáns hadsereggel, hanem pacifista szervezet harcképtelen eszközeivel állunk szemben.
Fiktív utópiák és köztéri művek
Leggyakrabban kiállított és legsikeresebb műve az 1997-től egyre bővülő INERS-sorozat. Lakner egyszerű, hétköznapi munkafolyamatokat emel be a kiállítótérbe: olyan munkaeszközöket és gépeket kínál fel használatra, melyek a munkavégzést alakítják át szabadidős tevékenységgé. A reklámfotókon, óriásplakátokon és szórólapokon is hirdetett pszeudo-kondigépek státusza az interaktív műtárgy és az öncélú testkultuszt elősegítő gépezetek között helyezkedik el, hiszen a szobafestést helyettesítő passzív munkaeszköz, a Wallmaster használata szinte a teljes izomzatot megmozgatja, a talicska (Home Transporter) deltásít, a fűrészpad (Forest master) pedig jót tesz a csuklyás izmoknak.
A passzív munkaeszközök sorát gazdagítja az ülő testhelyzetben végzett számítógépes munkát helyettesítő, erős koncentráció́t igénylő, a karizmokat erősítő „egérpad” (Freehand) vagy „a távközlés nélküli telefonhasználatot” elősegítő, a mobilozás közbeni „munkát” szimuláló és eközben az ujjizmokat erősítő mobil-gép (Handypress). Legutóbbi kiállításán a Kisterem galéria terét bankfiókká alakította át: az álpromóciós felületen megjelenő szöveg pedig a legújabb INERS-tag, egy bankautomatára megtévesztően hasonlító tárgy használatát ecseteli.
A Haptic Training Machine – mely címében utal a használat módjára – már nem a monoton fizikai munkát szimulálja, hanem a pénzfelvétel automatikus gesztusát: mintegy edzésben tart minket, hogy el ne felejtsük ezeket a mozdulatokat. Különleges tapasztalatokkal gazdagodhat, aki felölti az INERS duplagravitációs öltözetét (Passive Dress). A ruhában egyenletesen elosztott súlyok miatt az emberi test leg- elemibb funkciója, a függőleges testtartás evidenciája válik kétségessé: hirtelen ráébredünk, hogy cselekvőképességünk, sőt maga az állás is milyen könnyen instabillá tehető. E test- és tértapasztalat pandant-ja a mikrogravitációs lebegőkabin (Black Hole, 2005). E munka az aktív befogadást elősegítő INERS gépek (a színházi előadás során keletkező, mozgási reakciókat levezető nézőtéri székek vagy a 2001-es Velencei Biennáléra tervezett járművek) sorába tartozik.
Míg ezek saját tervezésű gépek, Lakner itt a John C. Lilly neuropszichiáter által 1954-ben kifejlesztett rekreációs, pszichoterápiás eszközt, egy nullához közelítő gravitációt előidéző kabint adaptált a kiállítási környezetbe: a fürdőkabin használója egyszerre érezheti magát egy orvosi kísérletben és egy meditációs gyakorlatban. Egy biztos: e két eszközzel olyan munkát végzünk, amely saját testképünk fel nem ismert origójának, a biológiai, szenzomotoros mozgásoknak az alapvető funkciójára mutat rá.
Az INERS-sorozat harmadik típusa a gépváros mozgó közlekedési eszközeiben töltött passzív időt teszi hasznossá. Ilyenek a 2006-ban kifejlesztett, a metrókocsik rázkódását-kanyargását kihasználó beltéri szörfdeszkák (Tunnel surf), a mozgólépcsőre illeszthető és egy speciális sportra, a mozgólépcső-lovaglásra (Escalator riding, Walkway skeleton) alkalmas eszközök, vagy azoknak a „tornagyakorlatoknak” az alapos feltérképezése, melyeket egy liftben is elvégezhetünk.
Kevéssé ismert, hogy Izland az egyetlen olyan NATO-tagország, amelynek nincs saját hadserege. Ezen maguk az angolok is meglepődtek, amikor a kilencvenes években az izlandiak megsértették a halászati jogok kialakult status quóját. Nagy-Britannia egy teljes hadiflottát küldött a kérdés rendezésére, amely egyszerűen nem tudott mit kezdeni a „középkori” technikát alkalmazó halászhajókkal, így dolgavégezetlen távozott. Lakner 1999-ben tervezte meg az izlandi hadsereg „arculatát”.
A szárazföldi egységek számára készített gyakorló vagy a tengerészeknek szánt társasági öltözet láttán még nem gyanakszunk, s első pillantásra a haditechnikai eszközök is valóságosnak tűnnek. A hatszáz kilós Plankton tengeri egységben azonban csak egyetlen személy fér el (az is állva), a szintén egyszemélyes, Turtle névre keresztelt védelmi páncélsátor megmozdításához pedig öt emberre van szükség. De már maga a névválasztás – a befelé zárkózó teknős és a táplálkozási lánc legalján lévő plankton – is arra utal, hogy nem egy militáns hadsereggel, hanem pacifista szervezet harcképtelen eszközeivel állunk szemben.
Fiktív utópiák és köztéri művek
A tökéletesen kidolgozott valóságos termékek mellett Lakner számos utópisztikus tervet is készített, még ha akad is köztük olyan, mellyel – ha tényleg valóságos lenne – komoly piaci hasznot lehetne elérni (például a spermium-színező teakészítménnyel, a Spermocolorral). A Eurofarm (2000) termékei a természetet kívánják visszacsempészni a gép-ember világába (ilyen például az ember kezén, vele mintegy szimbiózisban élő és őt oxigénnel ellátó Dermoherba), vagy éppen kritikusan/humorosan utalnak a domesztikált természettel kapcsolatos viszonyunkra (az ideális házi növény, az Eurotrop ugyan igényli a gondoskodást, de sok helyet nem foglal el, mivel befelé nő).
2002-ben a tempelhofi repülőtérre egy ezer méter magas hegyet tervezett, sípályákkal, lakóházakkal, halastavakkal, hegymászófallal, lanovkával, csillagvizsgálóval és kilátóval (Bundesberg). A nemcsak maketten, hanem háromdimenziós animációban is elkészült terv előzménye az egyetlen aprócska berlini „hegy”, a háború után idehordott törmelékből összeálló Teufelsberg: Lakner saját hegyét is Németország hulladékából, speciális csillag alakzatokba préselt szemetéből kívánta felépíteni. A rekreációs és egyben turistalátványosságnak is hatásos, „ökotudatos” és ingatlanspekuláció-ellenes objektum ötletét tavaly a berliniek nagy része is megismerte, a tervező híres lett – no, nem Lakner, hanem a munkájára kísértetiesen emlékeztető rajzokat benyújtó Jakob Tigges német építész.
1997-ben az Európa és Ázsia határán elterülő Isztambul számára tervezett metróhálózatot. A Metro Istanbul térképe a Sirkeci vaśtállomáson volt kifüggesztve, s a képeslapok és szóróanyagok hatására sokan valóságosnak is hitték. Ami akkor utópiának számított, mára már valóság: épül a Boszporusz alatt az interkontinentális metró. 2003-ban, az akkor Kulturális Főváros szerepét betöltő Grazban egy helyspecifikus projektet készített, bevonva a várost a 2012-es olimpiai játékok lehetséges helyszíneinek versengésébe. Lakner „alkalmazkodott” a médiacirkusszá silányuló és minden esetben az adott város szövetét radikálisan felülíró olimpia-tervek stílusához: szóróanyagokkal és reklámokkal népszerűsítette ötletét, és információs táblákat állított fel a stadionépítések miatt „lebontásra ítélt” városrész közelében.
A fikció annyira valóságosnak tűnt, hogy felháborodott lakosok tiltakoztak a polgármesteri hivatalban. Hasonló történt a 2008-as Mátyás szellőző esetében: a BME Téreltérítés Munkacsoporttal közösen egy valóságosnak tűnő építkezési modellt építettek a Képíró utcában. Az építési területekre kirakott táblák karakterjegyeit viselő információs tábla szerint a palánkokkal elzárt térdarab mögött a 4-es metró Kálvin téri megállójának hatalmas szellőzőkürtője, az 550 éve trónra került Mátyás királynak emléket állító főszellőző fog megépülni. A nem művészeti közegben megjelenő, önmagát építkezésnek álcázó művészi projektet a lakók felháborodása miatt le kellett bontani. A valódi cél azonban teljesült: a nyilvános térben végrehajtott akció kikényszerítette, hogy a lakók végre beleszólja nak környezetük ügyeibe.