Hátha ideköltöznek a galériák...

Néray Katalinnal Topor Tünde beszélgetett

Topor Tünde

TOPOR TÜNDE: Nemrég nyílt meg az új épület: előtte rengeteg találgatásra adott alkalmat, hogy milyen művek, milyen koncepció alapján kerülnek kiállítójára az új terekben. Noha az állandó kiállítás idővel nyilván változni fog, a kezdőcsapat kiemelt figyelmet kap, annál is inkább, mert ebből lehet következtetéseket levonni arra nézve, mit vállal fel, mit kanonizál a Ludwig a kortárs művészetből. Milyen a kiállítás szakmán belüli visszhangja? Mennyire sikerült megfelelni a sokféle elvárásnak?
 
NÉRAY KATALIN: Nagyon pozitívan voltam meglepve, még a kritikusan hozzáállók is beismerték, hogy csak jót tudnak mondani.
 

A Ludwig Múzeum büféjében
 
Te mennyire vagy elégedett? Ha nem így alakulnak az előzmények, és kezdettől fogva bevonnak a tervezésbe, most mi lenne másképp?
 
Végül is sokat javított a helyzeten, hogy az építkezés utolsó szakaszában a terek belső kialakításába már be tudtunk kapcsolódni. Azzal, hogy az Arcadom Gergely Lászlót és Zobor Attilát kérte fel a belsőépítészeti munkákra, velük együttműködve sikerült megtalálni az optimális megoldásokat. Például igyekeztünk a sokféle anyaghasználatát megszüntetni, és az adottságokhoz - például a tízméterenként jelenlévő tartóoszlopokhoz - úgy alkalmazkodni, hogy a kiállítóterek a művek megfelelő, minimalista hátteréül szolgáljanak. A legnagyobb átalakítás, amelyhez ragaszkodtam, az volt, hogy szüntessünk meg minden olyan gépészeti megoldást, ami a padlót használja fel, tehát a megfelelő hőmérsékletű (20-21°C) és páratartalmú (50%) levegőt ne a padlóba épített rácsokon keresztül fújják a térbe, hanem használjuk erre a célra az elválasztó falakat. Az volt az ellenérv, hogy a Beyelerben* is rács van a padlóban, de nekem ott sem tetszik. Ráadásul számos munka, installációk, nagy szobrok elhelyezését lehetetlenné tette volna. Egyébként lassan már minden külföldi kiállításon a befogadó terek kialakítását nézem csak...
 
* Svájc egyik legelegánsabb magánmúzeuma
 
Természetesen van néhány prózai ok, amely problémát okoz, például, hogy az a kevés iroda, amely kialakításra került, az is kicsi és kényelmetlen: gyakorlatilag a szükséges mennyiség harmadával rendelkezünk. A raktárakkal nincs baj, jó, és elég nagy a teherliftünk is, ami alapfeltétel ilyen mennyiségű és méretű műtárgy mozgatásakor. A kamionok viszont nem tudnak betolatni a zsilipajtók mögé, mert nem elég hosszú a tér, illetve hibás a rámpamagasság. Ez a költözéskor elég sok problémát okozott, hiszen esett az eső, a hó, fújt a szél... tehát ezt még korrigálni kell.
 
 
Milyenek a kiállítóterek, mennyire inspiráltak az anyag újfajta bemutatására? Egyáltalán mi volt a koncepció, amelynek alapján berendeztétek a három emeletet?
 
Egyfelől ki akartuk tenni a gyűjtemény leghíresebb darabjait, és mindazokat a műveket, amelyek segítségével az 1960 utáni korszak művészetét nemzetközi kontextusba helyezve tudjuk bemutatni. A harmadik emeleten kialakítottunk egy „posztkommunista" blokkot: ennek fő szervezőeleme az, hogy az egyes művek hogyan reflektálnak a magunk mögött hagyott időszakra, illetve továbbélő beidegződéseire. A második emeleten az újabb szerzemények kaptak helyet, vagy az olyan művek, amelyek letétben vannak nálunk. Az egész kiállítás rendezőelve azonban összhangban van a múzeum filozófiájával, illetve az eddig követett gyakorlatunkkal: vagyis annak kifejezése, hogy miben különbözünk a nyugat-európaiaktól, vagy éppen a többi Ludwigtól, és mi az, ami minket a régió többi művészével és az európai művekkel is összeköt.
 
BARBARA KRUGER Igazolod a rettegésünket című fotó montázsa mellett HILLA&BERND BECKER fotósorozata 
Az oldalsó falon VICTOR VASARELY két műve: a Tauri-R 1966-1976 között a Procionneg 1957-ben készült 
Az előtérben a görög származá TAKIS Jel című szobra 1955-ből, míg a földön Daniel Dezeuze 1968-as Vízszintes hengere
 
 
A MEO rövid tündöklése és lassú agóniája után megint egyedül maradt a Ludwig azzal a kötelezettséggel, hogy a mai magyar művészetet reprezentálja. Mennyire tudtok ennek megfelelni?
 
Mi ennek nem örülünk. Sem annak, hogy ezek a kezdeményezések, mint amilyen az A.P.A.!, vagy a MEO nem tudtak talpon maradni, sem annak, ha olyan elvárásokkal szembesülünk, amelyeket nem tudunk teljes mértékben felvállalni. De továbbra is fontosnak tartjuk a nemzetközi kiállításokat, vagy azt a sorozatunkat, amelynek az egyes állomásai voltak Drozdik Orshi, Jovánovics György, Keserü Ilona, legutóbb Lakner László nagy életmű-kiállításai. A következő szereplő Birkás Ákos lesz majd 2006-ban. A Strabag-díjazottak évenkénti bemutatásával a legfrissebb festészeti irányok is megjelennek a Ludwig falain, de elkezdtük gyűjteni az új médiumokat: Forgács Péter munkáját Német Hajnal, Komoróczky Tamás, Jaan Toomik, Bódy Gábor és mások művei követték a gyűjteményben. De megvásároltuk például azt a korábban már bemutatott videót, amelyet a holland anorexiás ikerpár (L. A. Raeven) itt készített magyar balettnövendékekkel a tökéletes méretekről, vagy Hámos Gusztáv és Katja Praschke videóval kombinált fotósorozatát, az Elcserélt testeket. Ezek az állandó kiállításon is szerepelnek: három tér az, amelyben az újabb, mediális munkák kaptak helyet.
 
 
Tényleg, melyek a Ludwig szerzeményezési szempontjai? Igyekeztek megszerezni az adott időben keletkezett legjobb új munkákat, vagy létezik egy névsor, hogy kiktől vásároltok rendszeresen, lekövetve az egyes életművek alakulását?
 
Mindig olyan műveket igyekszünk vásárolni, amelyek már szerepeltek valamilyen nemzetközi megmérettetésen, illetve nemzetközi kontextusba helyezhetők Igyekszünk megszerezni a gyűjteményben már szereplő művészek fontos újabb munkáit is, de van egyfajta versenyfutás az idővel, hiszen visszafelé is kellett haladni, megszerezni olyan kulcsdarabokat, amelyek még hozzáférhetők voltak, mondjuk az Iparterv-kiállítások korából. Látható a nyitó kiállításon egy korai Bak Imre, egy 68-as Frey Krisztián, Erdély Miklós fotogrammja, Lakner László Beuysra reflektáló műve, amelyet sikerült egy Beuys mellé állítani, ugyanezen az emeleten Keserü Ilona két képe, vagy Gulyás Gyula hordozható utcaköve. De nagyon szeretem a Jozef Szajna művet a Picassóknál, amely mindig arra inspirál, hogy próbáljuk meg a régióból is megszerezni a még hozzáférhető darabokat. Egyébként a kiállítási koncepció Szipőcs Krisztináé, a rendezést végül megosztottuk, a harmadik emeletet én, a másodikat ő fejezte be, az időszakos kiállításon pedig Tímár Katalin dolgozott.
 
TONY CRAGG Formálódik, jobbra fordul, balra fordul című, 2004/4 számunk címlapján szereplő műve nemrég került a Knoll Galéria kiállításáról a Feuer-gyűjteménybe, illetve letétként a Ludwig Múzeum állandó kiállítására. Mellette a falon EL-HASSAN RÓZA Anasztázia című 1998-as munkája, illetve az előtérben FEHÉR LÁSZLÓ hajléktalanokat ábrázoló sorozata, az Arcok a körtérről I-IV.
 
 
Az időszakos kiállítás A modernség talánya címet viseli, és a hangsúlyt ugyanarra a korszakra teszi, amikor a Ludwig-gyűjtemény is megalapozódott, vagyis 1955-58-tól tekinti át a nemzetközi modernizmust.
 
Igen, ezáltal kapcsolódik az eredeti Ludwig-korszakhoz, és a válogatást ismerve már, méltó kezdésnek tűnt.
 
 
Mióta készítettétek elő?
 
Már három éve felmerült egy olyan ötlet, hogy Zágrábbal és a szlovákokkal közösen fogadhatnánk egy olyan modern anyagot a Pompidou Központ gyűjteményéből, amelynél fontos szempont lenne, hogy komoly művek utazzanak, ne csak a resztli. Meg is kezdődött az egyeztetés, de aztán valahogy csönd lett a dolog körül, és az egész ötlet elhalasztódott. A horvátok azonban nem álltak le, megrendezték a kiállítást. Gyakorlatilag a véletlen műve, és nagyon kapóra jött, hogy ez a kiállítás Zágrábban pont akkor zárt, amikor az új épületet végül is meg kellett nyitnunk.
 
JOVÁNOVICS GYÖRGY: Ostgiebel 
A falon MAURER DÓRA Görbült sík, szárnyas című 1996-os festménye
 
 
Biztos nagyon unod már a kérdést, de mi lehet az oka annak, hogy a magyar művészet - különös tekintettel most a kortársra - ennyire alulreprezentált a fontos nemzetközi eseményeken, válogatásokban? Persze, van néhány ellenpélda, de mindent összevetve, szánalmas a helyzet.
 
Ezen én harminc éve töröm a fejem, de nem tudom a megoldást. Biztos voltak és vannak politikai okai is, de ha magunkban akarjuk keresni a hibát, akkor az biztos, hogy nincs elég elkötelezett menedzser. A Magyar Nemzeti Galériában a mai napig nincs a progresszív művészet méltóképpen bemutatva, nincs elég könyv: magyarul sem születik elég számú és alapos elemző munka, melyek azután lefordíthatok lennének az irántunk érdeklődő külföldiek számára, a külföldi közgyűjteményekben sincs elég magyar anyag...
 
 
Milyen a kapcsolatotok a magángalériákkal? Végül is ez rajtuk is múlik, és a Ludwig sokat tud ebben segíteni...
 
Számtalan dolgot vásároltunk galériákon keresztül, pontosan azért, hogy erősítsük a hazai pozícióikat. Jó kapcsolatot ápolunk például a Knoll, a Várfok, a Deák Erika, a Dovin, újabban az acb Galériával, elnézést, ha valakit kihagytam volna. Lehetne még erősíteni a programok összehangolását, de erre is volt már példa. Kíváncsian nézem, hátha költöznek majd a környékre galériák, és fellendül a Soroksári út a kulturális kombináttól. A már régen üzemen kívül álló Vágóhíd területére is lehetne kiállításokat, művészeti programokat szervezni. Egyébként pedig Amerikában is évtizedekbe telt, mire sikk lett a műgyűjtés.
 
LARRY RIVERS Szeretem a fekete Olympiát című 1970-es tárgyegyüttese mellett a falon Allan MacCollum gipszből készült képpótlékai 1985-ből
 
 
Amerikával összehasonlítva, ahol igazán erős a gyűjtők, pártoló tagok, adományozók megbecsülése (természetesen ott adókedvezmények is ösztönzik az együttműködést), milyen a magyar gyakorlat, milyen a ti gyakorlatotok?
 
Javuló tendenciát mutat. Egy éve alakult a Ludwig Múzeum Baráti Köre, több taggal az üzleti élet és a kommunikáció fontos szereplőiből, olyanokból, akik valamennyire érzékenyek ebben az irányban. Szakmai programokat szervezünk a számukra, kedvezményes áron bérelhetik a Művészetek Palotájának tereit, belépőkártyát kapnak, kedvezményt a könyvesboltban stb. Szeretnénk ezeket tovább fejleszteni, például közös utazásokat szervezni, amelyek keretében olyan helyekre is be lehetne jutni, ahová egyébként nem.
 
 
Voltak olyan tervek is régebben, hogy az épület tetején fantasztikus panorámával rendelkező elegáns étterem létesül, ezzel is a múzeumba csábítva az üzleti életfontos szereplőit: barátkozzanak ezáltal is a modern művészettel. Ehelyett egy nagyon vidámra festett kis büfé működik a földszinten, kellemes terasszal, viszont a húsz évvel ezelőtti iskolai büfék választékát mutató kínálattal. Megdöbbentő volt szembenézni itt egy igazi old-fashioned puncstortával.
 
Az üzemeltetés nem a mi hatáskörünkbe tartozik, a szisztémáját nem is látom át egészen, de érezhetően kilógunk a történetből, mert az egész komplexumon belül a hangversenyterem számit a fő attrakciónak. Ettől függetlenül szeretnénk elérni, hogy a múzeum látogatói ne csak hervadt torták és előrecsomagolt somlói galuskák közül választhassanak, hanem legyenek mondjuk saláták a büfénk kínálatában.
 
A LUMÚ éjjel
 
Annak viszont örülök, hogy van könyvtárunk, amelyet most a közönség előtt is meg tudunk nyitni, van két interaktív sarok - beüzemelésre várva -, ahol a látogatók tájékozódhatnak majd a gyűjteményről, és a többi Ludwig-múzeum anyagába is beléphetnek. Nagyon fontosnak tartom a múzeumpedagógiai programunkat, és azt, hogy a könyvtár mellett létesült egy külön gyerekfoglalkoztató helyiség is, ahol minden korosztály megtalálja az őt érdeklő programot, és ezek mindegyike kapcsolódik valahogy a múzeum egy-egy műtárgyához.
 

IN MEMORIAM MEO

2001 szeptemberében nyílt meg az eredetileg 4M-nek tervezett (Modern Magyar Művészeti Múzeum), végül azonban MEO névre keresztelt kortárs művészeti gyűjtemény és kiállítótér, Újpesten, közel a Duna-parthoz. Az alapítók Kováts Lajos és Winkler Márton - akiket ezért lovaggá ütöttek - egy régi bőrgyári épületet alakítottak át, és bővítettek ki az új funkciónak megfelelően, Bényei István (Inarchi) tervei alapján. Az intézmény szakmai vezetője Bencsik Barnabás lett. Működése alatt a legnagyobb figyelmet kiváltó esemény az Andres Serrano, majd a Peter Greeneway műveiből rendezett kiállítás volt, de említést érdemel az ő előkészítésében, de már távozása után megvalósult Bettina Rheims, valamint a Nobuyoshi Araki-kiállítás is. A magyar művészek közül szerepelt a MEO-ban Bak Imre, Német Hajnal, Keserü Ilona, Si-la-gi, Lakner Antal, Nyáry István - a névsor nem teljes. Emlékezetesek voltak, és sok vitát generáltak a MEO válogatás-kiállításai, mint például a rossz áthallásokkal megterhelt című Új mechanizmus, Krém vagy a Boldog? Budapest. Az intézmény finanszírozási gondjai miatt Lakner Antal tavaly novemberben zárult kiállítása óta a MEO mint kulturális események helyszíne gyakorlatilag megszűnt működni, bár ezt hivatalosan még senki sem jelentette be. 2002-ben még egy, az épületet méltató, cikk ezt írja: „Az állami keretek közt majdan felépülő Modern Magyar Művészeti Múzeum (eredetileg a MEO számára kitalált név-a szerk.) a MEO-nak bizonyosan konkurenciája lesz. Egyelőre ez az első és még egyetlen." Nos, konkurencia az nem lett, hiszen a magánkezdeményezésből létrejött kortárs művészeti intézmény mára elhalt, a 4M-ként végül elhíresült létesítmény pedig mégsem született. Helyette új helyre költözött a Ludwig-Kortárs Művészeti Múzeum, amelynek helyére költözik majd talán a Magyar Nemzeti Galéria 1945 utáni művészetünket bemutató anyaga, amelynek helyére gondolom a régebbi anyagból kerülnek át újabb darabok. Már megint a klasszikus modernek járnak jól! T. T.