Az Artmagazin kedvenc játékában felbukkanó apró képrészlet alapján is nehéz beazonosítani egy műalkotást, hát még ha pusztán az arccal falnak támasztott festmény hátulját, a vakrámát látjuk. A kép hátoldala ugyanis legtöbbünk számára körülbelül annyira ismerős, mint a Hold másik fele. Vik Muniz Verso kiállítása Hágában.

Kevesek kiváltsága, hogy olyan felbecsülhetetlen értékű műkincset láthassanak, mint a Mona Lisa – hátulról. Az is kérdés persze, hogy ugyan kit érdekel jobban a Mona Lisa vagy más remekmű hátoldala, mint maga a festmény? Vik Muniz (1961) brazil képzőművészt minden bizonnyal. Évtizedes művészi projektjének gyümölcse a Mauritshuis nyári (egyben első kortárs) kiállítása, amelyen híres festmények vakrámáinak replikáit állította ki. Az ember zavarban van. Kicsit olyan, mint amikor egy ünnepelt és távolról csodált színésznő hétköznapi életébe nyerünk bepillantást – a kitaposott papucs, kinyúlt melegítő alsó esete. Mert mit látunk általában, ha megfordítunk egy festményt? A vakrámára feszített vászon nyers anyagát, rozsdás szögeket, éket, toldozott-foldozott szerkezetet. Félig leszakadt címkéket, elhalványodott pecséteket, leltári számokat, nagy ritkán a művész kézjegyét, dátumot, címet, odavetett megjegyzést vagy csak egy nyilat, amely mutatja, hogy merre van a kép teteje és alja. Mindenesetre semmi olyat, mint ami a másik oldal csodájához mérhető. A verso többnyire kiábrándítóan hétköznapi, tárgyszerű, voltaképpen demisztifikálja a remekművet. A jó festmények képes felét óvták, a hátoldalt ritkán, nem meglepő tehát, hogy nyomot hagyott rajtuk az idő, nem ritkán évszázadok viszontagságai. Tagadhatatlan azonban, hogy éppen ezekből az apró jelekből számos, a kép eredetére vonatkozó információt nyer a szakember. És éppen ezért érdeklődnek olyan behatóan a hamisítók is a „B oldal” iránt. Wolfgang Beltracchiról, a pár éve lebukott német képhamisítóról szóló dokumentumfilm egyik legtanulságosabb jelenete az volt, amikor a „mester” megmutatta, hogyan kerít korhű alapanyagot, illetve abba avatta be a nézőt, hogyan tesz autentikussá egy képet. Amihez kell egy régiségkereskedőnél vagy akár piacon vásárolt tizedrangú festmény vászna, vakrámája (szerencsés esetben rajta egy korabeli galéria, műkereskedő jelével, pecsétjével). Igazán meghökkentő az a gondosság volt, amellyel Beltracchi a vászon lefejtéskor még az alatta meggyűlt nyolcvanéves pormacskákat is zacskóba gyűjtötte. Ezeket ugyanis később visszatuszkolta az általa átfestett, eredeti szögekkel visszafeszített vászon széle alá, hogy ezzel is alátámassza a hamisítvány eredetiségét egy alaposabb laboratóriumi vizsgálat esetén. (Később egy banális hiba leplezte le: olyan festéket használt, amely az adott korban még nem létezett, s ez kicsit azért mérsékli a precizitása keltette csodálatot.)

Vik Muniz hágai kiállításán olyan képeket állítottak egymás mellé, melyek a valóságban sosem szerepeltek, szerepelhettek együtt, viszont ha kitaláljuk, melyik festményről van szó, megjelenik előttünk a „szellemkiállítás” is. Már a „falnak fordított” képek sora is bizonytalan érzést kelt a látogatóban, mintha a valódi kiállítás installálására még nem került volna sor. Legszívesebben benézne mögéjük, mi van a másik oldalon (ez egyébként műtárgyvédelmi okokból tilos, és amúgy sincs rajtuk semmi...) A verso replikák beazonosítása kíván némi szakértelmet és gyakorlatot, de a jó megfigyelőképesség és a rejtvények iránti rajongás megfelelő belépő lehet, annál is inkább, mert nincs etikett a falon, amiből kiderülne, hogy melyik melyik. (A rendelkezésre álló digitális smart-guide-ból azonban Muniz munkáiról és a kiválasztott eredeti festmények történetéről is sok mindent megtudhat a kevésbé játékos kedvű érdeklődő.) Nehéz műtárgyként kezelni Muniz objektjeit, pedig akár tetszetős minimalista, de legalábbis konstruktív-geometrikus művekként is értelmezhetők raszteres szerkezetükkel és purista anyaghasználatukkal. Sokkal fontosabb azonban a koncepció, az idea, amely életre hívta őket. Muniz, aki elmondása szerint gyerekkora óta érdeklődik a képek hátoldala, különleges struktúrája iránt, 2002 óta fotózza e furcsa szögből a híres festményeket; az első közülük Picasso Vasaló nője volt a Guggenheimben. 2005-ben megjelent könyvében még úgy tervezte, életnagyságú printként állítja ki sorozatát, három évvel később azonban már háromdimenziós változatban gondolkodott. 2008 óta készülnek a Verso sorozat darabjai, melyek a híres festmények különleges státuszú, de mégiscsak használati tárgyként elszenvedett hétköznapi viszontagságainak történetét rögzítik. A legapróbb részletekig hű másolat elkészítése (amelyben restaurátorokból, asztalosokból és más szakemberekből álló csapat segíti Munizt), valószínűleg még így is könnyebb volt, mint átverekednie magát a bürokratikus akadályok végeláthatatlan során, hogy a világ legnagyobb képtárai egyáltalán leemeljék a kedvéért a falon függő felbecsülhetetlen értékű festményeiket.

A Mauritshuisban tizenöt Verso kerül a falra (pontosabban a fal mellé), köztük Leonardo da Vinci Mona Lisája a Louvreból, Picasso Avignoni kisasszonyok képe és Van Gogh Csillagos éje a MoMA gyűjteményéből. A holland közönség kedvéért pedig egyenesen a Mauritshuis patinás gyűjteményéből válogatott Muniz. Nemcsak két Vermeer – a Leány gyöngy fülbevalóval és a Delft látképe –, de Rembrandt hatalmas méretű Dr. Tulp anatómiája és Carel Fabritius 1654-es, apró Tengelicéje is bekerült a hátképek közé, kiegészítve egy brazil vonatkozású művel, Frans Post Itamaracà szigetről készült tájképével. Muniz tervei közt szerepel, hogy a közeljövőben Gustav Klimt Csókját és Edvard Munch Sikolyát is beilleszti a sorozatba.

A rejtvényfejtéshez adhatunk egyébként némi segítséget. A Mona Lisán szerepel egy nyíl, amely az installálás helyes irányát mutatja (bár nehéz elképzelni, hogy van, aki eltévesztené) és a hátoldalán komplett riasztórendszer van, amely jelzi, meddig lehet húzni, feszíteni, hogy helyrehozhatatlan kár ne érje a képet. Jellegzetesek Vermeer sokat bíró, stabilan megszerkesztett kis keretei, míg például Matisse Vörös műterem című képének hátoldalán olcsó drótháló éktelenkedik, Rembrandt Lukréciája pedig amerikai autóalkatrészként használt rugós feszítéket kapott.

Vik Muniz – Verso, Mauritshuis, Hága, 2016. szeptember 4-ig.