Archív filmrészletek és hangfelvételek, eredeti helyszínek, korabeli nőügyek – a Nyolcak működését bemutató több mint egyórás filmhez szeptember 12-ig még élőben meg lehet nézni a műveket is a Szépművészeti Múzeum termeiben. Nyolcak: újratöltve.

Bizonyos szempontból, persze, nem kell fölfedezni a Nyolcakat. Olyan, mintha semmit sem érne a nevük, orosz ötök és francia hatok, magyar nyolcak, hát, hát, az ötökből is pont Csajkovszkij hiányzott, cserébe gondolkodhat az ember, hogy vajon hallotta-e már Kjui főbb műveit, a hatokból is csak négy jut eszembe, az ember már csak olyan, hogy jobban szereti az egyeket, akik nemcsak akkor vagányak, ha áll mellettük néhány hasonszőrű.



Persze meg is fordíthatjuk a dolgot, Muszorgszkij nem attól jó szerző, mert egyötöd volt, Poulencet is lehet szeretni az életrajza nélkül, a Nyolcak is nyolc különböző életrajz, még ha ez nem is derül ki pontosan a róluk szóló filmből. Talán nem is kell kiderülnie, nem őket ígérik, hanem a csoportot, néha néznek csak ki belőlük, az elhangzik, hogy Czigánynak önkeze vetett véget az életének, sőt rögtön gyanúba is keverik, hogy a családirtáson kívül még korábbi ügyekben is tettes volt – ilyenkor szeretném tudni, hogy miért épp Munkácsyról készül film, amikor ilyen jó kis történetek vannak rezervában tartva.

Hogy mi lett Pórral, Márffyval, Kernstokkal, annak nézzen utána a kedves néző, még olyan eligazítást se kapunk, mint a hollywoodi nagyregények végén, hogy Serpico Svájcban él a kutyájával, Orbán Dezső meg Ausztráliában a képeivel. De nem sorsokat mutatnak, hanem csoporttörténetet. Nem ebből a filmből tudjuk meg, hogy Czóbel miért maradt csak nekünk Czóbel, miért nem lett a világnak is az.

A Nyolcak mellett még két történet is megjelenik a filmben, és ez most tényleg nem panasz, mert ebben a legsikeresebb a film. A Rockenbauer Zoltán-sztori, amit elég könnyű nyomon követni, hogy lesz a Mahler-rajongásból Alma Mahler-kutatás, hogyan talál rá a magyar Almára, Csinszkára, aki, lám, mennyi művészre volt hatással, hogyan lép tovább Csinszkától Márffyig, hogy köt ki természetes módon a Nyolcaknál, és most itt ülök a karosszékben, és kiváncsi vagyok, merre lép tovább. Annál is inkább, mert amúgy Rockenbauerre nehéz lenne ráfogni, hogy az Isten is képernyőre teremtette, a sztorikat kissé ványadtan meséli el, mintha már annyiszor elmesélte volna, hogyan nézett Ady a pohár fenekére alaposan, hogy egy kicsit már szégyelli megint elmondani ugyanazt.

A másik hős Barki Gergely, aki célra repül, ezzel a filmmel is azt teszi, őt a Nyolcak érdeklik (meg Berény), róluk akar minél többet megtudni, meg főleg az eltűnt képek nyomában loholni. Berény a Stuart Little-ben, a meztelen Lesznai Anna Ausztráliában, Czóbel díjnyertes rajza a Julian Akadémián. A nagy találkozásokat nem sikerült igazán hitelesre filmezni, de a célnak így is megfelel, minden lappangó kép összerezzen, jön Barki Gergely és leleplezi őket. Az idétlenkedést félretéve: Barki Gergely puszta léte nagyon megnyugtató, a szívóssága, ügybuzgalma, ahogy ebben a filmben is kikutatta, odament, megbeszélte, rábeszélte, bekönyörögte magát, elkérte, lefilmezte.

Ketten győzködnek bennünket, hogy hiába ismerjük a Nyolcakat, nem tudjuk kellően értékelni őket, nem fogjuk föl, hogy ugyanaz történt itt minden művészeti ágban, Magyarországon néhány ember észrevette, hogy mi zajlik a világban, és hozta haza az új dolgokat. A Nyolcak, Ady és Bartók ugyanazzal foglalkozott. Adynak monopolhelyzete volt, magyarul nem verseltek a példaadók, de a többiek nemzetközi ligában játszottak. A film szempontjából mellékes, de én most is ott tartok, hogy Bartókhoz nem ér fel senki, mert ő tovább tudott lépni. A Nyolcak ha egy teremben vannak egy Cézanne-nal, akkor sajnos a világ összes tanulmánya és dokumentumfilmje is kevés.

Nem is erről szól a film. Ami azt illeti, van néhány pillanat, amikor nem is tudom, hogy miről szól. Egyrészt a már említetteken kívüli megszólalók „jaj, csak meg ne sértődjön” alapon kerültek a DVD-re, Passuth Krisztina csak akkor, amikor már maga a film is kezd kissé dekoncentrálttá válni, a francia lakó, akinek csak az az érdeme, hogy pont abban a lakásban lakik, amelynek ablakából festettek, nem is tud mást mondani, mint hogy de érdekes, pont annak a háznak az ablakában festettek. A nyergesújfalui asszony meg ismert egy embert, aki ismert egy embert, aki esténként odatett egy liter bort Ady éjjeliszekrényére. Zalatnay Sarolta meg látta Jimi Hendrixet. Ha már a fölöslegeknél tartunk, egy ilyen, terjedelmi korlátokkal és témabőséggel rendelkező filmnél tökéletesen érthetetlen az a kis klip, amelyben lovas kocsit hajtanak, és közben bevágják a Lovasok a vízpartont. Ronda is, gyerekes is, semmit nem ad hozzá a képhez, ha már leforgatták, kellett volna annyi lelki erő, hogy ki is hagyják, jobb egyszer tévedni, mint kétszer.

Ha figyelmeztetni is kell magát a nézőnek rá, akkor is: szeretni kell ezt a filmet. Mert nemcsak hősei vannak, de antihőse is, Kézdi-Kovács László, maga is festő, aki alaposan lehordta a Nyolcak kiállítását, szerencsére annyira alaposan, hogy az írása alapján azonosítani lehet a kiállított műveket. És megjelennek a hősök. Hangban, mozgóképben, képben és festményben, és nem azt mondják, hogy á, soha nem lesz itt semmi, hanem csinálják, amit kell. Sikerrel vagy sikertelenül, szegényen, gazdagon, tébolyultan, süketnémán, üldözve vagy mellőzve. Nekünk már csak a szánkat kell tátani.


A Nyolcak nyomában, Színes, magyar dokumentumfilm, választható angol felirattal, Da-Da Film, 61 perc