2007 őszén igazi nehézbombaként robbant be a hazai művészeti életbe Szilágyi Sándor Formabontók I., Neoavantgárd tendenciák a magyar fotóművészetben 1965–1984. című monográfiája és a könyvet megelőző kiállítás. Szinte minden, a hazai képzőművészeti életben jegyzett sajtóorgánumban megjelent az eseménnyel kapcsolatos kritikai írás, amelyek a visszafogottól az igen éles, már-már személyeskedésbe hajló hangvételig terjedtek.

Talán akad más is, aki emlékszik, hogy nemcsak a Magyar Nemzeti Galériában 1987-ben bemutatott Ludwig-gyűjteményt, hanem a volt Munkásmozgalmi Múzeum épületében 1991-ben felavatott Ludwig Múzeum nyitókiállítását is Irene és Peter Ludwig kettős portréja (D. D. Silinszkij, 1981) vezette be. A harmatgyenge festményen a szófán üldögélő házaspárt láthattuk: a nappali falán egy Matisse- és egy kubista festmény, az üveglappal fedett asztalkán nyitott katalógusok. Az anyag húsz évvel ezelőtti Budapestre érkezése az 1970 óta zajló múzeumgyarmatosító hadjárat 29. állomása volt, melynek keretében egy egészen új magángyűjtői stratégiával ismerkedhetett meg Európa. A csokoládégyár tőkéje által fialt nyereséget Ludwigék műtárgyakba fektették, amelyeket aztán nem saját palotájukban vagy múzeumukban (megnagyobbított nappalijukban) mutattak be, hanem ügyes marketingfogással (profilbővítés adományból, illetve létesítményfejlesztés és múzeumépítés városi és állami pénzből) szinte mindenhol elérhetővé tettek. A kontinensen szétterített hatalmas anyag – amely azonnal magába olvasztotta (vagy éppen hogy felfuttatta, divatossá tette) az up-to-date tendenciákat, köztük a (Peter Ludwig által elsőként vásárolt) pop-artot vagy a fotórealizmust – nyilvánvalóan elősegítette, hogy a nemzetközi kortárs művészet beépülhessen a köztudatba, de azt is, hogy a műgyűjtő házaspár személyes ízlését mintegy oktrojálja a mit sem sejtő befogadók tömegére.

A korábbi aacheni, kölni vagy bécsi gyűjtemények „feltöltése” után a budapesti Ludwig Múzeumnak 1989-ben adományozott 70, majd az 1991-es megnyitóra letétként rendelkezésre bocsátott újabb 95 mű inkább resztli, a gyűjtemény bővítésére, újabb műtárgyak vásárlására pedig csak 1996 után, a Kortárs Művészeti Múzeum megalapítását követően jutott pénz. Ezzel jelentős hátrányba is kerültünk – elég csak a bécsi MUMOK 2001-es nyitókiállításának óriási, impozáns anyagára gondolni. A kurátorok javaslatára megvásárolt kortárs művekkel karakteressé tett magyar gyűjtemény mára körülbelül 500 művet tartalmaz – ebből mintegy 300 látható most a Lumú három szintjén.

A harmadik emeleti kiállítás veti fel a legtöbb kérdést. A 2005-ben megnyílt, Néray Katalin által rendezett anyagot a kiállítás kurátorai, Szipőcs Krisztina, Baksa-Soós Vera és Üveges Krisztina kisebb kiegészítésekkel ugyan, de nagyrészt változatlanul hagyták. A Picasso Muskétásával és a mű Tót Endre-i parafrázisával induló tárlat egyfajta művészettörténeti áttekintés, a pop-arttól a fotórealizmuson és némi fluxuson át a body artig és az új festészetig – megtámogatva a korszak magyar képviselőinek (többek közt Erdély Miklós, Hajas Tibor, Maurer Dóra, Gáyor Tibor, Lakner László, Bak Imre, Nádler István, Birkás Ákos, Fehér László, Kelemen Károly, Lovas Ilona) munkáival. Elképzelhető, hogy a nemzetközi anyag bebetonozódását valamilyen belső szabályzat írja elő (mondjuk, hogy a múzeum köteles a Ludwig házaspártól letétbe és ajándékba adott művek egy részét állandó kiállításán szerepeltetni), és hogy esély sincs arra, hogy egyes alkotásokat a Ludwig-alapítványoktól kölcsönzött művekkel helyettesítsenek. Esetleg a harmadik szint látszólag csavaros építészeti tere nyomja agyon a munkákat? Vagy elszaladt az idő a pop-art és a fotórealizmus felett? Aztán miért tűnnek olyan végtelenül unalmasnak és idejétmúltnak az olyan, már az 1987-es kiállításon is szereplő munkák, mint Markus Lüpertz kutyát cipelő pásztora, Claude Viallat „ruhája”, Warhol magányos rock and roll sztárja, Lichtenstein képregénykocka-nagyítása, Chuck Close hatalmas férfifeje, Jasper Johns három alapszínt variáló „firkája”, Robert Longo sarokba szorított, megtántorodó férfialakja vagy Malcolm Morley piros kereszttel áthúzott lóversenypályája? Talán mert nem elég kvalitásosak?

Igaz, hogy a Ludwig házaspár „mecenatúrája” nélkül nem lehetne Budapesten közvetlenül tanulmányozni Spoerri, Baselitz, Vostell, Richter, Oldenburg vagy Tinguely egyes műveit – de a korábbi referenciális űr feltöltését ma már az utazás szabadsága és az internet jóval könnyebbé teszi, miközben a kissé megkopott anyagra legfeljebb mint muzeális, történeti értékre tekintünk. A Lumú munkatársai viszont még mindig olyan tisztelettel bánnak e hagyatékkal, hogy a Fókuszban a gyűjtemény kiállításhoz kapcsolódó leporellóban csakis a harmadik emeleten elhelyezett művekre vonatkozó szöveget olvashatunk, s ez a vezető jár – nem éppen rendeltetésszerűen – a második és az első szint látogatóinak is. Aki az újonnan rendezett anyaggal kapcsolatos információkra kíváncsi, az forduljon a múzeum honlapján olvasható sajtóanyaghoz: pontosan négy (!) mondatot fog találni. A tájékoztató anyag megvonása a közönségtől annál is furcsább, hiszen nemsokára megjelenik a kiállítás katalógusa, tehát lett volna honnan csemegézni.  
A sajtóanyag szerint az első emeleten az 1996 utáni vásárlásoknak köszönhetően és a törzsanyagra támaszkodva a kurátorok „nagyobb figyelmet szenteltek a hetvenes-nyolcvanas évek nemzetközi festészetének és szobrászatának, illetve a kilencvenes évek magyar és közép-európai művészetének”. Megengedve mindezt a kiállítás látogatója mégis úgy érzi, hogy útvonalát inkább a tematikus blokkok határozzák meg. A bejárat töredék-szekciója után a virágos-organikus részbe, majd a politikai blokkba (Lakner László, Birkás Ákos), ezt követően az érzéki posztkoncept (Szűcs Attila, Deli Ágnes) és a finom, lírai szenzualizmus (Vojnich Erzsébet, Berhidi Mária) területére, majd egy kisméretű beugróba, egy szinte zárt térbe, Ujházi Péter kép-dobozához és Szikora Tamás dobozképéhez érkezünk. (Vicces, bár fájóan hiányzik belőle a meglepetés.)

Utunk következő állomása egy banális anyagból létrehozott térkonstrukció (Stanislav Kolíbal), amelyre Jovánovics György nagyméretű gipsz-tükör-fa plasztikája válaszol, majd belépünk a geometrikus vagy játékos konstruktivizmus területére (Konok Tamás, Trombitás Tamás). A kiállítás legkompaktabb termében – amelybe egyébként sikeresen simul bele a törzsanyagba tartozó német újexpresszionista Penck álprimitív festménye – Forgács Péter Magyar toteme (a pörköltből visszavedlő „állatkísérlet” videóját figyelő disznó) mellé Bukta Imre angyalszárnyakon mennybe szálló malackáját és Samu Géza totemoszlopát helyezték. Ezt a nagy, minimum nyolc négyzetméter felületű festmények (Szirtes János, Gérard Garouste), majd a kiállítás közép- és végpontjába helyezett német szekció követi: Wolker Stelzmann Otto Dix és Georg Grosz műveit idéző triptichonja és Sighard Gille Társaság őrrel című alkotása. Az első emelet majdnem sikeresen ötvözi a ludwigi örökséget a magyar anyaggal, de az összeállítás tiszavirág-életű – január végén lebontják, hogy helyet biztosítsanak a videóknak és videoinstallációknak. Vagy a korábban a budavári épületben is kiállított, de most kimaradt műveknek?

A 2. emeleti kiállítás igen erőteljes, még ha szerencsére nem is fedi le teljesen a kurátorok által vázolt tematikát, a test és a gender kérdéseit, illetve a fotó és a festészet médiakorszak-beli megújulását. A középpontban elsősorban „a rendszerváltás utáni, a kilencvenes években induló új generáció munkái” állnak, köztük olyan, egyéni hangú alkotók, mint Kicsiny Balázs (a Búvárok a katedrálisban című installáció külön, színpadszerű termet kapott, ezáltal megőrizte talányosan zárt jellegét), Roskó Gábor (aki nem festménnyel, hanem az asztal körül üldögélő, antropomorfizált állat-prófétákkal szerepel) és Böröcz András (nagyméretű ceruzaszobrával). A 2. szint nagy erénye, hogy a korábban ismert művek szokatlan párosítása, egymás közötti „beszélgetése” új jelentésrétegek felé nyitja meg az értelmezést. A letapaszolt szájú Anasztázia szobra (El-Hassan Róza: Sikoly) mellett Román Ondák formalinba fagyott filozófiai könyveit és Benczúr Emese befejezésre váró, napról napra, szorgos munkával hímzett szalagtekercseit láthatjuk – együttállásuk a monotónia mellett felerősíti a kilátástalanságba dermedtség fojtogató érzését.

Ugyanígy erősíti egymásban Gerhes Gábor abszurd, deszkákat cipelő jelenete (Hétköznapi teendők) és a műteremrészletre idegen képeket vetített, a két valóságszintet egybeolvasztó fotómunka (Szacsvay Pál) a valóságos elemekből építkező fabrikált, mesterséges valóságok képzetét. Ugyanígy változtatják könyörtelenebbé és egyben líraibbá Gémes Péter halálon túli tisztasággal sugárzó testrészei (Homokóra) Drozdik Orsolya boncolóasztalra terített mű-Vénuszát (Az Én megmunkálása), hasonlóan a domesztikált, felpuhított nőgyógyászati székek (Németh Ilona) mellé helyezett hímzett kőszívekhez (Imre Mariann). Így csendesül le a sokk az amputált végtagú férfiaktot mozgató és pózoltató sorozatra (Artrur Žmijewski: Szemet szemért) felelő, az emberi test titkos kamráiban játszódó jelenetek, belső tájak szembeállításával (Chilf Mária) – az egyébként Várnai Gyula fényátjárójával átvezetett teremben. A sort tovább is folytathatnánk, hogy jelezzük: a Lumú második szinten kiállított anyaga igazi csemege – kár, hogy csak február 10-ig fogyasztható. 

A tárlat végpontján egy igen reflektív mű található: Nedko Solakov Műgyűjtő című installációja, melyben egy fiktív afrikai gyűjtemény csontért és kókuszdióért vásárolt, lábjegyzetekkel ellátott darabjai láthatók: fénykép a pálmakunyhóban elhelyezett gyűjteményről (a művek között felismerhető Baselitz Fej című szobra), egy valódi (a Ludwig-gyűjtemény részét képező) Picasso-festmény, híres festők hímzett aláírásával dekorált ágytakaró, gyűjtő-vetélytársak (Saatchi, Thyssen-Bornemisza) átszúrt voodoobabái. A kolonizáció irányát humorosan visszafordító, létező műveket kisajátító, erősen kritikus alkotást a falról Peter Ludwig manipulált fotóarckép-párja „nézi” a falról, talán nem is kedvetlenül. A hozott anyagból újrahasznosított alkotás ugyanis sosem valósulhatott volna meg saját múzeumgyarmatosító tevékenysége nélkül.