Hruscsov erre azt mondta Nixonnak: mi meg nem zárjuk a nőket a konyhába

Interjú Juliet Kinchinnel, a MOMA kurátorával

Winkler Nóra

Juliet Kinchin angol művészettörténész a MoMA vezető kurátora, számos sikeres, nagy kiállítás rendezője, melyek közül egyet az Artmagazin olvasói is alaposan ismerhetnek 2012/4-es számunkból. Rövid budapesti útján találkoztunk, és beszélgetésünk helyszínéül az Iparművészeti Múzeumot választottuk. Ahogy leültünk a kávézóban, egyre több múzeumi ismerőse húzta mellénk a székét, és közös barátokról, családról, Márkus Liliről, pirogránitról és szőnyegekről beszélgettek hosszasan.

Tom Wesselmann (amerikai, 1931-2004): Csendélet #30, April 1963, olaj, zománc, szintetikus polimer festék OSB táblán, rajta kollázs nyomtatott hirdetésekből műanyag viragokból, hűtőgépajtóból, 7-Up üvegek műanyag replikáiból. Üvegezve, keretben.

 
Winkler Nóra: Erősek a magyar kapcsolatai, szakmai és emberi értelemben is, van valamilyen régi családi kötődése Magyarországhoz?
Juliet Kinchin: Családi szálak nem kötnek, de sokféle idevezető szál állt össze a korai nyolcvanas években intenzív érdeklődéssé. Először is, a glasgow-i egyetemen volt egy esti kurzus, ahol magyarul lehetett tanulni. Ez valahogy annyira bizarrnak tűnt, hogy arra gondoltam, miért is ne kezdjek bele. Aztán kezembe került egy 1902-es katalógus a budapesti Iparművészeti Múzeum kiállításáról, ami telis-tele volt skót tervezők nagyon fontos műveivel. Ezt kezdtem el kutatni, ennek nyomán jutottam el Budapestre, illetve ide is, az Iparművészeti Múzeumba, először 1983-ban. Az akkori látogatásnak köszönhetően jött létre egy kiállítás Glasgow-ban, ami Skócia és Magyarország 1900 körüli művészeti kapcsolódásait vette számba, és alakult ki a kapcsolat az itteni kollégákkal, ami utána is élő maradt, publikációkat küldözgettünk egymásnak, majd a kilencvenes években indítottam egy hároméves kutatói együttműködést, egy magyar és egy brit csapattal. Az akkori Iparművészeti Főiskola, a Tudományos Akadémia és az Iparművészeti Múzeum volt benne, a közös munkából kiállítások, cikkek, konferenciák jöttek létre. Egyre nőtt ez a network. Kecskemétre mehettek szakmai gyakorlatra a Glasgow School of Art keramikus diákjai, a magyar hallgatók pedig hozzánk jöttek. Nagyon izgalmas és gazdag időszak volt, a két ország építészeti és designterületeinek egymást átszövő kapcsolatairól háromkötetes esszégyűjteményt adtunk ki. Szóval Magyarországhoz régi kapcsolat fűz, nagyon stimuláló volt itt lenni, intellektuálisan és vizuálisan is.
 
Nagyjából így képzelte el, amit majd itt talál?
A színek, a vitalitás elképesztő volt a szecessziós műveken – én elsősorban azokkal foglalkoztam akkoriban. Tulajdonképpen sokknak nevezném. Pozitív sokknak. És őszintén szólva a magyar anyagot sokkal érdekesebbnek találtam, mint a korabeli Bécs világát. Tulajdonképpen újragondoltatta velem, amit a nyugat-európai designról korábban gondoltam. A színek, minták – hogy ez nem a fősodor melletti dekoráció, hanem a helyi design-nyelv magja és lényege. És külön lenyűgöző volt a textilművészet és az építészet kapcsolata, egészen felvillanyozott, ahogy ezek a területek egymást gazdagították. Pláne azután, hogy én Gottfried Semper vagy Otto Wagner elméleti szövegei felől jöttem. Nagyon izgalmas volt ezt élőben, teljes gazdagságában látni.
 
Juliet Kinchin
 
Szinte a kincskeresés izgalmát érezni, ahogy erről beszél.
Konkrétan is volt erre példa. 1980 körül Batári Ferenccel dolgoztam, aki sajnos már nincs közöttünk. Egyszer kiment az Ecserire és vett egy érdekesnek tűnő széket, amit meg is mutatott. Rögtön felismertem, hogy ez az egyik fontos glasgow-i formatervezőé, és szerepelt az 1902-es kiállításon.
 
Pár éve átköltözött New Yorkba és a MoMA kurátoraként rendez kiállításokat.
Amikor a MoMA-ban kezdtem dolgozni, átvittem oda, ami érdekelt, vagyis a közép- és kelet-európai építészetet, designt. Volt például egy nagy Bauhaus-kiállításunk, ennek részeként szerveztem egy konferenciát kifejezetten a Bauhaus magyar származású tagjairól és szerepükről. Igyekeztem a figyelmet a magyar tervezők felé fordítani a múzeumi vásárlásoknál is. Los Angelesben volt egy nagy Arts and Crafts-kiállítás, ezen a magyar rész kurátora voltam. Sokat kölcsönöztünk az Iparművészeti Múzeumtól, aminek egyszerűen világszínvonalú a gyűjteménye.
 
A Century of the Childban pedig volt egy Gödöllővel foglalkozó szekció.
A művésztelepen folyó munkában, az ottani tervezésekben különleges figyelem irányult a gyerekekre mint felhasználókra. A kiállítás későbbi időszakkal foglalkozó részébe pedig egy Bukta Imre-szobor került. Szerettem volna még sok mást is, de vissza kellett fogni magam, minthogy ez nemzetközi áttekintés volt, több mint 550 művel.

69 winkler1

© Fotó: Peter Butler, Digital Image © 2011 MoMA, N.y.

 
2010-ben tiszteletbeli kulturális nagyköveti címet kapott, ami a Kulturális Minisztérium elismerése.
Igen, ez voltaképpen Magyarország és a magyar kultúra aktív külföldi bemutatásának szimbolikus elismerése. Tarr Béla és Forgács Péter is abban az évben kapták meg ezt a címet, mellettem Kobayashi Ken-Ichiro volt a másik nem magyar díjazott.
 
Annyira érdekes ezt hallgatni, mert így közelről lehet rálátni arra, amit történeti távlatban tudunk, hogy milyen láthatatlan szálakon szerveződik a kultúra egésze. Hiszen rengeteg hozzáférhető információ áll mindig rendelkezésre, mégis erős a szubjektivitás mint tényező. Sok esetben egyetlen személy lázas érdeklődésén múlik, hogy új szereplő jelenhessen meg a nemzetközi színtéren. Izgatni kezdi valami és elvezeti ismeretlen területekre, ahonnan gazdag kutatói zsákmánnyal lehet megtérni.
Abszolút. És a folyamat elindulásakor semmi más nem hajtja, mint a jó szándék. A Glasgow-i Művészeti Iskolán dolgoztam még, amikor rendszeresen összejártunk kollégákkal, hogy a friss kutatási eredményeinket felolvassuk egymásnak. Volt egy hordozható lemezjátszónk, és azzal indultak az estek, hogy feltettünk egy magyar lemezt és ittunk egy kör pálinkát. És arra gondoltunk, hátha van most Budapesten is egy társaság, akik épp így hallgatják a skót dudásokat. Tudtuk, hogy ez így közhelyes, de mégis ez volt az eszköz, hogy belekerüljünk abba a másik világba, közünk legyen hozzá, tudjunk kapcsolódni, reagálni. Ezért mondom mindig, hogy a kulturális cseréknek hihetetlen jelentőségük van. Persze tudjuk, vagyonokba kerül fenntartani, de a kulturális külképviselet nagyon fontos. Nemcsak a kitelepülők megtartásában, de leginkább új közönségek megnyerésében. Szomorú, ha kulturális csereprogramokat le kell állítani, de az meg reményteli, hogy az Unió támogatja az ilyen kezdeményezéseket.
 
Részlet a Designing Modern Women 1890–1980 című kiállításból
 
A Designing modern women című, a MoMA-ban most nyáron látható kiállításban, a konyha témájú Counter Spaceben, illetve a gyerekeknek tervezett designtárgyakat bemutató válogatásban közös, hogy ezek nagyon női szempontok szerint választott területek. Amikor ezekkel az ötletekkel előállt, azonnal befogadta a múzeum, vagy azért ügyesen el kellett adni őket?
Minden projektet el kell adni, meggyőzni a többieket, hogy valami miért nagy jelentőségű és fontos. A konyha esetében arról, hogy ez nemcsak csillogó, fényes tárgyakról szól, hanem egy kulturális utalásokkal, jelenségekkel teli térről, ahol fontos kapcsolatok születnek, identitások teremtődnek, sőt aminek gazdasági és politikai vonatkozásai is vannak. A konyhatervezés multimilliárdos, globális léptékű üzlet. Politikusok is felismerték, hogy milyen remekül lehet kampányolni vele, hiszen a mindennapi élet része, ami mindenkinek fontos. Vegyük csak a híres Hruscsov–Nixon konyhavitát 1959-ből. Ideológiai konfrontáció zajlott egy amerikai álomkonyha előtt, amit Moszkvában állítottak ki. Nixon azt sugallta, ez az az életszínvonal, amit egy demokratikus, kapitalista közönségnek nyújtunk. Hruscsov meg erre azt mondta, mi nem zárjuk a nőket a konyhába, hisz ők is a dolgozó nép része. A gazdasági világválság idején, amikor a New Dealnek köszönhetően sok vidéki otthonba bevezették az áramot, a modernizációt mint üzenetet jellemzően a konyha képeivel kommunikálták. Plusz gondoljunk csak bele, először itt próbálunk ki sok új technológiát, térszervezési ötletet, tehát ez az a terep, ahol megtapasztalhatjuk a modernitást.
 
Adolph Treidler (amerikai, 1886–1981): Minden katonára jusson egy nőmunkás. Gondoskodj róluk a Fiatal Keresztény Nők Társaságán keresztül, cca. 1918 tempera-litogfáfia, 101,6 × 76,2 cm A MoMA gyűjteményében
 
Kik a társai a nők ügyében?
Tagja vagyok egy csoportnak a MoMA-ban, célunk, hogy a design, építészet, művészet területén minél több női alkotó jelenjen meg a kiállításokban, gyűjteményben. Ezeken a területeken, mint a konyhai- és a gyerektárgydesign briliáns női tervezőket találni, mégis, előjön az ismert probléma, valahogy ők kifelejtődnek, kimaradnak a művészet történetéből. A legnagyobb tervezők, férfiak is, mind terveztek gyerekeknek, és nemcsak a családjaiknak – noha sokszor ez volt a kiindulási pont – hanem mert ez a jövőn való gondolkodás igazi terepe. A modern design arról szól, hogyan megy előre a társadalom, hogyan fejlődhet a napi élet, nagyjából milyen világban szeretnénk, hogy a gyerekeink felnőjenek, és ezt hogyan tudja a design alakítani. Ha gyerekeknek tervez valaki, nem nézegethet hátrafelé, arra kell figyelnie, ami jön.
 
Helene Haasbauer-Wallrath (svájci,1885-1968): Die Praktische Küche (A praktikus konyha). A bázeli Ipari Múzeum kiállítási plakátja , 1930, litográfia, 90,2 × 127 cm. A MoMA gyűjteményében
 
 
Bonnie Maclean (amerikai, 1949): The Yardbirds, The Doors - A Yardbirds és a Doors közös koncertjének plakátja, 1967, ofszet litográfia, 54 × 35,5 cm, A MoMA gyűjteményében
 
Ezt a kurátori csoportot, ahol a nők kánonba való visszaillesztésén dolgoznak, paramilitáns szervezetként képzeljem el, vagy most olyanok az idők, hogy ezek a szándékok szépen beleillenek abba, amit a múzeum magától is képvisel?
Szépen beleillenek. És abban nagyon szerencsések voltunk, hogy van egy támogatói körünk, akik elég komoly pénzekkel álltak mögénk, kifejezetten azért, hogy női művészek, tervezők munkáit vásárolja a múzeum. A tagok nők, férfiak vegyesen. Hat éve dolgozom New Yorkban, és már ez alatt a rövid idő alatt is érezni a változást. Azt remélem, ebben nekem is volt némi szerepem. Szintén új irány a gyűjteményépítésben, kiállítási politikában a fókusz földrajzi kiterjesztése. Van egy másik csoportunk, benne kurátorok a MoMA minden részlegéről, ahol Közép- és Kelet-Európa reprezentációján dolgozunk. Egy hete voltam itt velük Budapesten. Pozsony, Brno, Prága, Wrocław és Berlin szerepelt még a túra útvonalán, szóval csak gyors pillanatfelvétel készítésére adott lehetőséget, mégis nagy jelentőségű utazás volt. A Budapesten töltött mostani pár napom ennek a folyománya, szerettem volna kicsit Magyarországon maradni, barátokkal vacsorázni, kiállításokra menni, új dolgokon gondolkodni, nézni, mi változott. Harminc év alatt sok minden történt.
 
Balra: Magda Mautner von Markhof (osztrák, 1881-1944): Képes kalendárium 1905, fametszet, 10,2 × 23,5 × 1,3 cm. A MoMA gyűjteményében
 

 

A Designing Modern Women kiállításra Kinchin jelentős női tervezőket válogatott. Már említett korábbi kurátori munkáiban (Century of the Child és Counter Space: Design and the Modern Kitchen) is alaposan elemezte a társadalmi nyomás szerepét és formálóerejét, itt még konkrétabban hangsúlyozza, milyen sokszor maradtak takarásban, érdemi elismerés nélkül a női tervezők. Eileen Gray, Erna Meyer vagy Anni Albers munkáit is láthatjuk itt, utóbbi az első textiltervező, akinek a MoMA szólókiállítást rendezett. Kreativitásukkal a nők nemcsak tervezőként, de gyártóként, vállalkozóként vagy új irányokat indító bátor megrendelőként is formálták világukat. A narancsszínű szék a magyar származású, 2011-ben, 105 évesen elhunyt Eva Zeisel (bővebben lásd: Artmagazin, 2012/2. 38–41. o.) munkája. Akiről, ha már itt annyi szó esik a gyerekkor designélmények szempontból is meghatározó időszakáról, mondjuk el, hogy saját anyukája reform-óvodájába járt, ahol zenét hallgatva rajzoltak és hacsak lehetett, mezítláb rohangáltak a kertben. Íves, kézbe simuló, a test alakját szolgáló formái végigkísérik minden munkáját. Úgy tűnik, létezik olyan összefüggés, hogy a designnal foglalkozó nők között sokan érnek meg szép magas kort. A Zeisel-fotel mögött látható sárga-piros-feketefehér Cloud könyvespolc tervezője Charlotte Perriand, aki Le Corbusier-vel közösen dolgozott a modernizmus ma már ikonikus bútordarabjain, 96. születésnapja után pár nappal hunyt el.
 
Eva Zeisel (1906–2011): Összecsukható szék, 1948–1949. króm csőváz, pamut, 72,4 × 66 × 67,3 cm Gyártó: Hudson Fixtures, USA. A MoMA gyűjteményében
 
A MoMA kiállításait mindig számos program kíséri, a Counter Space esetében például desszert-versenyt hirdettek. 1950 előtti, kifejezetten német recepteket vártak, rövid leírás kíséretében a receptek kulináris, történeti kontextusát illetően. A nyertes közösen készíthette el a süteményt a MoMA méltán népszerű éttermét és kávézóit desszertügyben vezető séffel, Lynn Bound-dal. Így aztán azt is kérték, ha lehet kevés fázisból álljon a recept, hogy azt a vacsora napján el is lehessen készíteni és annak csúcspillanataként felszolgálni. A zsűriben Juliet Kinchin, Lynn Bound, és egy másik ismert sütemény-séf mellett, a New York Kulináris Történészei társaság is képviseltette magát. A performansszal kísért különleges vacsoraesten, melyre a jegyek pillanatok alatt fogytak el, a nyertes ingyen vehetett részt.
 
 
 
 
 
 
A cikk megszületését támogatta: Richter Gedeon