Idegenbe szakadt hazánkfia

Fáy Miklós

A Budapesti Történeti Múzeum Festők a tükörben - Magyar önarcképek az Uffizi Képtárból című kiállítása után az Uffiziben őrzött magyar portrék száma kettővel növekedni fog. Keserü Ilona és Fehér László képei a Magyar Nemzeti Galéria szakértői gárdájának döntése alapján kerülnek július végén Firenzébe. A kiállítás kurátora, Fehér Ildikó tavaly egy előkészületnek is tekinthető kötetet szerkesztett egybe ebben a témában. A kötetről Fáy Miklós írt recenziót az Artmagazinba.


Nem tudom, szükség van-e arra, hogy kívülről nézzük magunkat. Végül is belül élünk, meg aztán úgyis reménytelen. Hiába vágyunk arra, hogy meghalljuk a magyar nyelv zenéjét, ha van neki egyáltalán, és nemcsak amolyan furcsa, ritmikus kelepelés, amilyennek az olasz kollégisták mondták, akik mindig tudták, hogy magyarok veszekszenek valahol, mert az szólt, hogy TA-taratata, TA-taratatata. Ennyit Arany János bűvös szavairól.

Arany János nyelvén persze elég nehéz olvasmány az Uffizi főigazgatójának és igazgatójának írása a magyar önarcképekről szóló könyv elején, de erről valószínűleg inkább a fordító tehet, nem az alkotók. És nem szabad elkedvetlenedni, utána már mi következünk, Végh János, aki csak látszólag beszél arról, hogy miért nem dolgozta föl a témát, pedig igen ösztönözte rá Boskovits Miklós. Mert közben elhangzik egy fontos gondolat: nem biztos, hogy olyan nagy dolog bekerülni az Uffiziba. Halhatatlanság, egyfelől. Másrészt az Örkény-féle pöcök halhatatlansága, a fürdőszoba polcán lévő fém kis akármié, amit már az apja sem dobott ki, mert fogalma sem volt, hogy mire való, és ő sem dob ki, mert amint szemétre vetné, rögtön kiderülne, hogy ez valami nélkülözhetetlen alkatrésze egy gépnek vagy szerkentyűnek, így aztán évtizedek óta ott áll, kerülgetik, továbbadódik generációról generációra.
 
Aki bent van a halhatatlanok között, azt talán tényleg nem dobják ki. De meg sem nézik, hiszen mindannyian így mászkálunk a képtárak tizediktől kezdődő sorszámú termében, rakjuk a kilométereket a cipőnkbe, egyszer csak kikeveredünk innét, és visszaemlékezhetünk azokra a képekre, amelyeket már eleve ismertünk. Ettől hal meg Firenzében a 17. századtól a 19.-ig a festészet, mire odaérünk, már elfáradtunk. Akkor érdemes? Igaza volt Lakner Lászlónak, amikor azt mondta, hogy „mától kezdve engem már soha nem fognak elfelejteni, mivel az önarcképem a világ egyedülálló műgyűjteményének részévé vált”? Vagy mint sárga irigyek, csak annyit fűzhetünk hozzá kommentként, hogy elfelejteni tényleg nem fognak, mert meg sem jegyeznek. Vele, meg a büszke, felkért Benczúrral szemben ott van Angeli Henrik, akit évtizedeken át kellett nyúzni, hogy küldje már a képét, de szerinte „nem túl örömteli dolog az embernek saját magáról portrét festeni”. Nem tudni, hogy a szerénység vagy a butaság beszélt Angeliből, az arcképét nézve inkább az utóbbi: festő csak akkor festi önmagát, ha nem fizetnek érte.
 
Nemzeti nagylétünk nagy festői. Csupa fantasztikus történet. Hiszen ha valamiben biztos lehet az ember, az az, hogy Munkácsy itt van valahol meredező bajusszal és borzas üstökkel, de nincs sehol, nem érték utol a felkéréssel, valahol elakadt a levél, Munkácsy nem tudta meg, hogy igényt tartanak rá. Másokra meg nem tartottak igényt, mégis ott van: Barabás elég lapos és jellegtelen önportréját csak elmulasztották hazaszállítani, küszöb alatt becsúszott a kék szemű festő, potyautasként. Kotász Károly az ablakon mászott be, öntudatos művészként két képet küldött magáról, tessék választani, az olaszok meg nem akarták megbántani, az egyiket a kettőből megtartották.
 
Vannak csodalények, mint Nemes Eliza, akinek mintha elsült volna a keze. Finom, csipkés, szőke portréja még a furcsán, tőből kitekeredett mutatóujj ellenére is szépséges és fölfedezetlen életművet ígér, de ami a könyvben látható belőle, az szóra sem érdemes, és mint kiderül, a korabeli sajtó is a főnemesi festőnő karitatív tevékenységéért lelkesedett elsősorban. A másik női festő kortársunk, Gábor Marianne, nehéz megérteni, hogy miért pont ő, és miért két képpel. László Fülöp néz mérgesen, nem valószínű, hogy valami baja volna, hiszen jól nősült, elvette a sörös Guinness-lányt, a világ uralkodói és elnökei ültek neki modellt, csak közben megtanulta, hogy a szem a lélek tükre, és a kifejező pillantás nem engedi el a nézőt, ezért ő is harciasan bámul a bajusza fölött. Ismerősök és ismeretlenek, a legismeretlenebb az, aki Scheiber Hugó önarcképét festette, de ez az Uffizi: csak bekerülni nehéz, ha már ott vagyunk, maradunk.
 
Itt van hát a lehetőség: nem mi válogattuk magunkat, nem kényszerítettünk senkire semmit, ilyennek látnak, ilyennek válogattak minket. Megtudhatunk ebből valamit? Hogy mi a magyar? Bajszos, szibarita váz, büszkén néz le a falról, ha fél is, helyét megállja. Beilleszkedik, nem dobja le magáról az olasz fal, elvegyül, és csak egyikük dobálja le magáról a ruháit, mint valami férfi Cicciolina. De hát az utóbbiról tudjuk: Leonardo da Vinci mellett a leghíresebb olasz. Eljön talán egyszer, évszázadok múlva a nyugdíj, amikor mindenki hazajöhet, mert itthon van otthon. Addig látogathatjuk őket a távolban.

Az Uffizi Képtár magyar önarcképei 
Szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta Fehér Ildikó Magyar Képzőművészeti Egyetem