Pátzay Vilma, az egykori Műgyűjtők Galériájának vezetője, most többszörös nagymama, beszélgetésünk helyszínéül az Odeon mozi kávézóját választotta. Ott ült bőrnadrágban, vagányan a rasztás hajú, sörözgető fiatalok között. Határozottan megszorította a kezemet, és elmesélte, hogy ide jár filmeket vásárolni, ugyanis szenvedélyes filmnéző. A beszélgetés tehát a „leglazábban” zajlott, és úgy kaptam betekintést ebbe az izgalmas, tiszteletre méltó életútba, hogy fesztelenül rágcsálhattam közben a pörkölt mandulát. Hiszen a bőrnadrág azért kifejez egy életfilozófiát.

Milyen gyerekkora volt?

Anyai nagyapám herceg Esterházy jószágkormányzója volt, édesapám pedig gazdatisztként dolgozott a keze alatt, miután elvégezte az egyetemet, így ismerkedtek össze anyámmal. 1929-ben kötöttek házasságot, öt gyermekük született, én sorrendben a negyedikként láttam meg a napvilágot 1945-ben.

Szüleim a háború alatt mindenüket elveszítették, engem a kórházból Kápolnásnyékre vittek egy házba, ahol nem volt üveg az ablakokon, és kartonpapírokat ragasztottak a helyükre, hogy valamelyest védve legyünk a hidegtől. Persze ez nem volt különleges helyzet, egy család voltunk a hasonló sok közül. Az ott elkezdett önálló vállalkozása apámnak 1949-ben tönkrement, ezután Kecskeméten helyezkedett el agrármérnök doktorként. Itt a Szolnoki-hegyen, Olgyai Viktor műteremvillájában laktunk.

Gyermekkorom környezetét lépten-nyomon fölismerem Iványi-Grünwald festményein. Családunk „országjárásának” ez volt az első állomása. Ezután Kalocsára költöztünk, onnan Pettendre, végül Keszthelyen kötöttünk ki a Balatonnál, amely tulajdonképpen a végállomást jelentette, édesapám itt lett nyugdíjas. A különböző lakóhelyeken mindig a prérin éltünk, így gyermekkorom végtelen szabadságban telt.

Milyen indíttatást kapott, amely a művészethez vezette? Volt művész a családban?

Győrben érettségiztem, és ottani osztályfőnökömnek, Kolozsváry Ernőnek már akkor gyönyörű műgyűjteménye volt. Akkor találkoztam először a gyűjtőszenvedéllyel. A művészhajlam mindkét szülőm családjában fellelhető volt, főként zenei és képzőművészeti téren. Szövevényes rokoni kapcsolatokon belül Pátzay Pál mellett Csontváry és Barabás Miklós is megtalálható, persze sokkal távolabbi kapcsolatokon keresztül, mint Pátzay Pál. Anyai ágon pedig Vaszary tartozott a rokonsághoz.

Mindkét nagyanyám konzervatóriumot végzett, gyönyörűen zongoráztak, apai nagyanyámnak egyszer Erzsébet királynő előtt volt lehetősége énekelni, és a királynő kegyéből megkaphatta a széket, amelyen Erzsébet ült. A legenda szerint ez volt a hozománya, amelyet aztán kilenc gyermeke tönkretett. Apám János testvére nagy tehetségű zenész volt, Kodály első számú kedvence, akinek utca is őrzi a nevét és iskolát neveztek el róla. Sajnos zenei tehetséget sem én, sem testvéreim nem örököltünk felmenőinktől, öt botfülűként csak a képzőművészeti hajlam maradt meg bennünk.

Pátzay Mária festőművész rokonságban van önnel?

Igen, ő a nővérem. Bernáth Aurél tanítványaként végezte a főiskolát. Erőteljes csendéletei és tájképei, karakteres portréi meggyőződésem szerint korunk divatfestészetének lecsengése után méltó helyet kap az utókor ítészei előtt. (Sinkó Katalin egyik cikkében olvastam, hogy körülbelül egy emberöltő szükséges ahhoz, hogy egy festő elfoglalhassa méltó helyét a művészettörténetben. Caravaggio esetében például 250 év kellett.) Idősebb bátyám szintén impozáns műgyűjteménnyel rendelkezik, néhai Pál bátyám pedig orvos hivatása mellett kitűnő hobbi fotós volt.

És ön mit örökölt az impozáns felmenőktől?

Én a stílus- és kvalitásérzéket örököltem; képzőművészet, irodalom, költészet, film értő élvezetét. Hatvan év felett, amikor az ember már semmilyen babérra nem vágyik, ez a legtöbb, amit kaphattam.

Éppen ezért érettségi után még nem döntöttem el, hogy a sok művészeti ág közül melyik érdekel szakmailag, ezért népművelés-könyvtár szakon végeztem.

Hogyan alakult az élete a diploma után? Volt kapcsolata a művészvilággal?

Rögtön a diploma megszerzése után férjhez mentem, született három gyerekem, és előbb az I., majd a XII. kerületi Tanácsházánál helyezkedtem el. Ez nem foglalt le kellőképpen, és miután gyerekeim elérték azt a kort, amikor már szabadabb mozgásterem lett, elhatároztam, hogy változtatok. 1980-tól Perbálon éltem, ahol Maros Tamás, Ybl-díjas építész sorházaiban összejött egy kispénzű, de igényes értelmiség. A nyolcvanas évek elején ott élt Sarkadi Imre özvegye, Lilla, aki keramikusként dolgozott, Hajdúfy Miklós filmrendező, emellett számos más művész. Még a szomszédos faluban, Zsámbékon is olyan alkotók éltek, mint Melocco Miklós.

Nővéremmel és a többi művésszel elhatároztuk, hogy alapítunk egy galériát, ahol a helyi művészek művei állandó kiállításon voltak láthatók, és havonta egyszer egy vendégkiállítás is szerepelt a repertoárban. A galériában az én feladatom volt a kiállítások szervezése, így történt, hogy a nyolcvanéves Szabó Vladimírnak Perbálon rendeztünk életmű-kiállítást. Ezt követően még olyan művészek fordultak meg a „Falusi Galériában”, mint Dallos Marinka – Rómában élő naiv festő –, Koszta Rozália, Péli Tamás, Gruber Béla, Apátfalfy és Czene János, Melocco Miklós, Kő Pál. Az egyik legsikeresebb kiállításunk a Babák és lovak volt, melyet Hajdúfy Miklós rendezett és hang- és fényeffektusokkal színesített.

A „Falusi Galériából” hogyan vált a korszak egyik legnagyobb galériájának vezetőjévé?

1984-ben elhatároztam, hogy szakmai téren is szeretnék továbblépni. A Siklósi Norbert vezette Lapkiadó Vállalat akkortájt arról volt híres, hogy bárki bemehetett, akár az utcáról is, és kapott valamilyen munkát. Én újságírói munkára pályáztam, de éppen akkor bízta meg Aczél György Siklósit, hogy – feltehetően az egyre szaporodó régiségkereskedések ellensúlyozására – hozzon létre egy galériát, így meglévő tapasztalataim miatt annak a szervezésével bíztak meg.

Milyen volt az a műkereskedelmi világ, amelybe ezzel a megbízatással belecsöppent?

Az egyeduralkodó Bizományi Áruház teljhatalommal rendelkezett, óriási üzlethálózatuk volt, az egész országra kiterjedő felvevő apparátussal rendelkeztek és évente három árverést tartottak. Dúskáltak a jobbnál jobb képekben. Ám a fellazult gazdasági helyzetben egyre több becsüs vált ki a BÁV-ból, és magukkal vitték klientúráját is. A gyűjtők egészen más rétegből kerültek ki, mint manapság. Orvosok, jogászok, egyéb értelmiségiek voltak. Sokszor egészen szokványos jövedelemmel rendelkeztek, és hónapokig gyűjtögettek, hogy megvehessenek egy-egy remeket. Igaz ugyan, hogy ők voltak az eladók is, ha megszorultak.

Mennyiben voltak mások, mint a nagy mogul, a BÁV?

A Műgyűjtők Galériája egy olyan nagy előnnyel rendelkezett, hogy mint a Média egyik osztálya, külkereskedelmi joga volt, így kezdetben az egész tevékenységünket a külföldi piacra építettük. Az eladók számára ez azért volt nagyon vonzó, mert a valutában értékesített műtárgyból származó összeg 40 százalékát valutában tarthatták. A Bizományi nem törődött ezzel a lehetőséggel, bár náluk is vásárolhattak külföldiek, de csak forintért, az egyre-másra nyílt kis régiségboltok pedig nem rendelkeztek külkereskedelmi joggal. A nyolcvanas évek közepén sok külföldön élő magyar látogatott haza, akiknek az emlékezetében élt még olyan festők neve, mint Ferenczy, Rippl-Rónai, Vaszary, és elcsodálkoztak, hogy nagy kvalitású festők műveit milyen olcsón lehet kapni itthon.

Hogyan került Anaf a képbe?

Felütöttük a Mayer katalógust, amely egy árverési eredményeket tartalmazó, évente kiadott nemzetközi katalógus. Megnéztük, ki forgalmazott magyar képeket, így találtunk rá a lyoni Jean-Claude Anafra, akit levélben megkértünk, hogy látogasson el hazánkba, és nézze meg a Műgyűjtők Galériája gyűjteményét. Ő azonnal válaszolt és jött, amihez minden bizonnyal az is hozzátartozott, hogy akkoriban Magyarországon föllazult a politikai helyzet, és sokan kíváncsiak lehettek, hogy egy kelet-európai ország vajon milyen kincseket rejtegethet.

Akkoriban a galéria az Almássy utcában volt, egy kétszer négy négyzetméteres helyiségben, ahol olajkályhával fűtöttünk. Ez éppen Anaf látogatásakor a januári hidegben bedöglött, nemcsak hideget, de büdöset is okozva. A kedvünket mégsem vette el, hiszen a jól hangzó külföldi eladási lehetőség következtében sok festményt sikerült összegyűjtenünk. Ezekből Anaf 30-40 darabot kiválasztott, amelyeket Lyonban kívánt árverésre bocsátani. A sikeren felbuzdulva a Sotheby’snek is írtunk, akik szintén elküldték kelet-európai szakértőjüket. Az olajkályhás esetből okulva az Almássy téri Szabadidőközpontban rendeztük a bemutató kiállítást.

A szakértő 10-12 képet is kiválasztott, és hihetetlen kedvezményeket biztosított nekünk: ingyenesen jelenhettünk meg a katalógusban és az el nem kelt képekért nem kellett százalékot fizetnünk. Ezzel egy időben az Artex, aminek rendszeres standja volt az Art Baselen úgy döntött, hogy ezentúl nemcsak kortárs képeket állít ki, hanem – hogy némi bevételre is szert tegyen – a 20. századi magyar festők legjavából is ad ízelítőt. A Műgyűjtők Galériáját kérték föl, hogy biztosítsa a szükséges festményeket. Lyon, London és Bázel után már látható sikereket értünk el, és rengetegen ajánlottak fel jobbnál jobb képeket értékesítésre.

Gondolom, egy idő után kinőtték az Almássy utcai helyiséget.

Igen. Ezek a sikerek lehetővé tették, hogy egy nagyobb – galériának igazán alkalmas – helyiségbe költözzünk az Almássy tér–Dohány utca sarkára. Ahogy a piaci viszonyok lehetővé tették, kft.-vé alakultunk három bank és a Művészeti Alap részvételével. Emellett egy 200 méteres helyiséget béreltünk, ahol szépen gyűltek az eladásra fölajánlott képek.

Kiket választott munkatársául?

Tanácsi múltamból ismertem Marsó Dianát – korábban őt ajánlottam a helyemre –, és megkérdeztem, lenne-e kedve galériában dolgozni. Jött. Sokat járt be a galériába a szabadúszó díszlettervező, Piros Sándor. Kifinomult ízlése, páratlan lojalitása, mindenki által kedvelt személyisége egy idő után föltette a kérdést, nem lenne-e kedve tevőlegesen is részt venni a Műgyűjtők Galériájának működésében. Igent mondott.

Így már volt két olyan munkatársunk, akik a teljes működés alatt maximális odaadással vettek részt a galéria ügyeiben és jelentősen hozzájárultak a sikerhez. Szükségünk volt még egy munkatársra, ezért megkérdeztem a Művészet folyóirat grafikusát, Kemény Zoltán művészettörténészt, akkor éppen gyesen lévő felesége nem akarna-e nálunk dolgozni.

Ő akkor még otthon szeretett volna maradni, de beajánlotta egy barátnőjét, aki – szintén gyes után – éppen készült visszamenni korábbi munkahelyére, a Kiscelli Múzeumba. Ő volt Virág Judit. Nyelvtudása, minden újra fogékony természete teljessé tette a kialakuló csapatot. Az egyre jobb csapatmunka és a külföldi sikerek okán szélesedett ismertségünk, így megpróbáltunk a belföldi piac felé nyitni.

Miért kezdtek el a jól menő bolti forgalom mellett árveréseket is tartani?

Soha nem felejtem el, hogy kollégáimmal ott ültem egy BÁV-árverésen, ahol ábécé-sorrendben bocsátották árverésre a festményeket, a közönség pedig degeszre tömött pénztárcával várta a kiszemelt festményt. Borzasztó volt a szenvtelen, félig alvó árverésvezető és a külföldi vendégek méltatlankodása, hogy csak forintért vásárolhatnak képet, amit ráadásul ott a helyszínen ki kellett fizetni.

Emellett aggódtak, hogy mi lesz, ha nem lesz valamire elég pénzük, vagy ami még rosszabb, nem vásárolnak, és rajtuk marad a forint. (Akkoriban el sem tudtuk képzelni, hogy a forint konvertibilis lehet egyszer.) Mire véget ért az árverés, világos volt, hogy ezen az értékesítési formán változtatni kell. Másnap megkérdeztem a kollégákat, mi lenne, ha árverést rendeznénk. Mivel törvényi akadálya nem volt és mindenki lelkesedett érte, belevágtunk.

Milyenek voltak ezek az árverések?

A konzervatívabb közönségtől tartva az első három árverésünk a BÁV technikáját követte, mindössze annyi különbséggel, hogy a katalógus elő- és hátlapja színes lett és összességében több reprodukciót tartalmazott. Az első árveréseink jól sikerültek, a harmadik előtt pedig megkérdeztük Anaf urat, eljönne-e árverést vezetni. Óriási volt az áttörés – Anaf olyan szuggesztív előadást tartott, amely nyomán belátta a magyar közönség, hogy az árverés-vezetői szerep kulcsfontosságú.

Virág Juditról, Anaf úr „magyar hangjáról” kiderült, hogy született tehetség. Persze vette a fáradságot, és kiutazott Lyonba, hogy a helyszínen tanulja meg az árverésvezetés minden csínját-bínját. Akkor már sajnos elcsábította tőlünk a Blitz galéria, de szívességből, az unszolásunkra visszajárt árveréseket vezetni, és azt hiszem, így lett ő Magyarország legjobb árverezője, és marad is örökre.

Mik voltak a legfontosabb újítások az önök árverésein?

A katalógusaink formátumát e nyugat-európai mintához igazítottuk, és hamarosan már minden aukcionált tárgy színes fotóval került be a katalógusba. A külföldi vevőknek nem kellett foglalót fizetniük és az árverés után átutalással fizettek. Bevezettük a telefonos licitálás lehetőségét is – igaz, két bőröndméretű akkumulátor tartozott a mobiltelefonunkhoz, de legalább volt. A helyszínen. A vételi megbízásokat is rugalmasan kezeltük, nem kértünk előleget, és egyetlen esetre sem emlékszem, amikor bárki visszaélt volna a bizalmunkkal.

Egyre több jó képet ajánlottak fel az árveréseinkre, és nekünk volt a legjobb árverezőnk, Virág Judit, aki egy idő után már Anaf úr nélkül is tökéletesen vezette az aukciókat.

A galéria harmadik helyszínére hogyan találtak rá?

Mindig azt állítottam, hogy a szerencse kegyelt gyermeke vagyok. 1990-ben a Lapkiadó Vállalat új igazgatója felemelte a bérleti díjunkat a korábbi ár tízszeresére, ami nevetségesen nagy összeg volt. Új helyet kezdtünk keresni, és a Művészeti Alap igazgatója fölajánlott egy éppen üresen álló helyiséget a Kossuth Lajos utcában. Az Általános Értékforgalmi Banktól a szokásos delegált helyett egy másik munkatárs jött, aki – ahogy meghallotta, hogy miről lenne szó – fölajánlotta, hogy építési vállalkozó bátyja beszállna tulajdonrésszel a galériába, akkora tőkével, amibe a felújítás kerülne.

Így történt, hogy Bloch Richárd tervei alapján – aki egyébként a Luxus Áruház belsőépítésze volt – végül Budapest legszebb galériája lettünk, a tagok közé pedig bekerült Gerencsér László, a legjobb tulajdonos, akit egy kft. elképzelhet magának. A cégeink együtt kezdtek szárnyalni, rengeteg tapasztalattal tudtuk segíteni egymás munkáját. Egyszer került csak veszélybe az együttműködés, amikor Gerencsér cégének másik alapító tagja kivált, s mivel a cégnek két érdekeltsége volt, a mi galériánk és egy erzsébetvárosi farmerbolt, nekem pedig könyörögnöm kellett, hogy ne a napi bevételt biztosító farmerboltot válassza. A jó munkatársak mellett ez az életre szóló barátság volt a másik, ami szárnyat adott a galériának.

Jelen voltak a külföldi művészeti vásárokon?

Igen, az Art Baselen egyre nagyobb sikereket arattunk. Birokunkba került egy óriási méretű olajfestmény, Scheiber táncosnője, amit irdatlan magas áron, 50 000 svájci frankért kínáltunk. Az Art Basel alapítói között két magyar galériás is volt, és amikor meglátták a kikiáltási árat, gúnyosan kérdezték, hogy véletlen nem tévesztettük-e el a valutát, és nem forintra gondoltunk-e. Aztán mikor másnap valaki megvette a képet, nem gúnyolódtak többet. A kiállítás ideje alatt mindent eladtunk, hiszen akik magyar képet akartak vásárolni, inkább magyarországi galériától vették meg. Igaz az is, hogy az általunk árusított festmények nemzetközi bevezetése az előbb említett két magyar galériásnak volt köszönhető.

A következő évben elvették a magyar kiállítási lehetőséget, azzal az indokkal, hogy nem volt elég színvonalas a kiállított anyag. A lyoni és a londoni piacon sem kaptunk már kedvezményeket, árusítottunk, mint bárki más. Ugyanakkor a hazai piacon való megerősödésünk kárpótolt minket mindenért. Emellett jószerével az összes kis magyar galéria exportját mi bonyolítottuk, ismertünk minden jelentős külföldi vevőt, és a Bázelben megszerzett vevők is eljöttek hozzánk.

Mit érez, mikor volt a galéria fénykora?

Amikor már senki sem beszélt lekezelően az árverezési kísérleteinkről, és a BÁV-val való konkurenciaharc is értelmetlenné vált, vagyis jártuk a saját utunkat.

Aki Magyarországon képet akart venni, nem hagyhatta ki Kossuth Lajos utcai galériánkat. Marsó Diana a mindig vidám, nyugodt természetével oázist teremtett a hozzánk betérőknek: nemcsak a rideg adok-veszekről volt szó, sokan csak úgy bejártak nézelődni, elüldögélni a szép környezetben. Más világ volt, mint ma, ahol egy galériában általában le sem lehet már ülni, nemhogy kényelmesen érezni magunkat.

Beszélne kicsit a híres Kádár-hagyatékról? Hogyan került ez önökhöz?

Az alapítvány, amely a hagyatékot kezelte, nagyon körültekintő volt, sok ajánlatot hallgattak meg, végül minket választottak. Ezt sem tudtam volna véghezvinni a munkatársaim lelkes támogatása nélkül, mert iszonyúan nagy munka volt. A teljes anyag a Kádár-villa fűtetlen alagsorában porosodott, ott kellett átvennünk darabonként egy hét alatt, emellett megkeresni a megfelelő helyszínt, ahol a hagyaték bemutatható.

Szintén egy véletlen az Iparművészeti Múzeumba terelt minket, ahol megállapodhattunk a raktározás, árverezés és kiállítás részleteiben. Mivel nem verhettük nagydobra, hogy mire készülünk, megbízható szállítót is kellett keresnünk. Végül Gerencsér László egy teherautója bonyolította a szállítást – két téglaszállítás között – a villából az Iparművészeti Múzeumba, ahová minden hiánytalanul átkerült. Sziszifuszi munka volt a hagyaték feldolgozása, a katalogizálás, az árverezésre kerülő tárgyak nagy száma miatt eleve két árverési napra volt szükségünk, délelőtti és délutáni árverési szakasszal egyaránt. A bevétel vajmi kevés volt, viszont a reklámértéke igen nagy.

Ez az az időszak volt a rendszerváltozást követően, amikor a hozzám hasonló idealisták elhitték, hogy most végre eljön az igazság pillanata, és minden szép és jó lesz – ehelyett a minket ért csalódás nosztalgiát szült. Talán emiatt is tódultak az emberek megnézni a hagyatékot, és mivel a múzeum ragaszkodott a belépőhöz, óriási sorok kígyóztak a pénztár előtt. Amikor be kellett zárnunk a kiállítást, a tömeg szinte megrohamozta a múzeum bejáratát, nekünk pedig ki kellett osztanunk a katalógusokat, hogy megnyugtassuk az embereket. Ilyen élményben sem azelőtt, sem azóta nem volt részem. Maga az árverés az árverezők álma volt – minden tételnél öt-hat kéz lendült a magasba, Virág Juditnak gyakorlatilag csak számolnia kellett.