A szeptemberi Art Newspaperben Necmi Sönmez elemezte a kortárs török művészet virágkorát. A Düsseldorfban dolgozó kurátor – ahogy azt szokás – ostorozta a kereskedelmi szemléletet és a dekorativitásra fogékony gyűjtőket.

Ramazan Bayrakoğlu: Robbanás, szatén vásznon, 185×217 cm (fotó: IC) Alkotás a Dirimart galéria standjáról az 2009-es Contemporary Istanbul művészeti vásáron

„Az Európai Unió örökös jelöltje, Törökország, modern és kortárs művészetével együtt teljesen ismeretlen volt az 1980-as évek végéig. 1987-ben alapították a Nemzetközi Isztambuli Biennálét. A globális művészeti rendszer a tizenegyedszerre megrendezett biennálét már nemzetközi szinten is befogadta. A neoliberális gazdaságpolitika újraszabta Törökország társadalmi és művészeti arculatát. A török kortárs művészet nagy áttörése az 1990-es években kezdődött, a helyi művészeti piac felfutásával. A második lökés a kortárs művészettel foglalkozó aukciósházaknak (Beyaz, Antik és Portakal) volt köszönhető. A legutolsó robbanást a 2006-ban elindított, évenként megrendezett Contemporary Istanbul művészeti vásár váltotta ki. (…)

Jelenleg Isztambulban nem csak számos nemzetközi színtéren dolgozó galéria található (például: Galerist, Dirimart, PG, Rodeo, X-Ist és Daire Sanat), de sok nemzetközi szinten is sokra tartott művészeti központ (Garanti Platform, Aksanat és Yapi Kredi) valamint virágzó magánmúzeum (Proje4L/Elgiz Museum of Contemporary Art, Sabanci Museum, Pera Museum és a májusban megnyílt ARTER-space). A múzeumalapítás szenvedéllyé vált a nemzetközi aukciósházakban is gyakran vásároló török gyűjtők és vállalkozók között.

Fahr-el-Nissa Zeid: Cím nélkül, 1954, olaj, vászon (fotó: www.artnet.com) A festmény a valaha aukción eladott legdrágább kortárs török alkotás, 2010 áprilisában 657 250 fontért kelt el a Sotheby's londoni árverezőtermében. Festője Fahr-el-Nissa Zeid, a 20. századi modern török művészet és a nemzetközi nőművészet legnagyobb alakja. Az iraki uralkodói családba beházasodott hercegnő a nyugati absztrakciót a bizánci hatásokkal és a törzsi művészettel vegyítette.

Hiába mozgalmas és vonzó az isztambuli művészeti színtér, a támogatói még mindig szűk látókörűek és elfogultak a helyiek javára, nem nyitnak annyira a nemzetközi színtér felé, mint New York-i, londoni, berlini és pekingi kortársaik. A török kortárs művészeti fősodor ártatlan, dekoratív és hiperrealista, még mindig az piac-központú kereskedők valamint a főleg bankok által szponzorált magán kiállítóhelyek és múzeumok uralják. A szólásszabadságot és a társadalmi ügyek bírálatát vagy értelmezését nem nézik jó szemmel. (…) A műtárgypiaci dominancia egyik folyománya a dekoratív művek tömege, beleértve a multimédia-installációkat és a kortárs dizájnt. A török kurátorok manapság (dolgozzanak akár függetlenül, akár intézménynél) a személyes kapcsolatháló mentén dolgoznak, túl közel a műtárgypiachoz. Ebből a körből sok fiatal művész és kritikus kiszorult az elmúlt évtizedben. (…)

Még mindig a festmények futnak, mert a legtöbb gyűjtő számára a festett kép jelenti a kézzelfogható értéket. A műtárgypiac a festészet, a szobrászat és a fotográfia klasszikus médiumaival foglalkozik.”

Fordította: R. G.