Jan Mankes titokzatos világa

Németh István

Sajnos egyelőre csak hollandul olvashatóak azok a levelek, amelyekből kiderülhetne, milyen összefüggés mutatkozik a tuberkulózisban fiatalon elhunyt holland festő betegsége, vegetarianizmusa, antropozófia iránti érdeklődése és művészetének titokzatos, néha már-már éteri jellege között. Azt is nehéz megállapítani, hogy a holland előképek és a japán hatás mellett minek köszönhető senki máséval össze nem téveszthető stílusa. Egy különleges festői pálya a századelő Hollandiájában.

Screenshot 2022 03 02 at 14.38.58
Jan Mankes: Önarckép bagollyal, 1911, olaj, vászon, 35,3 × 32,2 / 20,5 × 17 cm, Museum Arnhem, Forrás: Wikimédia Commons

 
Alig érte meg a harmincadik életévét, amikor egész fiatalon, többéves betegeskedés után elragadta a tüdőbaj. A hazájában, Hollandiában már életében elismert, nemzetközi szinten azonban mindmáig jórészt ismeretlen Jan Mankes (1889–1920) így is viszonylag jelentős életművet hagyott maga után. Mintegy százötven (többnyire kisméretű) festményt, száznál is több rajzot, s vagy félszáz metszetet ismerünk tőle. Portréiból – köztük számos önarcképéből –, csendéleteiből és tájképeiből, akárcsak nyulakról, kecskékről, fehér egerekről vagy különféle madarakról készített állatképeiből szinte kivétel nélkül ugyanaz a nehezen körülírható, sejtelmes, titokzatos hangulat árad. Képeivel külön (álom) világot teremtett magának, ebben élt vagy ide menekült, hogy egy időre megfeledkezzen egyre súlyosbodó betegségéről.
Jan Mankes 1889. augusztus 15-én született Meppelben, állami hivatalnok apja, Beint Mankes harmadik gyermekeként. Középiskolai tanulmányait még szülővárosában kezdte, de röviddel ezután, 1903-ban a család Delftbe költözött. Az ezt követő években az 1900-as párizsi világkiállításon aranyéremmel díjazott híres üvegműves, Johannes Lourens Schouten (1852–1937) delfti műhelyében dolgozott segédként, illetve hetente négy alkalommal a hágai Képzőművészeti Akadémia esti kurzusait látogatta. Jól ismerte a hágai Mauritshuis és az amszterdami Rijksmuseum híres festménykollekcióját, egyes alkotásain egyértelműen érezhető is az itt látott remekművek, Vermeer vagy éppen ifjabb Hans Holbein hatása. Mindössze 18 éves volt, amikor kilépett Schoutentől, s műtermet rendezett be magának a szülői ház padlásán, hogy ettől kezdve csak a képzőművészetnek élhessen. Gyermekkorától kezdve nagy természetrajongó volt, viszont a Hága melletti dűnék között látott madarakról és fészkeikről ekkortájt készítette első rajzait és festményeit. Édesapja nyugdíjazását követően, 1909 és 1915 között Jan Mankes szüleivel együtt Frieslandba, egy Heerenveen határában fekvő kis településre költözött. Gyakran látogatott el a környéken található erdőkbe, s egyre inkább elmélyült a természet rejtett titkainak tanulmányozásában. Művészi karrierje alakulása szempontjából meghatározó jelentőségű volt, hogy 1909 táján kapcsolatba került J. C. Schüller hágai műkereskedővel, s rajta keresztül a szintén Hágában élő, műgyűjtőként is ismert dohánygyárossal, Aloysius Pauwelsszel (1875–1952), aki ettől kezdve Mankes fő mecénása, anyagi támogatója, s barátja lett, akivel élete végéig levelezett. Pauwels nem csupán a festéshez szükséges kellékekkel látta el rendszeresen a művészt, hanem olykor – ismervén a fiatalember szenvedélyét – különféle egzotikus madarakat is küldött neki, hogy ezeket is megörökíthesse vásznain.
   
Jan Mankes: Woudsterweg (Oranjewoud),1912, olaj, vászon, 48,8 × 60 / 31 × 49 cm, Museum Arnhem, Forrás: Wikimédia Commons
 
Ebben az 1909 és 1915 közötti periódusban születtek Jan Mankes talán legjellegzetesebb, s egyben legkiválóbb alkotásai. Olyan remekművek fémjelzik ezt a korszakot, mint az ősi fosszíliák látványát idéző, szinte monokróm, sárgásbarna tónusokkal festett Kiszáradt egér (1909), az ugyanebben az évben, s hasonló modorban készült Denevér, a festő egyik emblematikus portréja, az Önarckép bagollyal (1911) vagy a szintén a festő főművei között emlegetett Woudsterweg (1912), amely Meindert Hobbema Middelharnisi fasor (1689) festményét juttathatja eszünkbe, de annál sokkal sejtelmesebb hangulatot áraszt.

Screenshot 2022 03 02 at 14.40.23

Jan Mankes: Vázlatok felfelé tekintő varjúhoz, 1900–1920, papír, ceruza, 19,1 × 20 cm, Rijskmuseum, Amszterdam

1912–13-tól Jan Mankes életművében a grafikák is egyre jelentősebb helyet foglaltak el, s a híres japán művész, Kacusika Hokuszai (1760–1849) művei által is inspirálva, az elkövetkező évek során egész sor fametszetet készített. Grafikáin többnyire ugyanazok a jellegzetes motívumok térnek vissza, melyeket már olajképeiről is ismerünk: tájképek mellett főleg különféle állatok, egerek, nyulak, kecskék, hollók, varjak vagy éppen házi szárnyasok. Bár a művésszel foglalkozó publikációkban gyakran olvasható, hogy Jan Mankes elsődleges inspirációs forrása maga a természet volt, óhatatlanul felmerül a kérdés, vajon ismerte-e egyes idősebb holland pályatársak hasonló típusú alkotásait, s ha igen (ami legalábbis feltételezhető), akkor ezek milyen mértékben hatottak rá. Olyan művekre gondolunk, mint például az elsősorban kiváló csendéleteiről ismert Floris Verster (1861–1927) halott varjakat ábrázoló festményei, az M. C. Escher mestereként számon tartott Samuel Jessurun de Mesquita (1868–1944) különféle állatokat megörökítő metszetei, vagy mondjuk Theo van Hoytema (1863–1917) híres kalendáriumainak egyes lapjai, melyeken rendszerint szintén különféle szárnyasok, illetve egzotikus madarak szerepelnek. Meg kell jegyezni azonban, hogy az olykor kétségtelenül szembetűnő motívumbeli hasonlóságok ellenére, Mankes grafikáinak megvan az említett művektől eltérő, egyéni karaktere és kvalitásban is vetekednek a festő hasonló témájú olajképeivel.
 
Jan Mankes: Váza jázminnal, 1913, olaj, vászon, 44,9 × 41,2 / 30 × 26,5 cm, Museum Arnhem
 
A frieslandi korszak egyébként nem csupán Jan Mankes művészi kiteljesedésének fontos időszaka volt, hanem magánéletében is jelentős változásokat hozott. 1913-ban ismerkedett össze a nála valamivel idősebb Anne Zernikével (1887–1972), akit 1915-ben feleségül is vett. Anne találkozásuk idején már két éve lelkipásztorként dolgozott abban a De Knijpe nevű kis fríz faluban, ahol ekkoriban Jan Mankes lakott. Ő volt az első nő Hollandiában, aki elvégezte a teológiát az amszterdami egyetemen, s ugyancsak az első, aki nőként prédikátori teendőket láthatott el az anabaptista egyházban. Nem sokkal házasságkötésük után a festő és felesége Hágába költözött, ahol lakásuk a tengerpart közelében volt, de hamarosan ismét lakhelyet változtattak, mivel 1916-tól Jan Mankes egyre többet szenvedett a tüdőbajtól. Gyógyulása érdekében 1918-ban átköltöztek a Gelderland erdős vidékén található Eerbeek községbe, de a művészen már ez sem sokat segített. Bár átmenetileg jobban érezte magát, sőt 1918-ban még egy fiuk is született, aki Mankes apja után a Beint nevet kapta, állapota egyre súlyosbodott, s 1919-től már szinte állandóan ágyhoz kötötte a betegség. 1920. április 23-án hunyt el Eerbeekben.
Jan Mankes művei már a művész életében gyakran szerepeltek különböző hollandiai kiállításokon, s művészetét egyes helyi műgyűjtők különösen nagyra értékelték. Csodálói, s képei lelkes gyűjtői közé tartozott a politikusként is jelentős tisztségeket betöltő dúsgazdag utrechti vállalkozó, Hendrik Adriaan van Beuningen felesége, Anna Eschauzier (1880–1968) is, akinek a hagyatékából, az 1960-as évek végén a művész több tucat festménye és grafikája – köztük az életmű több emblematikus darabja – került az arnhemi Gemeentemuseum birtokába. Manapság már más holland közgyűjtemények is viszonylag jelentős kollekciót mondhatnak magukénak az utóbbi időben egyre népszerűbbé váló festő műveiből, így többek között az amszterdami Rijksmuseum, az asseni Drents Museum, a leeuwardeni Fries Museum vagy talán mindenekelőtt a frieslandi Museum Belvédére, mely nem messze a Mankes család egykori otthonától, az Oranjewoud határán épült, s 2004-ben nyitotta meg kapuit a nagyközönség előtt. Bár már hatvan évvel születése után, 1949-ben emlékkiállítást rendeztek műveiből az utrechti Centraal Museumban, lényegében egészen a közelmúltig kellett várni, míg egy valóban nagyszabású, az egész életműről átfogó képet nyújtó monografikus Jan Mankes-tárlatot láthatott a holland nagyközönség. A 2007-ben Het Mankes Perspectief címmel megrendezett vándorkiállítás három helyszíne az asseni Drents Museum, a spanbroeki Scheringa Museum voor Realisme, illetve az arnhemi Museum voor Moderne Kunst volt.
 
Jan Mankes: Fehér kecskegida, 1914, olaj, vászon, 68,5 × 79,5 / 49,5 × 59,5 cm, Museum Arnhem
 
A sokoldalú művész-teoretikus Richard Nicolaus Roland Holst (1868–1938) a leghalkabb, illetve legcsendesebb festőként jellemezte Jan Mankest, aki alapvetően tényleg visszahúzódó, magányos alkat lehetett, ahogy ez egész életművéből is érezhető. A pályafutása jelentős részét a nagyvárosoktól távol, egy kis frieslandi faluban visszavonultan töltő Mankes ennek ellenére viszonylag széles ismeretségi körrel rendelkezett. Élete során számos olyan művésszel, műgyűjtővel, műkritikussal vagy éppen szabadgondolkodóval került kapcsolatba, akik művészete, illetve életfelfogása alakulására egyaránt jelentős hatással voltak. Hogy ezekből az ismeretségekből olykor életre szóló barátságok születtek, azt a festő kiterjedt levelezése is bizonyítja.
Levelezőpartnerei listáján a már említett pártfogóin és gyűjtőin, Aloysius Pauwelsen és Annie van Beuningen-Eschauzieren kívül szerepel az antropozófiával, a vegetarianizmussal és az anarchizmussal egyaránt szimpatizáló, de művészeti kérdésekben is gen jártas Cornelis Gabes Gouma (1882–1926), a sokoldalú képző- és iparművész, Chris Lebeau (1878–1945) – aki Mankes halála után a síremlékét is készítette –, valamint az ismert és rettegett műkritikus, Albert Plasschaert (1874–1941). Hogy ennek a saját útját járó, csendes, visszahúzódó művésznek a jelentőségével ma már (legalábbis Hollandiában) mennyire tisztában vannak, azt az is jelzi, hogy életének egyes eseményei, művészetfelfogása, s emberi kapcsolatai szempontjából egyaránt forrásértékű levelezését, Jan de Lange kutatásai nyomán, s általa szerkesztve, Jan Mankes, een kunstenaarsleven in brieven 1910–1920 címmel, 2014-ben könyv formában is közzétették.
 
Jan Mankes: Anne Mankes-Zernike portréja, 1900–1920, papír, kréta, ceruza, 22,6 × 21,5 cm, Rijksmuseum, Amszterdam
 

A cikk megszületését a B.Braun támogatta.