1926 júniusa különös nyári rajzást indított be Szentendrén - a festőkét. Akkor alakult ugyanis a (régi) művésztelep, s vert tábort nyolc fiatal, idealizmussal teli festő, név szerint: Bánáti Sverák József, Bánovszky Miklós, Heintz Henrik, Jeges Ernő, Onódi Béla, Paizs-Goebel Jenő, Pándy Lajos, Rozgonyi László, annak reményében, hogy ebben a régies állapotában megrekedt, megőrződött, festői motívumokban tagadhatatlanul gazdag, változatosan szép környezetben fekvő (hegy-víz-síkság együtt) kisvárosban boldogulni fog.

A festők vidékre rajzásának klasszikus példája Nagybánya volt. Széles körű gyakorlatának kialakítását a nagybányai szellemben megreformált Képzőművészeti Főiskola végezte el a húszas években: a tanulóifjúságot az ország fogadókészséget mutató legtávolabbi városkájába is kitelepítette nyári munkára. Ezt a példát követték a szentendreiek is.
1928-ban megalapították a Szentendrei Festők Társaságát (kiegészítve a tagságot Barcsay Jenővel), a rákövetkező évben foglalták el maradandónak bizonyult telepüket (ma is ott található), a város északi végén fekvő ősparkban álló épületeket, a Munkásbiztosító egykori tüdőszanatóriumát.
Szinte még be sem költöztek, máris iskolát hirdettek és nyitottak. 1929–35 között nyaranta úgy ötven különféle rendű-rangú növendék (műkedvelő, amatőr, főiskolai hallgató és ismert, elismert festő - ez utóbbiak a vendégművészek, mint Tornyai János, Czimra Gyula, Mészáros László, Modok Mária, Hintz Gyula, Freytag Zoltán, Kántor Andor, Kelemen Emil, Mattioni Eszter, Ilosvai Varga István, Szuly Angéla stb.) dolgozott a szabadiskolában. A telep árnyas kertjében a városiak elől gondosan eltitkolt aktmodellt festve plein airben, a kert falain kívül meg a zegzugos várost - elsősorban a mi Montmartre-unkat, a Szamárhegyet - és a város tágabb környezetét, a Pilis völgyeit, dombjait, hegykaréját, a település vedutáját a Szentendrei szigetről és a Duna ezüst csillogású szalagját a Pismány oldalából.