Kádár Béla festői munkásságának nemzetközi ismertsége elsősorban annak köszönhető, hogy az 1920-as évek közepétől a berlini Der Sturm Galériában együtt állított ki az európai avantgárd művészet jelentős alakjaival. Herwarth Walden kiváló érzékkel válogatta maga köré a modern művészet jeles képviselőit és vállalta széles körű népszerűsítésüket. A német expresszionista művészcsoportok, a kubista és futurista irányzat fontos egyéniségei, az orosz konstruktivisták meghatározó élharcosai mind az ő pártfogásával kerültek be a nemzetközi művészeti élet vérkeringésébe. Walden felfedező érdeklődése a magyar művészekre is kiterjedt: Réth Alfrédtől Mattis Teutsch Jánosig, Moholy-Nagy Lászlótól Péri Lászlóig és Kassák Lajosig, Kádár Bélától Scheiber Hugóig — sokan közülük a Der Sturm Galéria kiállításainak résztvevőiként alapozták meg hírnevüket.

Kádár Béla már akkor ismert festőként szerepelt a nemzetközi műkereskedelemben, amikor itthon méltatlanul mellőzték és a magyar művészettörténet másodvonalába száműzték. Ehhez hozzájárult persze az a furcsa helyzet is, hogy az œuvre nemzetközileg ismert és méltányolt úgynevezett sturmos korszakának darabjai nagyrészt külföldre kerültek. A hazai művészeti piacon elvétve fordultak elő Kádár Béla húszas években készült alkotásai, a kínálat zöme a művész későbbi alkotói korszakaiból származott, főleg a harmincas években készült zsánerjelenetekre, csendéletekre és a késői dekoratív kompozíciókra korlátozódott. A „sturmos” művek egy része külföldi magán- és közgyűjteményekből, valamint korabeli reprodukciókból ismert, de a berlini kiállítási katalógusokat tanulmányozva nyilvánvaló, hogy a művek jelentős hányada még lappang. Kádár Béla önéletírásából tudjuk, hogy a húszas évek végéig igen intenzív kapcsolatot tartott Waldennel, rendszeresen megfordult Berlinben, és minden alkalommal jó néhány munkáját kivitte, természetesen eladási szándékkal, hiszen ebből tartotta el népes családját.

A kutató tehát mindig ugrásra kész, tudva, hogy bármikor előkerülhetnek eddig ismeretlen alkotások. És valóban egyszer csak érkezik a szenzációs hír: „egy hagyatékból közel ötven »sturmos« Kádár-kép egykorú reprodukciójának üvegnegatívja került elő!” Rockenbauer Zoltán és Kieselbach Tamás szíves közlése nyomán figyelt fel a művészettörténész szakma Rónai Dénes fotóművész hagyatékára, amely az év elején került a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum gyűjteményébe. Az anyag — többek között — több száz képzőművészeti alkotásról készült felvétel negatívját tartalmazza. Rónai Dénesről (1875—1964) tudjuk, hogy Váci utcai műterme mindig nyitva állt a barátai előtt, több kamarakiállítást is rendezett ott, például Gulácsy Lajosnak és Csorba Gézának. Bensőséges hangulatú portréfotókat készített írókról, képzőművészekről, s — amint a hagyaték is mutatja — műtárgyfotózással is foglalkozott.

Kádár Bélával jó barátságban voltak, erről tanúskodik a festőről készült fénykép az 1910-es évekből. A képről elegánsan öltözött, finom arcú, kalapos fiatalember tekint ránk ábrándos sötét szemmel, olyan, akár egy romantikus költő. A kiváló fotós érzékeny beállítása feltárja előttünk az érzelemgazdag művész lírai alkatát, zárkózottságában sebezhető, humánus egyéniségét. Nem tudni, hogy a Rónai-hagyatékban fennmaradt több száz reprodukció valójában összetartozik-e, esetleg egy tervezett kiadvány részére készült. Valószínűbbnek látszik, hogy a zömében a húszas évekből való felvételeket Rónai Dénes a művészek megrendelésére készítette, és archiválta a negatívokat. A félszáz Kádár-műről készült felvétel feltehetően nem egyszerre, hanem rendszeres fotózás eredményeképp gyűlt össze. Vélhetően Kádár egy-egy berlini útja előtt — dokumentációs céllal — lefotóztatta az eladásra kivitt képeit. Kádár sikeresen értékesítette munkáit a Der Sturm Galériában; tapasztalatból tudta, hogy a képek nem kerülnek vissza Berlinből, a kiállításokon minden műve vevőre talál. A háború megpróbáltatásai során a Kádár-hagyaték szétszóródott és jó része megsemmisült. A Százados úti műtermet 1944-ben elhagyni kényszerült a család, a Dob utcai gettóba csak a legszükségesebbet vihették magukkal. A műtermet idő közben bombatalálat érte, és a háború után Kádár Béla nem akart visszatérni oda. Ily módon — sok más értékes dokumentummal együtt — a festő esetleges fényképarchívuma is a háborús pusztítás áldozatául eshetett.

Adva van tehát egy most előkerült fantasztikus fotókollekció a húszas évekből, amely többségében eddig ismeretlen Kádár-művek reprodukcióit tartalmazza. A kutatóra vár az izgalmas feladat, hogy stíluskritikai és tematikai ismérvek alapján elemezze az egyes darabokat, és az új vizuális információkat szembesítse az életmű ismert képi és szöveges dokumentumaival. A korabeli magyar és külföldi kiállítási katalógusok, folyóiratok és illusztrált kiadványok az összehasonlítás elsődleges forrásai. A vizsgálódás legfontosabb kiindulópontját a Der Sturm húszas években megjelenő katalógusai jelentik, hiszen az egyes berlini tárlatok képcímekkel ellátott kiállítási jegyzékei, valamint a Sturm folyóiratban megjelent Kádár-reprodukciók közvetlen összefüggésbe hozhatók a legújabban felfedezett alkotásokkal. Arra is van példa, hogy már ismert Kádár Béla-festmény ismerhető fel a régi fényképek között, ilyen a Viszontlátás című temperakép a húszas évek elejéről, amely feltehetően hasonló címmel szerepelt Kádár 1924-es berlini kiállításán, és amelynek színes és archív felvételét egyaránt közöljük. 

A fényképfelvételek legkorábbi darabjai egy 1921—1922-es rajzsorozat két lapját dokumentálják. A teljes sorozat több mint száz lapja 1922 májusában, a Belvedere szalonban, a művész egyéni kiállításán szerepelt. Hevesy Iván 1922-ben megjelent Kádár Béláról szóló könyvében a grafikai lapok közül tizenegyet reprodukált, a kiadványban a fényképész nevét nem tüntették fel. A többnyire szénnel és színes ceruzával rajzolt kompozíciók az úgynevezett Bécsi vázlattömb stílusát követték, amelyben Kádár a külföldi útja során készített rajzait fogta össze. Az expresszív kompozíciókban a futurista és kubista stílus képi eszközei is felfedezhetők. A felülnézetből ábrázolt evezős férfialak megnyújtott, torzított formái vagy a szemközti bérház homlokzatába hasító hidak merész rövidülésben ívelő vonalai egy újító szándékú művész markáns rajzi gesztusait hordozzák.

A hagyatékban szereplő következő műcsoport Kádár Béla egyéni kiállításához köthető, amelyet 1923 decemberében rendezett a Der Sturm Galériában, ahol harmincöt olajkép és temperakompozíció mellett közel hatvan rajzot mutatott be. Korábbi expresszív stílusát egy jóval szelídebb, dekoratív ábrázolásmóddal cserélte fel. Romantikus hangvételű, falusi környezetben játszódó jelenetekkel és mesés látomások artisztikusan fogalmazott álomképeivel mutatkozott be, és jelentős sikert aratott. A kompozíciók motívumvilága és festői megoldásai Marc Chagall és Heinrich Campendonk művészi hatását mutatják. A berlini kiállítási katalógusban szereplő lista alapján jó néhányat már korábban azonosítottunk külföldi és hazai gyűjteményekből, korabeli reprodukciókból, de számos kiállított műről eddig a címén kívül többet nem lehetett tudni. Az üvegnegatívok között van néhány kompozíció, amely tematikája és stilisztikai meghatározói alapján értékes támpontokat nyújthat a további meghatározásokhoz. A három lovas alakkal vágtató, hosszan elnyúlt testű ló átlós figurája (6. kép) például rokonítható a Der Sturm folyóiratban színesben megjelent 1923-as Csábítás című Kádár-művel, és a kiállítási darabok közül az Állatkép, a Látomás vagy a Legenda című képek valamelyikével azonosítható. Az egymást öklelő állatokat szétválasztani igyekvő gazdasszony figuráját Kádár több variációban is megfestette Tehenek címmel. A pöttyös fejkendős asszonyságot ábrázoló tehenes kép a Periszkop 1925. májusi számában megjelent.

Kádár következő tárlata a Der Sturmban 1924 februárjában és novemberében volt. A katalógusokban több olyan képcím szerepel, amely a Rónai-hagyaték fényképein megjelenő kompozíciókkal összefüggésbe hozható. Nyilvánvaló, hogy a középkori bibliai jeleneteket idéző és a gyermekrajzok bájos egyszerűségével megformált Ádám és Éva figurája az Első emberek című képhez köthető. A paraszti élet munkálatait illusztráló jelenet a Vidéken, a Falu, a Falusi idill és az Istálló előtt címek egyikéhez rendelhető. A faluközösség gyűrűjében kitárt karral kántáló elragadtatott figura a Csodálat, illetve a Gyász tematikához kapcsolható. A katonának induló legényt búcsúztató bensőséges jelenet értelemszerűen a Búcsú címet viseli. Ez utóbbi reprodukcióját a Brooklyn Museum Quarterly 1928. októberi számában közölték, és Kádár Béla amerikai kiállításán is szerepelt. A kedvenc lova és kutyája társaságában ábrázolt vidám ifjút feltehetően az Öröm című 1924-es temperaképen láthatjuk.

A Rónai-hagyaték fotókollekciójának következő csoportja a húszas évek közepén, végén készült Kádár-műveket tartalmazza. A festő stílusában határozott változás figyelhető meg. A témaválasztásban, a kompozícióépítésben és a figurák megformálásában is letisztultabb festői kifejezés szándéka érzékelhető. A falusi környezetben játszódó jelenetek egyes építészeti motívumai elvontabbak lettek, az alakok megjelenítésében a Bauhaus színház mechanikus balettjeinek geometrikus formavilága érződik. A neonfényes metropolisz díszletei közé helyezett öltönyös urak és elegáns hölgyek mereven mozgó bábukként viselkednek. Jellegzetessé válik az ovális fejforma és a figurák groteszk mozdulatai. A vidéki életforma rusztikus hangulatai helyett egyre inkább a polgári ízléshez igazodó nagyvárosi történetek érzelmes epizódjainak lehetünk szemtanúi. A kamarazenélés szereplőinek színpadi megjelenítése Kádár egyik kedvenc festői témája volt a húszas évek második felében. A Trió nőalakjainak marionettszerű ábrázolása több változatban ismert. A szintetikus kubizmus dekoratív vonulata egy rövid ideig hatással volt Kádár művészetére, néhány kompozíció erejéig ő is megpróbálkozott az ábrázolt tárgyak térbeli felbontásával és képi értelmezésével. 1928-as Utcakép című temperája az architektonikus elemek grafikai átírásával készült sorozatának egyik legszebb darabja; jelenleg a Yale University Art Gallery gyűjteményében található.

Egy kiváló fotóművész hagyatékának feltárása — köszönet érte Kincses Károlynak, a Magyar Fotográfiai Múzeum igazgatójának — szenzációs felfedezéseket tartogatott a kutató művészettörténészek számára. A jövőben érdemes lenne az archívumokban őrzött fényképgyűjteményeket a műtörténészek szemével is megvizsgálni, mert olyan kincsekre bukkanhatunk, amelyek korábbi hipotéziseket erősíthetnek meg, vagy akár egész életművek átértékeléséhez vezethetnek.