Kálmán András 1919-ben született Mátészalkán, polgári család gyermekeként. Édesapja gyógyszerész volt; eleinte fiát is annak szánta. Ám az apa hat testvérének gyerekei - azaz András unokatestvérei - közül hárman is külföldre (Bécs, Párizs, London) kerültek tanulni, majd dolgozni. Az ő tanácsukra született a döntés: András az érettségi után Leedsbe menjen az egyetemre vegyészetet tanulni. Két fivére Magyarországon maradt, ők voltak hivatottak biztosítani a családi patika folytatását. András külföldre küldésében nagy szerepet játszott Hitler fenyegető térnyerése, majd az első hazai zsidótörvény bevezetése is.

 

Ugyanakkor a Kálmán család s általában a magyar zsidó közösségek gyanútlanságát mutatja, hogy a fiatalember nem azonnal indult útnak. Édesanyja jól teniszezett, s a kis András már hatéves korától labdaszedőként szorgoskodott a mátészalkai teniszpályán a Szúnyog Szálloda mellett. Hamarosan maga is megtanulta a játékot, s középiskolásként nemzeti bajnokságot nyert. Így szerzett híre és ismeretségei nyomán az érettségijét követően, 1939 elején állást ajánlott neki Pesten az Egyesült Izzó. A cég képviseletében kisebb-nagyobb feladatokat bíztak rá, de fő dolga a teniszezés folytatása volt. Tette is mindezt becsülettel egy fél évig, midőn egy nap édesanyja bejelentés nélkül meglátogatta budapesti lakásán. Sajnos egy fiatal hölgy is ott tartózkodott, aminek láttán az anya, „Hát ha ezt jelenti a teniszélet Budapesten, akkor inkább Leeds!" kiáltással kiszabadította fiát a nagyvárosi felnőtté érésből.

 

András ekkor került Angliába. Az in flagranti végül az életét mentette meg: 1939 őszén kitört a világháború, s a deportálások során családjának minden tagja életét vesztette. Ő 1948-ban hazalátogatott, eredeti szándékai szerint csupán két-három hétre. Addigra azonban mára kommunista fordulat miatt lett nehéz elhagyni az országot. Végül nyolchónapnyi kilincselés után kapott kilépési engedélyt. Útlevelet nem adtak neki, azaz a hatóságok szinte sugallták, hogy az ország elhagyása végleges legyen. Mindenesetre így visszatérhetett munkájához Manchesterbe. Az egyetem utolsó évét a háború végén már nem fejezte be Leedsben, de a négyéves képzést igazoló oklevelével azonnal kapott állást a szomszédos nagyipari város egyik bőrgyárában. Ide tért vissza Magyarországról.

 

Laboránsként dolgozott, csak éppen nem szerette. Valami kreatív, a szellemi-kulturális közeghez kötődő munkáról álmodozott. Manchester addig egyetlen modern művészeti galériája, a Midday Studios 1949-ben bezárt. A műkereskedés, mint a neve is mutatja ('dél körüli galéria'), működésének évei alatt csupán a nap közepén tartott nyitva, olyan kicsi volt az érdeklődés. Ekkor tűnt fel Kálmán Andrásnak, hogy a South King Street 35. szám alatt egy helyiség ajtaján ott lógott a „to let", azaz „bérbeadó" felirat. Azon nyomban tudta, itt az ő lehetősége. Félelmében, nehogy valaki más bérelje ki a helyiséget, tollával egy i betűt biggyesztett a „to let" közé, hogy az „toilet" (illemhely) kinézetet öltsön.

 

Félelme kissé eltúlzott volt. A helyiség ugyanis pince, korábbi légvédelmi óvóhely volt. A tulajdonosok jócskán meglepődtek, miért akar valaki Manchesterben az előző, nyilvánvalóan sikertelen modern műkereskedés nyomában, heti két font bérleti díjért újabb galériát nyitni, s különösen, hogy miként fog ez egy alagsori helyiségben működni. Igazuk is volt. Bár az első kiállításra Kálmán neves angol művészektől kapott műveket bemutatásra (Augustus John, Matthew Smith, Ivon Hitchens), a megnyitóra egyetlen látogató sem jött el. Következett egy Henry Moore-tárlat, de az sem hozott érdeklődést. Végül sikerült eladni az első képet, tizennyolc fontért, s abból hat font volta jutalék.

 

Az 1949-es nyitást követő két-három évben Kálmán valójában teniszleckékből és egy-egy teniszpartnernek eladott képekből tartotta el magát. Nagyobb sikernek bizonyult, amikor egy-egy kiállítását - amely alkalmából ő maga Manchesterben nem adott el egy művet sem - egészben átvette valamelyik londoni galéria, például az ötven évvel korábban még az impresszionisták galériájaként Párizsban alapított, s Londonban az alapító ha által működtetett Gimpel Fils (1952). Ezek londoni sikere mutatta meg Kálmánnak, hogy nem a forgalmazott művekkel, hanem a manchesteri helyszínnel van a baj.

 

 

 

Szerencsére közben rendszeresen járt Londonba - mindenekelőtt teniszezni. Hét éven át játszott Wimbledonban, s ilyenkor emigráns cseh barátainál aludt Kensingtonban. Itt vette a képkereteit is manchesteri galériája számára egy helyi képkeretezőtől. S így tűnt fel neki 1956 nyarán, hogy a Brompton Road egyik új házának földszinti üzlete kiadó. A hirtelen elhatározások embere lévén, azonnal kivette egy fél évre. Egy ideig még működtette mellette a manchesteri helyszínt, de azután családjával és üzletileg is teljesen Londonba költözött. Ma már három gyermeke közül a lánya és egyik fia viszi az összesen hat alkalmazottat foglalkoztató galériát -ugyanazon a helyen. A műkereskedés olyannyira családi hagyománnyá vált, hogy másik fia éppen most készül külön galériát nyitni.

 

A környéken a Crane Kalman az egyetlen színvonalasan jegyzett galéria, hiszen London műkereskedései a Bond Street (illetve újabban az East End északi csücske) táján csoportosulnak. Ám Kensingtonban nem hátrány egyedül lenni: a helyi lakosok műveltek és tehetősek, csak türelem kellett egy vevőkör kineveléséhez. Ez egy idő után önmagát erősítő kör lett. A galéria tartotta a szakmai színvonalát, Kálmán András hitt a jól megszolgált emberi bizalomban - s az ismerősök így egymásnak adták a kilincset. Csak közös elem, vagy az első érdeklődés felkeltése kellett, a többi már emberi és szakmai integritás kérdése volt.

 

A magyar gyökerek hozták meg például a közelben lakó Arthur Koestler ismeretségét. Az író élettársa a brit felső tízezer egyik jeles tagja, Rebecca West úrhölgy (az író H. G. Wells szeretője) volt, s Dame West nemsokára a galéria ügyfele lett. A VIP ügyfelek listája hamarosan Catherine Hepburn-től, Graham Greene-n, valamint Richard és David Attenborough-on át, Sir Alec Guinness-ig terjedt. Nem szégyellt a galériába bejönni Fülöp herceg sem. Önálló kiállítást rendezhettek hírességek saját jogon is tehetséges rokonai, mint például Igor Sztravinszkij felesége vagy éppen Winston Churchill unokája. Más esetekben a tenisz volt az összekötő kapocs az ügyfelek vagy a művészek felé. Kálmán tagja lett két exkluzív teniszklubnak (Hurlingham, Queen's), s innen is szaporodtak a képvásárlók.

 

 

Sőt, a galéria egyik legrégebb óta menedzselt alkotója, a brit modernizmus egyik nemzetközileg is legismertebb alkotója, Ben Nicholson (1894-1982) is a tenisz révén került közeli kapcsolatba, egy idő után valódi barátságba Kálmán Andrással. Nem kisebb nevek, mint Henry Moore és Graham Sutherland mellett Nicholson egyike volt azon művészeknek, akiknek Kálmán már Manchesterből írt, s akik az ötvenes évek elejének pangó modern művészeti piacán örömmel küldtek kiváló műveket, a szokásos jutaléki feltételek mellett, ismeretlenül is az új galériásnak.

 

Nicholson imádta a teniszt, s ezért 1951. július 2-án hétfőn feladott egy pár soros levelezőlapot Kálmánnak, hogy ha gondolja, keresse meg wimbledoni ülőhelyén, az I. pálya 8. blokk, B sor 36. székében, zöld, arcába húzott sapkában („green cap, turned upnose"). Így ismerkedtek meg személyesen, s ebből rendszeres kiállítások olyan sorozata született, amelynek sajtóvisszhangja a Times, az Independent, a Guardian, az Observer, a Standard, a Financial Times és más vezető napi- és hetilapok hasábjain mára több dossziét megtölt. 1974. július 14-én, a Nicholson nyolcvanadik születésnapjára rendezett tárlat kapcsán Michael Shepherd túlzás nélkül írhatta a Sunday Telepgraph-ban, hogy Kálmán András egyébként kicsiny, összesen két helyiségből álló galériája Nicholson [és más alkotók] múzeumi színvonalú, de magánlakásokba illő méretű műveinek forgalmazója hosszú ideje.

 

Nicholsonnal oly szoros maradt mindvégig a kötelék, hogy mindkét, művészként egyaránt tehetséges, bár végül eltérő szintű karriert befutó felesége (Winifred Nicholson, illetve Barbara Hepworth) is kiállított Kálmán András galériájában. Nicholson felfedezettje volt Alfred Wallis cornwalli idős halászember is, akinek képeit nemcsak Kálmán András mutatta be több alkalommal, hanem a Nemzeti Kulturális Alapnak megfelelő brit Arts Council is több éves kiállítási körútra vitte (1968).

 

 

 

A galériában hasonlóan hosszú távú elkötelezettség alakult ki több, mára egyenként is számos önálló monográfiában méltatott brit festő, például Laurence Lowry és Alan Lowndes iránt. Az amatőr, önképző Lowndes egészen 1978-ban bekövetkezett halála előtti évekig rendszeres anyagi támogatást kapott a galériától, hogy fessen - miközben ez a típusú havi fix javadalmazás a galéria más művészeinek nem járt. Lowndes művészetéből (amelyről az első kritikát a kíméletlen, de éles szemű véleményéről híressé vált John Berger írta) kereken egy tucat egyéni kiállítást rendezett a galéria. A manchesteri Lowryról eközben a legutóbbi könyv éppen 2003 őszén jelent meg a londoni Spectator kiadásában, kifejezetten Kálmán András visszaemlékezéseire építve és az általa válogatott képanyaggal.

 

A galéria által képviselt, összesen mintegy harminc brit művész - köztük, az eddig említetteken kívül, nemzetközileg is ismertek például Ruskin Spear, Frances Hodgkins, Lucien Freud, John Piper és Patrick Heron - rendszeres, együttes bemutatkozására az év végenként megrendezésre kerülő válogatott kiállítás nyújtott lehetőséget. Ezeken nem csupán magánszemélyek vásároltak, hanem az évtizedek folyamán minden jelentősebb brit közgyűjtemény is: Tate Gallery, Arts Council, Contemporary Arts Society, Victoria and Albert Museum, valamint számtalan vidéki brit múzeum. A regionális közgyűjtemények közül csak a nemzetközileg is híresebbeket említve, a galériától vásárolt a liverpooli Walker Art Gallery, a manchesteri Whitworth Art Gallery és a Scottish National Gallery. Egyes alkotókat szó szerint egész pályafutásukon illetve életükön át végigkísért a galéria. Az említettek közül például Graham Sutherland (1903-1980) egyik legszebb retrospektív tárlata itt kapott helyett, benne például egy művel Sir Kenneth Clark magángyűjteményéből.

 

 

 

A naiv művészek gyakori szerepeltetése programszerű volt. A vidéki kunyhójában élő, s fecnikből hímző Elizabeth Allen számára valóban a felfedeztetés lehetőségét biztosította a galéria 1966-os szóló kiállítása. A siker nem is maradt el, hiszen az akkor már nyolcvanhárom éves nő „befuttatására" önszorgalomból egy kritikusokból álló, hatfős bizottság alakult, akik közül Norbert Lynton neve még a magyar olvasónak is ismerősen csenghet, hiszen a modern művészet történetéről írott könyve minden (nyugati) egyetemen kötelező olvasmány. A tárlatról tudósított a BBC s a nagy magazinok többsége (Time, Life stb.), a vevők között szerepelt Paul Newman és Orson Welles. A művekből New Yorkba és Los Angelesbe is vittek egy-egy kiállítást, ahol kivétel nélkül mind elkelt.

 

Az élő amatőr alkotók mellett Kálmán András és felesége, Dorothy, különösen megszerették a klasszikus naiv-népi képzőművészetet. Ebből építették fel magángyűjteményüket, amely a maga kategóriájában Nagy-Britanniában a második legnagyobb. A hagyományos kakasviadalt, vadászkopókat és patkányfogást ábrázoló szó szerint fantasztikus, azaz naiv ábrázolásaiban álomszerű, szürrealisztikus elemekkel átszőtt kollekció számtalan brit kiállítást élt meg. Később skandináv, végül - a williamsburgi Abby Aldrich Rockefeller Museum és a washingtoni Smithsonian Institutions meghívására - észak-amerikai kiállítási körúton vett részt a hetvenes években. Az anyag később Németországba és Japánba is eljutott, s 1993-tól a nyugat-angliai Bath városában lett állandó kiállítás. A város egy műemlék iskolaépületében 1987-ben nyílt meg a kollekció, majd a brit totót (Littlewoods Football Lotto) üzemeltető milliomos család kulturális alapítványa, a Peter Moores Foundation anyagi nagyvonalúsága tette lehetővé a folyamatos működést.

 

A páratlan anyag összegyűjtése Kálmán András életének legnagyobb esztétikai fegyverténye, hiszen valóban senki által nem (el)ismert alkotókat és alkotásokat gyűjtött össze harmincöt év alatt, saját ízlésében bízva. A kollekció 2004. március 23-án talált - remélhetőleg - végső elhelyezésre. Az ifjabb Sir Peter Moores az Oxford melletti Compton Verneyben helyezte el az apja alapítványa által tizenegy éve megvásárolt és azóta Bath-ban kiállított kollekciót. Az új állandó kiállítást Károly herceg nyitotta meg.

 

A naiv művészet mellett a modern kárpit is a galéria szakterületévé vált. Egészen a kilencvenes évek közepéig tartott nyitva a Brompton Road egyik mellékutcájában működtetett első emeleti lakásgaléria, ahol elsősorban e két terület alkotásai voltak láthatók. Ez volt a Crane Gallery, Sloane Street 171A. A galéria nevében a Crane szó jelentés nélküli, valójában banális elírásból ered 1949-ből, de megtartották. A modern kárpit egyik legszebb kiállítását 1990 márciusában rendezte meg Kálmán András. A galéria az 1637-ben alapított francia Pinton Fréres (Pinton Fivérek) aubussons-i szövőgyár által kivitelezett, 20. századi művészek által tervezett, nagyalakú modern kárpitokat mutatott be. Alexander Calder, Jean Cocteau, Pablo Picasso, Joan Miró, Sonia Delaunay, Robert Motherwell, Jean Arp, Victor Vasarely és mások szerepeltek a designokat készítő művészek között.

 

A tárlaton kiállított és a katalógusban is szerepeltetett két Calder-gobelin érdekes magyar párhuzamra is invitál, hiszen az egyébként lepkekönnyű légiszobrairól ismert amerikai művész egy további, szintén számozott és nagyalakú fali szőttes designja ma egy budapesti magángyűjteményben látható. A műfaj brit népszerűségét mutatja, hogy a II. világháborúban földig bombázott coventryi katedrális mementó jellegű, részleges újjáépítésekor 1962-ben a templomtér belső elrendezéséhez Graham Sutherland huszonöt méter magasságú, Krisztus dicsősége című kárpitját választották. A designt (a Vatikántól a Sydney operaházig megrendeléseket szerző) Pintonék szőtték ki, s ez lett a világ legnagyobb kárpitja egy darabban - amelyre ötszáz év garanciát vállalt a készítője.

 

A kárpitkiállításon szereplő művészek névsora jól mutatja, hogy Kálmán András galériája nem korlátozódott csak brit művészetre. A galériás már manchesteri évei alatt is többször utazott külföldre, elsősorban Olaszországba és Svájcba, s partnergalériákkal megállapodott élő művészek alkotásainak cseréjéről. Kereste a klasszikus modernizmus elfeledett, kisebb súlyú alkotói újrafelfedezésének lehetőségét is. Egyik első sikere e téren Jean Marchand (1882-1941) műveinek három alkalommal való kiállítása volt Londonban (1960,1963, 1969).

 

A Paul Cézanne örökségét követő posztimpresszionista festő szerepelt már Samuel Courtauld gyűjteményében is, azután mégis kimaradt a művészettörténeti kánonból. A korai orosz avantgárd iránti fogékonyságának magyarázata, hogy orosz barátnője révén már az I. világháború előtt eljutott Oroszországba. Művei így kerültek a Scsukin- és a Morozov-kollekcióba. Kálmán az özvegyétől vásárolta meg képeit, amelyekből végül több mint összesen hatszáz (!) darabot értékesített, többek között a New York-i Modern Művészetek Múzeumának, amely egy egész időszaki kiállítást is átvett Marchand-tól.

 

Henri Le Fauconnier (1881-1945) ma szintén megbecsült tagja a modernizmus tablójának. Elismertsége azonban csak jóval halála után kezdett nőni. Párizsban (1947), New Yorkban (1948), majd Amszterdamban (1959) rendeztek retrospektív tárlatot műveiből. Nagy-Britanniában először 1973-ban a Crane Kalman Gallery mutatta be munkásságát, zömmel egy belgiumi bankár gyűjteményéből árverésre bocsátott képek felvásárlása nyomán, valamint többek között Gál András New York-i gyűjteményéből kölcsönzött képekkel.

 

 

 

Külön kiállítás mutatta be Albert Marquet és Jean Puy munkásságát. Chaim Soutine és Amadeo Modigliani, valamint a körülöttük dolgozó többi montparnasse-i művész (például Moise Kisling, Jules Pascin, Léon Bakst és számos más, főleg orosz vagy más keleteurópai emigráns) festészetéből közös válogatás volt látható a galériában 1963-ban, egyidejűleg a Tate Gallery vonatkozó nagy tárlatával. Soutine és köre (Kikojn, Kremeny, Mincsin) már 1960 tavaszán is szerepelt egy külön tárlaton Kálmán András galériájában.

 

A budapesti Zsidó Múzeum tavaly rendezett hasonló tárlatot, ahol számos magyar alkotó is szerepelt. Közéjük tartozik Czóbel Béla is, akinek művei Kálmán András klasszikus modernista kiállításain is többször felbukkantak, de egyszer sem akadt vevőjük. Tanulságos, hogy Czóbel viszonylagos ismertsége Franciaországban, Hollandiában vagy Németországban milyen visszhangtalan maradt Nagy-Britanniában. A legtöbb Czóbel egyébként ez 1964-es, válogatott 20. századi kiállításon szerepelt Kálmán Andrásnál. Ez Kálmán egyik legerősebb anyaga volt: Kees van Dongen, Maurice Vlaminck, Raoul Dufy, valamint a katalógus címlapján egy gyönyörű André Derain-kép (Martigues, 1908; megvette a Museum of Modern Art, New York) adta meg a színvonalat. Ezekhez társult négy Czóbel-olajkép (1919-1963). Magyar kiállítást csupán egyetlen alkalommal rendezett Kálmán: többek között Réth Alfréd, Kassák Lajos és Szenes Árpád műveivel. A ma már önálló kötetben méltatott Réth jelentőségét akkoriban kevesen ismerték fel; Kálmán András ügyfelei között egy dél-amerikai gyűjteményben halmozódott fel a művész igen sok alkotása.

 

 

Az említett mesterek többsége szerepelt egy különleges, a francia és a belga modernizmust összehasonlító tárlaton is. Ezt Kálmán András a belvárosi londoni Rutland Galleryben rendezte, amelyet egy tehetős ügyfelének családja tartott fenn (akiknek művészet pártolói nagyvonalúsága kiterjedt például Vladimír Askenazy támogatására is), kedvtelésből, felkérve Kálmánt a művészeti igazgatói teendők ellátására. A francia-belga tárlat több, eddig nem szerepelt nevet is felvonultatott: Edouard Vuillard, Pierre Bonnard, Alfred Stevens, Charles Daubigny; Theo Rhysselberghe, James Ensor, Paul Delvaux, René Magritte.

 

A művek provenianciáját sem érhette szó. Egy Derain-festmény például Picasso híres galériása, Daniel Henry Kahnweiler legelső, a német származása miatt az I. világháború után kényszerből elárverezett gyűjteményéből származott. Az ily módon, közösen rendezett tárlatok olyan lökést adtak a Rutland Gallerynek, hogy rövidesen önálló, elsősorban az amerikai kortárs, azaz a pop art utáni művészetre szakosodott galéria lett belőle. A Kálmánhoz való hűség jegyében mindazonáltal ez a gyűjtő - műkereskedő család is összeállított egy naiv brit festészeti kollekciót, amely végül nemrégiben került a kalapács alá, rekord bevételt hozva.

 

Hasonlóan elsőrangú válogatást hozott a 20. század „nagy kísérletezőiből" válogatott 1969-es tárlat Kálmán András galériájában. Piet Mondrian négy művel (közte három korai, figuratív munka, 1906-1909 között), s ezenkívül Picasso, Vaszilij Kandinszkij, Frantisek Kupka, Fernand Légér, Max Ernst, Paul Klee és számos más mester egy-két művel szerepelt. Klee egy másik, több helyütt is reprodukált képe tartja egyébként a galéria áremelkedési rekordját is. 1964-ben egy londoni magángyűjteményből Kálmán András a bázeli Beyeler-galériának, illetve az ő egyik vevőjüknek tizenegyezer fontért adta el Klee L. énekesnő Fiordiligi szerepében című művét, amely pontosan negyedszázaddal később több mint két és fél millió fontért cserélt újra gazdát a Sotheby'snél.

 

Kiemelkedően kvalitásos volt még a galéria 1961-es, nemzetközi modern művészeti válogatott kiállításának anyaga is. Paul Gauguin egy 1877-es csendélete szerepelt a katalógus borítóján. A tárlat legszebb képét, Alekszej Javlenszkij vad színekben tobzódó festményét (1912) a Blaue Reiter elsőszámú múzeuma, a müncheni Lenbachhaus vásárolta meg. Henri Matisse, Maurice Utrillo és André Masson képei mellett valójában egy további Javlenszkij-kép - a Konstruktív fejek-sorozat egy 1931-es darabja - vitte el a második helyezettnek kijáró pálmát, amennyiben az erény mércéjének most az absztrakcióhoz való közelítés fokát tekintjük. Javlenszkij már csak azért is külön említést érdemel, mert Kálmán András a teljes galériás pályafutása alatt összesen huszonöt képét értékesítette, amelyeknek nem kis részéhez eredetileg egy párizsi régiségkereskedés alagsorában jutott hozzá.

 

Az értékesített képek egy része természetesen nem került kiállításra. Claude Monet, Auguste Renoir, Paul Signac, Marc Chagall vagy éppen Egon Schiele egyes művei úgy cseréltek gazdát Kálmán András révén, hogy erről a közönség nem szerzett tudomást. A skála a klasszikus modernek mellett kortársakat is felölelt, mint például Jean Dubuffet vagy Francis Bacon egy-egy alkotását. Ma már legendásnak tűnhet, de az ötvenes-hatvanas években e művészektől még közvetlenül is lehetett vásárolni, s azután a képeket a megfelelő ügyfeleknek továbbadni. Kees van Dongennel például annak köszönhetően ismerkedett meg személyesen Kálmán, hogy megfogadta egy idősebb londoni galériás kollégája tanácsát („An art dealer has to show off", azaz egy műkereskedőnek fel kell vágnia), s takarékos hotelek helyett mindig a legjobb helyeken szállt meg. Mint kitűnt, így nemcsak jó kuncsaftokat szerezhetett, hanem a luxust hasonlóan nem elutasító művészekkel is megismerkedhetett, például van Dongennel.

 

 

A személyes megismerkedés legmeglepőbb esete a spanyol Celso Lagar műveinek kiállítása volt. A Picasso kék korszakától ihletett, s a II. világháborúban halottnak deklarált Lagar egy művét véletlenül látta meg Párizsban Kálmán, de azután már tudatosan vásárolta meg hetven alkotását. Odahaza kiállítást rendezett belőlük, amelyről bőven írtak a lapok. Egyszer csak levelet hozott a posta: egy nő tájékoztatta Kálmánt, hogy Lagar él - egy párizsi elmegyógyintézetbe zárva. Nosza, irány Párizs, a fotóssal együtt. Nemsokára a Paris Match címoldalán szerepelt a nagy felfedezés. Lagart természetesen kiengedték, s Lucille Manguin (a jeles festő lánya) rendezett neki nagy kiállítást Párizsban. Ma életmű-múzeuma van szülővárosában, Salamancában, több száz oldalas katalógussal, benne a zömmel Kálmán által felkutatott művekkel. Műveit a spanyol műkereskedők éveken át vásárolták meg Kálmántól, hogy repatriálják őket a hazai piacra. Egy évtizeddel ezelőtti, nagy barcelonai kiállítása nyomán helyet kapott a madridi Reína Sofia kortárs művészeti múzeumban is.

 

Ahogyan a hetvenes évektől kezdve a nagy nyugati (és japán) köz- és magángyűjtemények bebetonozták a klasszikus modernizmus nagyjait, nehezebb lett ezekből az alkotókból értékesítési kiállítást rendezni, hiszen a tulajdonosaik legfeljebb kölcsön, de nem eladásra adták be műveiket. Így a Crane Kalman Gallery hagyományos nemzetközi tárlatainak száma is csökkent, ám még mindig találunk meglepetést. Az 1999-es évet, s ezzel bizonyos értelemben az elmúlt évezredet egy karácsonykor záruló kiállítással búcsúztatta a galéria. A „Silence in painting", azaz „Csend a festészetben" című tárlat koncepciójának relevanciája talán nem is igényel külön magyarázatot a mai, rohanó és hang(zat)os korban. Mark Rothko, Giorgio Morandi, Josef Albers, Nicolas de Stail, Francisco Bores, Milton Avery és mások képei hirdették, milyen esztétikai és erkölcsi értékek mellett áll ki a galéria.

 

2003 tavaszán a galéria - a Saatchi testvérek által favorizált young British Artists divatja ellenében - „Against the Trend", azaz „Az ár ellen" című tárlatot rendezett. A modernizmus mai érvényességét újfent olyan alkotókkal érzékeltette, mint Georges Rouault, Frank Auerbach vagy éppen Hans Hoffmann. A német származású, majd Amerikába emigrált, s ott a New York School tanítómestereként híressé vált Hoffmann nem volt véletlen választás. Korábban Kálmán András titkos favoritja volt, akinek műveibe még áremelkedésük előtt több millió font hitel erejéig be is fektetett, s csak a bankháztulajdonosának megváltozása és a hitel idő előtti felmondása késztette arra, hogy kiszálljon ezen ígéretes befektetésből.

 

Összességében több mint pozitív a galéria nemzetközi modern művészettel történő kereskedésének mérlege: a párizsi Louvre, a bostoni Museum of Fine Arts s más köz- és magángyűjtemények Japántól Ausztráliáig vásároltak galériájából. Mivel az eddigi példák többsége a festészet, illetve a grafika köréből merített, Henry Moore mellett hadd kapjon külön említést a szobrászat terén Anthony Caro is, akitől számos művet értékesített a galéria.

 

A közelmúlt kiállításait a galéria már egyre inkább az alapító Kálmán András aktív részvétele nélkül rendezi. Lánya és egyik fia érdeklődése már új irányokat jelez. A klasszikus modernizmuson belül az amerikai festészet felé nyitott egy 1996-os kiállításuk, amelyen jól ismert nevek (Stuart Davis) mellett felbukkant Suba Miklósé is, aki 1880-ban Magyarországon született, építészként a Műegyetemen, majd festőként Bécsben végzett, majd onnan Brooklynba emigrált.

 

Egy évvel később már szintén az ifjabb Kálmán András rendezte a galéria új szemléletű, tematikus, a humornak szentelt tárlatát: Karel Appel, Fernando Botero, Joseph Cornell, Georg Grosz, Roy Lichtenstein, Saul Steinberg, Jean-Michel Basquiat és Niki de Saint Phalle művei fémjeleztek a galériában korábban nem bemutatott alkotókat, irányokat.

 

A galéria ma is folytatja az elfeledett alkotók újrafelfedezését. Ilyen például az 1932-ben elhunyt Jacqueline Marval, akinek 1989-ban a galériában megrendezett kiállításához készült katalógusból kiderült, hogy a tízes évektől kezdve rendszeresen kiállította vezető avantgárd művészekkel együtt. Szerepelt az Armory Show-n New Yorkban 1910-ben, majd többször Párizsban, méghozzá a legjobb galériásoknál (Petit, Goupil, Manzi-Joyant; az utóbbinál volt egyébként a modern magyar műgyűjtés legszebb kollekciójának, Nemes Marcell első gyűjteményének árverése 1913-ban). Marval 1921-ben még Budapesten is bemutatkozott. Kissé dekoratív stílusa miatt azonban halála után feledésbe merült, s munkái csak a hetvenes években bukkantak fel újra.

 

Az új típusú kiállítások közül a szakmailag is legértékesebb a kollázs műfajának szentelt 1999-es tárlat volt: Giacomo Balla, Moholy-Nagy László, az orosz avantgárd amazonok (Rozanova, Sztyepanova, Popova), Kurt Schwitters és számos más klasszikus mellett szerepeltek Eduardo Chillida, Robert Rauschenberg, Asger Jorn, Jacques de la Villeglé és mások munkái. A galéria manchesteri megnyitásának ötvenedik évfordulóját ünneplő tárlat ezzel jelezte elkötelezettségét az idősebb Kálmán András esztétikai programja mellett, egyúttal mutatva az új iránti fogékonyságot is.

 

A galériák működési környezete időközben jócskán megváltozott Londonban. A nagy múzeumok előretörésével az újságok és a kritikusok figyelme elfordult a magán műkereskedésektől. A látogatók közgyűjteményekbe özönlenek kiállításokat nézni, a privát galériákba inkább csak a tudatos vételi szándékkal érkezők jönnek. Mindez azonban csak megerősíti Kálmán András immáron több évtizedes hitvallását: a bölcs galériás nem minél nagyobb nevek minél drágább képeit igyekszik rátukmálni minél tehetősebb vevőkre, mert ebből nem alakul ki tartós, bensőséges kapcsolat a vevő, a kereskedő és a művész vagy a műalkotás között. Sokkal inkább lappangó vagy új értékeket kell felfedezni, s ezekről belső elkötelezettséggel, nagy türelemmel meggyőzni a leendő vevőket.