Két tűz között

Esszé

2018-05-24

Mucsi Emese

A Kétfejű gyufa cím egy többfunkciós tárgy képzetét kelti. Mircea Cantor munkája, a két oldalán égethető gyufa a kétszeres teljesítmény ígéretével kecsegtet, a fapálcika rövidsége és a balesetveszélyes másik gyufavég fenyegetése azonban még a normál „egyoldalas” használatot is ellehetetleníti. A „kényszerű takarékosság abszurd tárgyai” (1) a romániai Szamosújvári Gyufagyárban készültek, húszezres példányszámban, egy nagyobb projekt részeként még 2002 és 2003 között. Ezt a szimbolikus tárgyat vagy tárgyegyüttest műként is rengetegféleképpen lehet értelmezni, ezért az sem egyértelmű, hogy most, az Új Budapest Galériában rendezett, román művészek munkáit tömörítő magánygyűjteményeket bemutató csoportos kiállítás címeként pontosan mire is utal. Még akkor sem, ha erre ad valamilyen szintű megoldást a bevezető szöveg, amely szerint a gyufa pálcikája a román művészet történetének rövidke idővonala, amit javasolt a kezdő- és a végpontja felől is végigböngészni. Ha a böngészés nem a meggyújtást és végigégetést jelenti, akkor ez a kép végül is megállja a helyét, bár a rendezés nem kronologikus, és a tárgyban megjelenő alapvető konfliktus sincs kijátszva így. A tendenciák szerint rendezett kiállítási anyag kínál egy másik, a magyar közönség számára különösképp érdekes és kevésbé általános megközelítésmódot is. A művek Mircea Pinte, Ovidiu Şandor, Răzvan Bănescu és a Plan B Alapítvány magángyűjteményéből származnak, amelyek három romániai városban találhatók: Kolozsváron, Temesváron és Bukarestben.

A Kétfejű gyufa ebben az értelemben utalhat a román művészeti színtér osztottságára, vagyis arra, hogy a három kulturális központ mindegyike a másik két aktív centrum szorításában vesz részt valamiféle versenynek nevezhető teljesítményharcban. A debreceni Modemben ugyan volt több, román művészeket (is) bemutató kiállítás (pl.: Messiások, 2009, kurátor: Gulyás Gábor; Alkony, 2012, kurátor: Jean Neal) a kulturális értelemben „vízfejű” Magyarországon, azaz a Budapesten megrendezett kiállítások anyagából eddig legjobban a kolozsvári közeget lehetett megismerni. A 2000-es években a Műcsarnok kiállításai bemutatták többek között éppen Cantor munkásságát egy egyénin (Mircea Cantor: A jövő ajándékai, 2008, kurátor: Páldi Lívia), és régiós összefüggésekben többedmagával egy csoportoson (A pult mögött. A posztszocialista gazdaság jelenségei a kortárs művészetben, 2010, kurátor: Petrányi Zsolt, Lázár Eszter), de a kolozsvári iskola sikersztorija is innen válhatott igazán ismertté szélesebb körben itthon (Európai utasok. Kolozsvári képzőművészet az ezredforduló után, 2012, kurátor: Angel Judit). Ebben az időszakban, a Műcsarnok mellett – már csak részben Kolozsvárra fókuszálva – a Trafó, a Labor, a tranzit szemináriumai, a Ludwig Múzeum gyűjteményes kiállításai és nagy Ciprian Mureşan-showja (Egzisztenciátokat szerződés szavatolja, 2015, kurátor: Szipőcs Krisztina), az első OFF-Biennále programjai (pl.: Dan Perjovschi: Az OFF-rajz, 2015), valamint a Ferenczy Múzeumi Centrum Majdnem tárgyak – Művek Kolozsvárról és az Ecsetgyárból című kiállítása (2016, kurátor: Boros Lili) adott még betekintést a szomszédos kulturális „versengésbe”. A másik két központ Budapestről leginkább látható teljesítménye – a magyar művészek szereplése miatt – egy-egy biennálé: a botrányairól elhíresült Bukarest Biennálé, valamint a tavaly Aradon és Temesváron második alkalommal megrendezésre került Art Encounters. Utóbbi kurátora Ami Barak mellett ezúttal Diana Marincu volt, aki Szegedy-Maszák Zsuzsannával közösen rendezte idén a budapesti Kétfejű gyufa kiállítást is. (2)

Mircea Cantor (1977): Kétfejű gyufa, 2002–2003. A romániai Szamosújvári Gyufagyárban kézzel gyártott 20.000 doboz gyufa. M. P. Gyűjtemény. A művész és az M. P. jóvoltából. Fotó: © 2002 Mircea Cantor

Enteriőrfotó a Kétfejű gyufa című kiállítás Vegyél nekem rejtelmet című részlegében. Fotó: Juhász G. Tamás

Az Új Budapest Galéria tereiben sétálva első látásra nem rajzolódik ki ez a három kulturális erőtér, persze elrejtve sincs, de nincs is annyira kihangsúlyozva, mint amennyire érdekes ez itt, az egyközpontú magyar kulturális közegben. A rendezés mintha még ezzel a narratívával is szembe menne: nemcsak a keletkezési dátumok, hanem a gyűjtemények szempontjából is kevert, tematikus egységek vannak, és csak a művészek neveiből tudhatjuk meg, hogy ki hova tartozik, illetve a művek alatt olvashatjuk, hogy melyik alkotás hol állomásozik, amikor épp nem itt (vagy az Art Encountersen) van, hanem a tulajdonosánál. A kiállítás részei olyan tendenciákat mutatnak, amelyek mindhárom kulturális központban – és tegyük hozzá külföldön – élő, vagy egykor aktív alkotók munkásságaiban jelen vannak.

Enteriőrfotó a Kétfejű gyufa című kiállítás Vegyél nekem rejtelmet című részlegében. Fotó: Juhász G. Tamás

A látogatót a Vegyél nekem rejtelmet című válogatásban olyan művek fogadják, amelyek valamilyen módon a kelet-európai fogyasztói kultúra jelenségeire reflektálnak. Mivel itt jobbára olyan pop art kategóriába sorolható alkotások kapnak helyet, amik viszonylag könnyen adják magukat, ez az egység különösen jó bevezetőt jelent az egész anyaghoz. Mircea Cantor Gyémántkukorica című 2005-ös munkája egy kartonpapír-posztamensre installált, törékeny, kézzel készített üvegkristály-tárgy, amely az Amerikában őshonos növény európai befutására utal. Arra a történetre, amely az amerikai és az európai ételfogyasztási szokások Kolumbusztól induló összehangolódásával kezdődött és a fogyasztói kultúra kortárs művészeti kritikájával zárul.

Paul Neagu (1938–2004): Tortaember, 1969, fénykép, O. S. Gyűjtemény. A művész és az O. S. jóvoltából. Fotó: Juhász G. Tamás

Innen bal kéz felé A reflektív én című egység az önelemzés különböző módozatait mutatja be az önarcképtől a saját testet használó anatómiai kísérletekig. Helyet kapnak itt (is) a figurális ábrázolás sztárjai (Sorin Neamtu, Adrian Ghenie), de bemutatkozik az egyik legizgalmasabb életművel rendelkező Paul Neagu is, aki a hetvenes években Bukarestből Edinburgh-ba, majd Londonba költözött, ahol is 1971-ben mutatta be az egyébként 1969-es Tortaember című ehető szoborprojektjét. (3) Ennek a kubizmus és a dada ihletésében megalkotott koncepciója szerint az emberi test építőtéglák összessége, amelyek egymással kombinálhatóak. A Tortaember olyan alternatív anatómiai (és ismeretelméleti) elképzelést demonstráló kísérlet volt, amely során Neagu nemcsak a művészeti anatómia kötött szabályait kérdőjelezte meg, hanem a keresztény úrvacsora szertartásának abszurditására is rávilágított.

George Cîngașu (1988): Hátsó kert, 2017, digitális kollázs, M. P. Gyűjtemény. A művész és az M. P. jóvoltából. Fotó: Juhász G. Tamás

Az Ütközőpálya című részben a bukaresti bázisú Dan Perjovschi notesze foglal el központi helyet, fizikailag is, a terem közepére installálva. A különböző más tudományágakkal, kulturális területekkel kapcsolatot teremtő alkotások között Perjovschi kevés eszközzel készített munkái egy, a műgyűjtők körében nem igazán kedvelt, efemer kategóriába, a társadalmilag érzékeny, politikai karikatúrák körébe sorolhatóak. Nem véletlen, hogy a kiállításon egy egész rajzfüzetet lehet látni, nem csak a fénymásolatokat. A teremben látható crossoverek között a kolozsvári George Crîngașu 2017-es Hátsó kert című alkotása az egyik legújabb munka az egész anyagban. A klasszikus művészeti referenciákat a 3D tervezőszoftverek lehetőségeivel keverő képalkotói eljárás már önmagában is jelzi, hogy a munka a poszt-internet art kontextusában értelmezhető, és megmutatja egy olyan alkotó hozzáállását a ránehezedő képzőművészeti hagyományhoz, aki a nyolcvanas évek végén született, így alapvető fiatalkori vizuális ingerei között szerepeltek a különböző számítógépes programok, konzolos játékok.

Michele Bressan (1980): Wellness, 2011, lambda print, O. S. Gyűjtemény. A művész és az O. S. jóvoltából. Fotó: Michele Bressan

Michele Bressan (1980): Fast Eco Building, 2012, lambda print, O. S. Gyűjtemény. A művész és az O. S. jóvoltából. Fotó: Michele Bressan

Visszafordulva a másik irányba, A csend temploma című egységben a kolozsvári történettel híressé vált román figurális festészeti alkotások és érzékeny fotómunkák kerültek össze. A közelmúltat, azzal kapcsolatos hangulatokat bemutató részben helyet kapnak olyan nagy nevek is, mint Șerban Savu és (megint) Adrian Ghenie a Kolozsvári Iskolából. Mellettük többek között a bukaresti bázisú Michelle Bressan dokumentarista fényképei szerepelnek. Az egykori szabadidős és turistahelyszíneken készült fotók olyan beruházások rendszerváltás utáni sorsát követik nyomon, amelyek egykor a kommunista rezsim büszkeségfalán díszelegtek, ma (azaz 2011-ben) pedig már csak az emlékezés sajátos helyszínei.

Enteriőrfotó a Kétfejű gyufa című kiállítás Az űr pereme című részlegében. Fotó: Juhász G. Tamás

Az űr pereme című befejező részben található Ciprian Mureșan 2004-es címadó munkája, az Ugrás a semmibe, három másodperccel később, amely Yves Klein Ugrás a semmibe című 1960-as fotómontázsát parafrazeálja. Ebben a képben benne van a francia-román kulturális kötődések kritikája, a kolozsvári kulturális élet akkori sivársága, és az óriási különbség a repülés és a földbecsapódás reménytelen pillanata között. Bár az egységben elhelyezett munkák nem mind ilyenek, a Mureșan-fotó és a szintén itt látható Kétfejű gyufa a főként a neokonceptualista alkotókra jellemző humor jelentőségét emeli ki. A kétélűség – vagy kétvégűség – azonban nem csak a vicc alapfeltétele, az irónia is így működik: elbizonytalanít, mindig mindenben, a kiállítás végén például abban, hogy mit is jelent tulajdonképpen itt és most az a kétfejű gyufa.

(1) Kürti Emese: Büdös paralel. Tranzitblog, 2010-09-14, http://tranzitblog.hu/budos_paralel/ (Utolsó elérés: 2018. május 1.)
(2) 2008-ig Iasi is erős pólus volt, ahol 1997 és 2008 között került megrendezésre kétévente a Periferic Biennale, amely 2001-től vált nemzetközi művészeti rendezvénnyé. Ez volt az első romániai biennálé-sorozat, főszervezője a Periferic alapítója, Matei Bejenaru volt.
(3) A projekt a tavalyi Art Encountersen egy külön kiállításegységet kapott.