Káldi Katával a műterem hűvösében beszélgettünk, annak apropóján, hogy az utóbbi pár évben festett képeiből Budapesten a Knoll Galériában nyílt kiállítás.

Az anyag rendezése a képekre rímel; ott vannak, azok amik, semmi többek. Nincs nagy tájolás, irányítás, kirakott hangsúlyok, csak olyan finoman, bizakodóan falra fekvő vásznak, leginkább kicsik. Sátrak először. Ilyenek a sátrak. Becsukom a sátram, magunkra cipzározom, ez az én világom, a mi világunk, átmeneti, de belül van minden, ami fontos. Akárcsak az Alaprajz festmény és mozaikformában - végtelenül profán, ingatlanos adatbázisokban kötelező, közben meg belelátható egy otthon szerveződése, az élet zajlása, asztal, ahol esznek együtt, az ágyak, kád, kamra, ajtók ide-oda. Korábbról már ismerős kettős képek, késekkel, kesztyűkkel, aztán gömbök, bőrszínű egyformák, szürkések halomban. Az új sorozaton karácsonyfadíszek. Csillognak, szétgurultak. De ahogy azt Káldi Katánál megszokhattuk, nem feszül bennük második jelentés. Sehol sincs az ünnepek elmúlása, hogy az imént mégolyan szép volt, de már leszedtük a fát, és hideg is van. Egyszerűen csak kedvesek a díszek, finom a fényük, édes, ahogy szétszaladtak a képen. Nézzük őket.

Ha nem grafikus anyuka mellett nősz föl, akkor is festő vagy ma? 

Nehéz erre válaszolni. Szerintem gyakori, hogy egy művész gyerekének megtetszik ez a szabad életmód. De más út is nyitva állt, a Radnótiba, egy sima gimnáziumba jártam, magyar-angol tagozatra. Végül is lehettem volna, mondjuk, bölcsész.

A reáltárgyakból jó voltál? 

Kémiából és biológiából például igen, de matematikából nagyon nem, nincs absztrakciós készségem, nem tudok elvonatkoztatni.

Tehát festő lettél...

A festésben lényeges dolog, hogy kockázat van benne. A felvitt festék miatt nem lehet visszavonni már a képet, és ha az ember rosszat fest – márpedig van ilyen – akkor utólag azt gondolom: pedig az első pillanatban még jó ötletnek tűnt. De meg lehet lepődni. Rögtön megvan, hogy mit szeretnék látni a vásznon, de miközben festmény lesz belőle, vagyis amikor már nemcsak egy elgondolás, hanem a vásznon matériává válik, akkor meg lehet lepődni. Néha kellemesen, néha meg kellemetlenül.

Ilyenkor abbahagyod, vagy újrafested? 

Leszedem a vásznat. Ezzel a technikával, amivel én festek, nem lehet megmenteni, vagy nagyon javítgatni rajta. Van, hogy azt a témát utána már soha elő nem veszem, de van, hogy mégis. Mint az Alaprajz, amely elsőre, festőileg fiaskónak tűnt, aztán mégis előjött mozaik formájában. Most már nekem is tetszik, de azért kakukktojás a többihez képest. Erősen. Nincs közvetlenül ábrázoló jellege, mert egy eleve elvont dolog van rajta, miközben a többi képen a dolgok érzékien hasonlítanak önmagukra. Általában szeretem a festészetben, hogy taktilis és közvetlen. De az Alaprajzot megszerettem, tetszik, hogy több rétege van. Padlóburkoló technika és közben valóban az – a mi lakásunk padlója. A mozaik egy nagyon gyakorlatias műfaj, mechanikusan lehet rakosgatni, olyan mint a házimunka. Ez a mechanikusság a festés folyamatából hiányzik, ott végig nagyon kell figyelni.

Az Alaprajz nekem olyan, mintha az otthon világától, a gyerekektől, a téged körülvevő tárgyaktól elléptél, egy egységgel eltávolodtál volna. 

Ez tudatos volt. Az ember kicsit beszorul a lakásba, különösen, amíg a gyerekek kicsik.

Vártad az anyaságot? 

Természetesen adódott, ez következett az életben – szerencsére.

Meg szoktad valakivel beszélni, ami festőként foglalkoztat? 

Nem.... vagy utólag, néha.

Festés közben egyedül vagy, nem? 

Egyértelműen. Főleg előtte, mert akkor kell, hogy az elképzelés pontos legyen.

De amikor nem egyedüllétre vágysz, kikkel szoktál beszélgetni? 

Barátokkal természetesen, sokan iskolatársak, üdítően polgári pályáról, és vannak, akik hozzám hasonlóan festők vagy más művészek.

Azt, hogy festő vagy, „valamilyen” állapotnak érzed?

Semmi különösnek. Jó állapotnak.

Akkor miért szempont az üdítően polgári? 

Az ő esetükben is a foglalkozásuk egy adott személyiséghez illő logikus választás, mint nálad. Nem kizárólag személyiségfüggő ez, a körülmények is fontosak.

De biztos vagy abban amit csinálsz, nem?

Teljesen. De itt nagyon kell is. Szerintem majdnem mindenki akarna festő lenni. Nagyon élvezetes és szórakoztató ugyanis.

Mégis él benned ez a rendes, polgári kategória.

Mert a minta részben ilyen. Meg talán a lényem is mélyen „rendes, polgári”.

Van annak rendje, ahogy festesz? 

Valahogy nagyon szeretem a délelőttöt, mindig is szerettem. Soha nem voltam délig alvó alkat, nappal sem szoktam aludni, akármilyen fáradt vagyok is. Vidám napszak, tele lehetőséggel és nincs mulasztás-érzés.

Rákérdeznék az ihletre, de olyan hülye szó, mégis úgy képzelem, hogy van ez a másfajta létállapot. Közben, ha valaki rátalál a neki való pályára, szerintem az is ihletettség, lényegileg ugyanolyan alkotó állapot, csak nem ugyanolyan a státusza. Egy csodás tanár tevékenységét valamiért nem tartjuk úgy szakrálisnak, ahogy egy művészét. Na. De olyan az ihlet, hogy egyszer csak jön? 

Gondolom, hogy olyan. Az „egyszer csak jön” az igazából az amatőr festőé, aminek egyébként én néha gondolom magam. Olyan értelemben, ahogy mondod. Az amatőr festő is akkor fest, amikor megszállja valami, és szereti azt az állapotot. Ezt jelenti a szó is, amatőr. Más persze, ha valakinek ez a munkája. Vagyis időnként eszembe jut valami, időnként meg módszeresen gondolkodom. Ez biztos alkati. Nagyon jó, mikor az embernek eszébe jutnak dolgok csak úgy maguktól, de az is, amikor kis füzettel a kezében gondolkodik, hogy egy kép az egy lépés, akkor most meg kéne tenni a másikat, mert így lehet jól eljutni A-ból B-be, hogy halad az ember. Azon lehet módszeresen gondolkodni, hogy mi lehet a következő logikus lépés.

Milyen fajta logika ez? 

Az ember azt gondolja, azzal, hogy fest, egy diskurzusban vesz részt. Nem egyedül fest a világban, sokan festenek most is, vagy inkább sokan foglalkoznak művészettel, és a múltban is nagyon sokan foglalkoztak. Az ember azt reméli, hogy ebben mond egy mondatot, azt reméli, hogy az egy érvényes mondat, hiteles. Végül is egy vélemény. Semmiképpen nem lehet elválasztani a többi művész tevékenységétől. Szerintem már az is állásfoglalás, ha valaki fest, amit már sokszor mondtak idejétmúltnak. Amikor fiatal voltam, és elkezdtem a főiskolát, teljesen úgy tűnt, hogy értelmetlen. Minden épkézláb ember, aki azt remélte, hogy lesz egy mondata ebben a diskurzusban, videóval foglalkozott vagy valami mással, ami jó dolog, csak engem például nem érdekel. Vagy inkább úgy fogalmazok, hogy nem szeretném az időmet vele tölteni. Mert ahogy Te is mondtad, fontos, hogy az ember szeresse, megtalálja a helyét.

A dikurzusban kiket képzelsz társalgó feleknek?

A művészeket, akiknek a munkáit ismerem és a szerzőket, akiket olvasok. A barátaim közül sokan festenek. Nyilván felmerül a lakatlan sziget kérdés, hogy ott is festene-e az ember, csak az olyan lenne, mint a magadban beszélés. Egy idő után félő, hogy az ember megbolondul. Hogy jön válasz ebben a dialógusban? Hogyan kapsz visszajelzést? Barátoktól. Időnként másoktól is.

Csak az diskurzus, amely konkrétan a képekről szól? Ha valaki valamit mond vagy ír vagy zenél, és megérzed, hogy ott van benne, csak másformában, ami benned is, az nem?

De, igen. Ezért fontos beszélgetni, mert akkor nem egyedül kell kifejteni egy gondolatot, nem a nulláról kell elindulni, hanem folytatva. Mert ugye olyan nagyon kevés van, amit te gondolsz a világegyetemből elsőnek és egyedül. Nem sűrűn fordul elő.

Úgy hangzik, mintha a program az lenne, hogy kell lenni valamilyennek, és ennek érdekében elő kell készülni arra az állapotra. Szerintem ez ösztönös. Nem azért olvasol, hogy utána örülhess, hogy végre elindul benned egy gondolat. Hamarabb nyúlsz érte, mint hogy hozzá tudnál rendelni célokat. 

A célt én se hiszem. Az okokban hiszek inkább. Ezért idegesítenek a fejlődéselméletek meg az evolúció – már maga a kifejezés is. Nagyon is látszik a képeken, hogy inkább okuk van. Semmiképpen sem gondolom, hogy bármilyen művészeti tettnek közvetlen hatása lenne a világra vagy ez lenne a dolga. Távol áll tőlem a politikus gondolkodásmód, a reflexió az aktuális társadalmi folyamatokra. Művészeti értelemben nem érdekelnek a pusztán az adott pillanatban létező dolgok, csak ami tovább tart.

Az általad kedvelt művészeknél szempont az, hogy nők?

Nem. Ez egyszerűen csak egy sajátságos nézőpont lehet, női nézőpontja a dolgoknak, esetleg megkönnyíthet egyfajta ráismerést, „rokonságérzést”.

A nőként létezésnek nem a problematikussága, hanem az állapota jön le a képeidről.

Engem, amikor festek, egyáltalán nem érdekel, hogy velem mi van, nem magamra figyelek, hanem a tárgyra, a rajtam kívül állóra. Ugyanakkor, ha figyelembe vesszük, hogy bármilyen megnyilatkozás tulajdonképpen véleményformálás, akkor nyilván látszik rajtuk, hogy ez egy nő véleménye a 21. sz. elejéről, Kelet-Európából. Feltételezem, ez később bizonyos távolságból még jobban látszani fog. Eleve a méret. Szerintem a férfiak szeretnek kicsit reprezentálni. Az macsós. Nálam nagy méretnek számít, ha valami 120 x 80-as. Ennek biztosan oka, hogy szeretem, ha egy képhez közel kell menni. Egy kis képhez muszáj, és sokkal személyesebb viszonyba kerülök vele, mint egy nagy képpel, amit 4–5 méteres távolságból érdemes csak nézni. Hajtok tehát erre a személyes viszonyra. És gondolom, ez inkább nőies tulajdonság.

És a kontempláció is, az egyedüli, nézelődő viszony a tárgyakkal, a dolgokba nem beavatkozó, csak megfigyelőszerep választása, ez sokkal inkább női állapot. 

Volt aki azt mondta – érdekes, nem a jellegére, hanem konkrétan a technikára –, hogy olyanok a képeim, mint a zenkertek, ahogy a gereblyével elhúzzák a kis köveket, úgy húzom én is az anyagot az ecsettel teljesen párhuzamos vonásokkal.

Nagy határátlépésnek érezted, amikor többszínnel kezdtél festeni? 

Nem mondanám határátlépésnek, mert soha nem éreztem magam kategorikusan monokrómnak, nyilván számított, hogy a főiskolán Károlyi Zsigmond osztályába jártam (lásd: Artmagazin 2004/5.), aki proponálta mint stúdiumot a monokróm festést, de nem mint végcélt. Egyszerűen nem volt fontos számomra, hogy sok szín legyen a képen, aztán elkezdett hiányozni egy kicsit. Az első felnőttebb dolgaim azok, ahol a kettősség érdekelt.

Miért pont a kettősség? 

Mert kinyitottam az etimológiai szótárt véletlenül valamikor egy könyvtárban. Érdekelt a kétség, mint szó, kifejezés, meg a kétely, mert úgy éreztem, hogy közös a szótövük, a két, kettő. Kíváncsi voltam, hogy ez más nyelvekben is így van-e, és így. Németül a zwei – zweifel, angolul a double – doubt, olaszul is dubbio – doppio. Engem valóban érdekelt a kétség, mint alapállapot az életben. Elég ritkán van bizonyosság. A tézis – antitézis. Ezt kicsit akkor iskolásan körüljártam. De ez már elég régen volt.

Hogyan? Csináltad, csináltad, és egyszer csak azt érezted, hogy megvan, megértetted, ami benne van? 

Igen, egyszer csak végül is meguntam. Mondjuk így.

Meguntad?

Meg, és akkor meg beugrott, nem módszertani módon, hanem ránézéssel, a pár. Milyen érdekes például a súlyzópár. Ez már sokkal kevésbé elvont dolog, ismét egy érzéki tapasztalás, hogy az ember léthez ez a párosság eléggé hozzátartozik, vegyük csak az érzékszerveket. És akkor jöttek a súlyzók, a cipők, tehát a kettős dolgok, ezek meg hozták magukkal a többi használati tárgyat. A párnák ugyanúgy az ember langyos nyoma, ahogy a cipők is.

Hogy jutott eszedbe ennek ilyen szisztematikusan utánanézni? 

Érdekelt a kétség, a döntési helyzetek, a kísértés. Ez gyakran előkerül az irodalomban, például Hoffmann-nál, a klasszikus kísértéstörténet. Ott a tükör, amellyel nagyon klasszul lehet kettőzni. Használtam én is. A kísértés a kétely forrása. Akkor úgy éreztem, hogy ez a rossz maga. Az Isten a mi kultúránkban az egy. Talán a kereszténységben a három is, de a kettő azért rendesen kimarad, mert az az egynek a tagadása. Tehát a tézis antitézise. Összeértek; tükör-kétely-kétség-kísértés-ördög.

Talán ebben a kettős periódusban a legbeszédesebb, ahol két gömb van. Ott aztán még formailag nincs semmi, amibe bele lehetne kapaszkodni. Akkor történt valami az életedben? 

Csak a szokásos fiatalos hányódások. Biztos nem véletlen, hogy ezt akkor festettem, de nem tulajdonítok ennek jelentőséget. Állandóak a kérdések.

Hogy éled meg, ha jönnek a gyűjtők és elviszik a képeidet?

Persze a festészetet minduntalan éri a vád, hogy áruba bocsátható, hogy ez valami burzsoá maradvány és egészében nem valami haladó tett. Én próbálom mindig úgy felfogni, hogy a tárgyakhoz nem kell annyira ragaszkodni. A megoldott probléma már régen nem probléma. De van olyan mű, amelyhez valamilyen oknál fogva különösen kötődöm. Mert első valamiben, vagy pont azért, mert elrontottam. Szóval van valamilyen ügyünk. De hogy valami, amit csinálok, valakinek tényleg kell, az nagyon jó érzés.