Kilencből egy

A magyar Cézanne­ok, avagy szolíd busongás egykori gazdagságunk felett

Molnos Péter

A világ minden tájáról érkezett Cézanne remekművek vendégeskednek nálunk, így talán mégsem olyan fájdalmas áttekinteni milyen remekművek tarthatták valaha otthonuknak Budapestet. Kilencük közül csak egy maradt itthon, a többiek New Yorkban, Los Angelesben, Zürichben, esetleg Philip Niarchos gyűjteményében laknak.

Ha jól belegondolunk, talán még szerencsések is vagyunk Cézanne-nal: legalább egyetlen festmény, A tálaló hírmondóként megmaradt abból a gazdag válogatásból, mely jó száz esztendővel ezelőtt Budapest nevezetes magángyűjteményeiben reprezentálta az aix-i mester sokakat megihlető művészetét. A posztimpresszionizmus nagy triászának többi tagjával, Van Goghgal és Gauguinnel rosszabbul jártunk, hisz az egykor magyar magánkézben megfordult valamennyi festményük távolra sodródott tőlünk. Ez persze átlátszó és felettébb gyönge gyógyír a veszteség számbavételekor elkerülhetetlenül felsajgó lélekre, de talán jobb, ha az olvasó a tanulmány elején hozzájut és lesz minek örülnie, midőn felidézzük múltba vesző gazdagságunk gyorsan elillanó fényét.

A kilenc, egykor budapesti magángyűjteményben megfordult Cézanne-festmény története a már jól ismert szereplőkhöz, a 20. századi magyar gyűjtéstörténet legkiválóbb alakjaihoz kapcsolódik. Képzeletbeli versenyükben általában nehéz hitelt érdemlő és egyértelmű végeredményt hirdetni, de itt és most, Cézanne esetében minden vitát felold Nemes Marcell jól ismert, fékezhetetlen étvágya és a kezében megfordult művek pazar kvalitásai.

 
Nemes Marcell
A Klein Mózesként született Nemes pályafutása regénybe illő történet: egyszerű, csupán elemi iskolázottsággal rendelkező szénkereskedőből lett az európai műtárgypiac egyik legjelentősebb, legérdekesebb szereplője. Fénykorában lakása volt Párizsban és a budapesti Deák téren, Münchenben négyszintes palotája, Tahiban háromholdas birtoka takaros kúriával, Szentendre mellett szigete a Dunán, Tutzingban fényűző kastélya, Garmisch-Partenkirchenben elegáns vadászkastélya, s ráadásul egy félig kész városi palazzója a Velencében a Canal Grande partján (Most a Peggy Guggenheim Gyűjteményt találjuk benne).

Nemes Marcell fényképe, 1920-as évek Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Fényképtár, ltsz.: 2694-1951

 
Gyűjtőként tipikus úton indult: először 17. századi holland táblaképeket és magyar festő kortársainak műveit vásárolta, ám szokatlanul impulzív, könnyen lelkesedő alkata és néhány festő barát, leginkább Rippl-Rónai tanácsai hamar a különleges, kevesek által járt utakra csalta. 1907-től már a modern irányzatok egyik legismertebb hazai hívévé vált. Bár gyűjteménye elsősorban Grecóiról és a modern francia piktúra sztárjairól vált híressé, ám a festészet legújabb értékeinek elismerése és pártolása nála sosem vált egyeduralkodóvá: lobbanékony természete, széles látó- és érdeklődési köre nem tűrte az önkorlátozó bezárkózást, így gótikus táblaképek, barokk szövetek, pazar mívű ötvösmunkák éppen úgy lázba tudták hozni, mint Van Gogh vagy Picasso művei, sőt, uram bocsá, Ferenc József híres orchideagyűjteménye. Ám e sok könnyelmű kicsapongás mellett sem lehet kétségünk afelől, hogy 1910 körül Nemes egyik legfőbb szerelme Cézanne volt.
 
A magyar gyűjtőóriás és a modern francia művészet „eljegyzésének” időpontja ma még nem határozható meg teljes bizonyossággal, ám e rohamosan kiteljesedő románc egyik első fellángolása minden bizonnyal a Nemzeti Szalon 1907 májusában megrendezett tavaszi kiállításával függhet össze. A művész- és gyűjtőkörökben valóságos szenzációt okozó tárlat fő attrakcióját Paul Gauguin hatvannégy alkotása jelentette, de néhány festmény és rajz erejéig Cézanne, Louis Valtat, Maurice Denis vagy éppen Émile Bernard, sőt Matisse művészete is bemutatásra került.


Az 1913-as párizsi Nemes-aukció katalógusának belső címlapja

 
Nemes, bár minden bizonnyal látta a Nemzeti Szalon tárlatát, ekkor még nem csábult el Cézanne irányába. Talán személyes gyűjtői evolúciója még nem tartott a modernség megfelelő fokán, esetleg pénztárcája nem érte el a kellő vastagságot, de tény, hogy a beszerzésekre csupán két évvel később került sor. Szerencsére a vásárlás dátuma a párizsi Vollard Galéria iratai alapján pontosan rekonstruálható. Ezek szerint 1909. július 30-án a neves műkereskedő tíz festményt küldött Nemes Marcell címére, horribilis, összesen 87 000 frankos ár ellenében. A csomagban Monet, Manet, Gauguin, Renoir és Degas művei mellett Cézanne két festménye is helyet kapott: a korábban már említett, A tálaló című vászon, valamint a zürichi Bührle-gyűjtemény kalandos sorsú főműve, a Vörös mellényes fiú. Vollard az utóbbi képért akkoriban hatalmasnak számító összeget, kerek 20 000 frankot kért. Ha a vágy magasba hág, a piszkos pénzügyek nem jelenthetnek akadályt: Nemes megszokott vehemenciával lecsapott a csinos csomagra, s benne Cézanne műveire.
 
A Vörös mellényes fiún és A tálalón kívül szintén Vollardtól vásárolta meg a Maison Maria Chateau Noir látképével című festményt, valamint a Fürdőzők egy 1890 körülre datált változatát. A két mű eladására – a párizsi műkereskedő szállítólevelének tanúsága szerint – 1911 novemberének elején került sor: a negyedikén kiállított iratban a tájkép 26 000, az aktos kompozíció 30 000 fran- kos áron szerepel. A számokból az is jól látható, mit számít két és fél év, mikor robban az ár: a Fürdőzők közelében sincs a Vörös mellényes fiúnak, a közben eltelt idő alatt azonban az árfolyam jóval magasabbra kúszott.


Maurice Denis: Hommage à Cézanne (részlet), 1900, olaj, vászon, 180 × 240 cm , Musée d’Orsay, Párizs
 
 
Nemes fénykorában, 1910 körül Európa egyik legismertebb gyűjtőjeként kapcsolatban állt a kontinens szinte valamennyi jelentős műkereskedőjével. Közülük a kollekció fejlődése szempontjából kétségtelenül Cézanne első egyéni kiállításának rendezője, Ambroise Vollard játszotta a főszerepet. Tőle érkezett a kollekció egyik koronája, az aix-i mester talán legismertebb csendélete, az 1880 körül készült Csendélet gyümölcsöstállal című vászon is. E páratlanul tömören komponált kép, mely Maurice Denis monumentális festményén, az Hommage à Cézanne című vásznon is feltűnik, egyike volt Nemes legnagyobb trófeáinak. A mű értékét egy felettébb nobilis korábbi tulajdonos hírneve emelte jelentékeny magasságokba: egyike volt annak a néhány Cézanne-festménynek, melyeket az 1880-as évek folyamán a mestert rajongva tisztelő Gauguin vásárolt meg. Az említetteken kívül még egy elsőrangú csendélet gazdagította egykor Nemes Cézanne-kollekcióját. A beszerzés forrására egymásnak ellentmondó információk láttak napvilágot a szakirodalomban, így nem egyértelmű, hogy ez a mű is Vollardtól, vagy esetleg a Nemeshez hasonlóan legendás hírű marchand-amateurtől, Alphonse Kanntól érkezett-e. A puritán kompozíciójú Almák és kekszek című vászon magával ragadó, tökéletes mű, mely nem csupán alkotójának, de egykori tulajdonosának is dicsőségére válik: értő, független, páratlanul modern – szinte mai attitűddel közelítő – szem emelte ki az életmű többi darabja közül.

Screenshot 2022 04 10 at 18.23.53
Az 1913-as párizsi Nemes-aukción szereplő Cézanne-képek.

 
Kohner Adolf
A képzeletbeli dobogó második helye minden bizonnyal Kohner Adolfot illeti, aki 1910 körül Nemes talán leginspirálóbb ellenfele volt a nemzetközi modern festészet hazai piacán.
 
Az 1866-ban, Pesten született gyűjtő Lipcséből származó családja tipikusnak mondható karriert futott be a 19. és 20. század során. Sorsuk szinte megtestesíti a zsidó nagypolgárság hatalmas ívet bejáró útját a szerény kezdetektől a Monarchia utolsó éveinek fénykorán át a vészkorszak drámájáig, majd a kommunista kitelepítést követő kényszerű emigrációkig.
 
Az evangélikus ginnáziumban érettségiző Kohner Adolf kiváló nevelést kapott a kikezdhetetlen tekintélyű, az irodalomban elsősorban német és francia ízlésű, a politikában pedig konzervatív-liberális beállítottságú apától. Zenére Huber Károly, a később világhírnévre szert tevő hegedűművész, Hubay Jenő apja tanította, nevelőnek pedig a kiváló történészt, Angyal Dávidot fogadták fel mellé, aki az érettségi után Berlinbe is elkísérte a németül és franciául már ekkor is folyékonyan beszélő fiút, hogy a családi cég érdekében később kamatoztatható vegytani és mezőgazdasági tanulmányait kellő felügyelet mellett kezdhesse el. Egy szó, mint száz: Kohnernek mindene megvolt, ami a meglehetősen pallérozatlan és nyers modorú Nemesnél kimaradt.


Részlet Kohner Adolf Damjanich utcai palotájából: a „sárgaszoba” Monet, Boudin, Gauguin, Van Gogh és Sisley festményeivel, 1914 | forrás: Vasárnapi Ujság, 1911. április 30.

 
Az apa 1894-es halála után fia, Adolf nem csupán a cég vezetésében, de az ekkor már tekintélyesre duzzadt családi műgyűjtemény további fejlesztésében is új utakon indult el: mind a vállalatok, mind a műtárgyak terén kitört rajta a „gründolási láz”. A jellegzetesen 19. századi kollekció konvencionálisnak mondható felépítését – a 17. századi németalföldi és olasz barokk képek, valamint a két kedvenc, az osztrák Emil Jakob Schindler és a magyar Mészöly Géza dominanciáját – rövidesen felszámolta, s a francia, valamint a magyar festészet impresszionisztikus tendenciái felé nyitott. Az irányzat korabeli, divatos értelmezését követve Manet, Renoir és Monet elé egyetlen fonalra fűzte fel a velencei késő reneszánsz vezető mestereit éppen úgy, mint Rubenst, Velázquezt, Goyát, Delacroix-t, Daumier-t és természetesen a barbizoni művészeket, míg a fejlődési szál ellenkező végpontjára a posztimpresszionizmus három óriása, Gauguin, Van Gogh és Cézanne került. Utóbbi három művészt Kohner gyűjteménye egyaránt kiemelkedő művekkel reprezentálta, de a legnagyobb trófeája kétségkívül Cézanne Fekete órás csendélet című alkotása volt, mely – számos modern képéhez hasonlóan – Közép-Európa legprogresszívebb műkereskedéséből, a bécsi Galerie Miethkéből érkezett a gyűjtő Damjanich utcai palotájába.
 
A kiemelkedő jelentőségű, egykor Zola tulajdonában lévő, sőt az író lakásában, személyes tárgyainak felhasználásával készült alkotás először a párizsi Salon d’Automne 1907-es kiállításán keltett feltűnést. Az 1860-as évek végére datált mű itt babonázta meg Rilkét is, aki hosszan elemezte a festmény szépségét egy feleségének küldött, október 23-án kelt levelében. Elragadtatása nem volt túlzás: a Fekete órás csendélet – festői szépsége mellett – felkavaró, nyugtalanító hangulatú remekmű. A kimért komolyságot sugárzó, a mutató nélküli óra és a nézőre meredő óriáskagyló jelképi erejével gondolkodásra sarkalló, sokak szerint egyfajta Hommage à Zolaként értelmezhető csendélet Auguste Pellerintől, a legendás Cézanne-gyűjtőtől került Ambroise Vollardhoz, majd 1909- ben Berlinben a kor másik műkereskedő óriása, Paul Cassirer állította ki. A Művészház 1910 tavaszán rendezett, s a Kohner-kollekció legtöbb remekművét felvonultató Nemzetközi impresszionista kiállításán még nem szerepelt, ám a Vasárnapi Ujság egy esztendővel későbbi, 1911. április 30-án megjelent cikkében már a magyar gyűjtő tulajdonaként említette meg a szerző, Meller Simon. A vásárlás pontos dátuma csak a korabeli bécsi sajtó, többek között a Der Cicerone című művészeti lap híradásaiból rekonstruálható. E cikkekből kiderül, hogy a Galerie Miethke 1911 tavaszán apró, katalógus nélküli kiállításon mutatta be Cézanne öt alkotását, a nagy nemzetközi tekintélynek örvendő intézmény egyik emeleti termében. A Vollardtól érkező, két portrét, egy tájképet és két csendéletet felvonultató műcsoportból három alkotás pontosan azonosítható, melyek közül a Fekete órás csendélet minden bizonnyal közvetlenül erről a tárlatról, tehát február vagy március folyamán került Kohnerhez.

Fényes Adolf: Kohner Adolf portréja, 1908 körül Magyar Nemzeti Galéria

 
Cézanne festménye – ha hihetünk Meller Simon elragadtatott beszámolójának – a Damjanich utcai Kohner-palota „kis sárga szobájában” kapott helyet. A francia művészetnek szentelt zeneszalonról két fénykép alapján alkothatunk képet. A gyakori kamaramuzsikálás – melyben a saját Stradivari és Guadagnini hangszerein kiválóan hegedülő házigazda, sőt, minden bizonnyal a család által évekig támogatott Bartók Béla és a budapesti látogatásakor Kohneréknél vendégeskedő Puccini is fellépett – pazar környezetben zajlott: a zongora és Telcs Ede szinte oltárszerűen felállított Beethoven-büsztje körül Monet Argenteuili tája, Boudin Tengeri kikötője, Gauguin A hívás és Csendélet virágokkal című alkotása, valamint Van Gogh Olajerdője és Sisley egy apró tájképe, a Bretagne-i templom hivatott szolgálni a művészetek elmélyült élvezetét.

 
Hatvany Ferenc
A Kohnerekhez hasonlóan terménykereskedelemmel megalapozott, s a megkérdőjelezhetetlen tekintélyű családfő, Hatvany-Deutsch Sándor által ügyesen fialtatott vagyon a malom- és cukoriparra támaszkodva, szokás szerint pénz- és hitelügyletekkel megtámogatva a századforduló éveiben már Magyarországon szinte páratlan méreteket öltött. Többek között számos cukorgyár, malom, sörfőzde és papírgyár tartozott a családi üzlet zászlóshajójának számító Deutsch Ig. és fiai cég érdekeltségi körébe. Gazdagságuk mellett a kultúra iránti fogékonyságuk és mecénási elhivatottságuk is legendás volt, így nem csoda, hogy a műgyűjtés területén már Hatvany Ferenc édesapja, Sándor is érdemeket szerzett. 1910 körül csinos kollekciót birtokolt a magyar festészet klasszikussá nemesedő kortársaitól, Fényes Adolftól Ferenczyig, Csók Istvántól Iványi Grünwald Béláig. Sőt, az általában óvatosnak tartott családfő még a Nyolcak kiállításairól is remekműveket vásárolt, többek között Orbán Dezső és Tihanyi Lajos kiemelkedő kvalitású csendéleteit.

Hatvany Ferenc két gyermekével, 1932 | forrás: Tolnai Világlapja, 1932. 3. sz.

 
Ami Sándornál úri passzió, a cégügyek melletti szabadidő – lóversenyekkel és bridzspartikkal egyenértékű – hasznos eltöltésének vagy a kultúra modern törekvéseit nagylelkű gesztusként támogató mecenatúrának számított, az fiánál, Ferencnél szinte élethivatássá vált. A Hatvanyk egymást követő generációinál tapasztalható éles váltás mibenléte, a vagyonteremtő üzlet felől a kultúra felé fordulás, a magyarországi zsidó nagypolgárság „fejlődéstörténetében” több, mint tipikus – akkor is, ha ez a század első éveiben az „öregek” szemében valóságos sorscsapásnak tűnt. Géber Antal, a magyar gyűjtéstörténet nagy krónikása a következő anekdotával jellemezte e családi konfliktust: „Hatvany Sándor bárónak, a nagy iparmágnásnak fiai, Laczi (alias Lajos) és Ferenc, apjuk nagy bánatára, nem voltak hajlandók a gazdasági pályán maradni, irodalmár, illetőleg festő lettek. Amikor 1904-ben Wekerle, volt és később újból miniszterelnök, Hatvanban vendége volt, fiait így mutatta be: »Ez – Lajosra mutatva, akit akkor avattak summa cum laude doktorrá – philosopter, ez a másik, éhenkórász kinézésű (egy kézlegyintéssel), annál is rosszabb.«”
 
A festőként Fényes Adolf mellett, majd a nagybányai művésztelepen is megfordult, de legfőbb inspirációit a századelőn, a Julian Akadémián és a párizsi galériákban megszerző Hatvany Ferenc ugyan csupán a családi cég bevételeinek egytizede felett rendelkezett, ez mégis bőven elegendőnek bizonyult az egyik legjelentősebb magyar műgyűjtemény létrehozásához. Festőként és gyűjtőként egyaránt a francia szellem mindenekfeletti tisztelete hatotta át: aktjain Ingres, csendéletein Cézanne és Manet stílusa érhető tetten, míg vásárlásain is érvényesül a felület érzéki szépségéhez fűződő intenzív vonzalma. A finom ízlésű festő-gyűjtő zömében Bernheim-Jeune, Durand-Ruel és Cassirer, vagyis kora legnevesebb műkereskedői üzleteiben vásárolt, s az így létrehozott válogatásban Ingres-től Cézanne-ig a 19. századi francia festészet szinte minden kiemelkedő alakja felvonult. A legnagyobb hangsúllyal, mintegy fél tucat művel a Nemes Marcellt is megbabonázó Courbet volt jelen, de Corot, Renoir, Pissarro, Manet egyaránt kiemelkedő fest- ményekkel képviseltette magát. A gyűjtemény kezdetben a Nádor utca 3-ban, majd a Fő utcai Andrássy-palota egyik bérelt lakásában került elhelyezésre, a húszas évek elejétől pedig a budai Vár oldalában épült Lónyay-villában talált otthonra.


Hatvany Ferenc: Enteriőr Cézanne Csendélet almákkal című képével, 1910-es évek | Magántulajdon


Hatvany viszonya Cézanne művészetéhez – a jelenből nézve – kicsit ambivalens- nek tűnik: annak ellenére, hogy rendkívüli módon becsülte, mégis az életmű hozzá került darabjain hamar túladott. A Nemzeti Szalon már említett, 1907-es tavaszi kiállításán bemutatott, s a Vasárnapi Ujság tudósításában reprodukált Csendélet almákkal című képet 1910 körül szerezte meg, egyik kedvenc műkereskedőjétől, a berlini Paul Cassirertől. Nagy becsben tartotta e valóban lenyűgöző szépségű, a kék különböző árnyalataiban fürdő darabot: egy reprezentatív enteriőrképen saját kollekciója részeként örökítette meg Cézanne remekművét. Szinte érthetetlen, hogy ennek ellenére a tízes évek folyamán túladott rajta, miután 1912-ben még az ő tulajdonaként szerepelt a kölni Sonderbund kiállításon. (Lásd cik- künket a 42. oldalon.)

 
Herzog Mór Lipót
Annak ellenére, hogy a kérdéssel foglalkozó műtörténészek – köztük sajnos én magam is – sokáig és makacsul ragaszkodtunk ahhoz a megállapításhoz, hogy Hatvany az 1913-as, párizsi Nemes-aukción vásárolta meg Cézanne A tálaló című képét, a korabeli tudósítások és a Szépművészeti Múzeum iratai egyaránt bizonyossá teszik, hogy a 40 000 frankos utolsó licitet Herzog Mór Lipótnál, Nemes legfőbb hitelezőjénél ütötték le. A festmény 1913-tól az ő tulajdonában volt, s csak három évvel később ajánlotta fel – 50 000 koronás áron – megvételre a Szépművészeti Múzeumnak. A megegyezés az intézmény frissen kinevezett igazgatója, Petrovics Elek állhatatos próbálkozásai ellenére a szokásos minisztériumi huzavona és a háború kitörése miatt elúszni látszott, amikor mentőangyalként feltűnt Hatvany. Megvette Herzogtól A tálalót, majd azon nyomban, egy páratlanul gáláns gesztussal a Szépművészeti Múzeumnak ajándékozta. E dicső aktus részletei jól jellemzik a történet három főszereplőjét. A kiemelkedő művek megszerzéséért mindent elkövető, a tehetős gyűjtők és támogatók szívét emberi karakterének elbájoló közvetlenségével meglágyító Petrovics a Cézanne-kép esetében is azt az oldalát mutatta, amit Szomory Dezső szavai az igazgató fájdalmas, 1935-ös nyugdíjazásakor rögzítettek: „A két szeme tekintetének, a hangjának, egész elbűvölő egyéniségének nem lehetett ellentállni. Egy galamb szelídségével szállott le olyan kincsekre, melyeket egy kőszáli sas nem tudott volna elvinni a szárnyán. Csöndes, szinte delejes beszéde, a legkeményebb szíveket megadásra késztette. Valóságos varázslat volt ez, amelynek rejtélyes hatása alatt, bizonyos híres gyűjtők megváltak legszebb darabjaiktól s boldogan vagy nem boldogan, nem tudom, de odaajándékozták neki ezeket a legszebb darabokat.”


A Vasárnapi Ujság 1907. május 26-i számának 426. oldala, Cézanne Csendélet almákkal című képével
 
A 20. század vitathatatlanul legkitűnőbb magyar múzeumigazgatóját meghitt barátság fűzte Hatvany Ferenchez, aki megértve Petrovics érvelését, felismerve azt a fájdalmas űrt, melyet a gyűjteményből hiányzó Cézanne jelentett az egész magyar kultúra számára, horribilis összeget vetett latba, hogy pótolja azt, amit az állam a megelőző egy évtizedben – s az azt követő csaknem száz esztendőben – elmulasztott.
 
A történet harmadik szereplője, Herzog Mór Lipót – ha hihetünk a pénzvilág berkeiben otthonosan mozgó kortársnak, az írásaival senkit sem kímélő Radnóti Józsefnek – szintén azt adta, mi lényege: nem serénykedett túlzott lendülettel a közösségi célok önzetlen támogatásának amúgy sem túlzsúfolt mezején. A versenyistállót tartó, szenvedélyes lóbarát és nagy kártyás hírében álló Herzog az adakozás terén tanúsított visszafogottságát inkább a „kicsinyességig takarékos” feleségtől, Hatvany Jankától leshette el, s nem von Haus aus hozta magával: édesapja, Herzog Péter, a gödöllői királyi vadászatok rendszeres résztvevője a hazafias ügyek jeles támogatója volt. Bár ő maga is létrehozott egy szerény műgyűjteményt, melynek néhány darabja szerepelt a nevezetes, 1902-es Orvosszövetségi kiállításon, érdeme inkább a családi vagyon páratlan ütemű gyarapítása volt, melyből aztán fia, Nemes Marcell tőkéstársaként, világraszóló kollekciót vásárolt össze.

Petrovics Elek, a Szépművészeti Múzeum igazgatója telefonál, 1934 | Escher Károly felvétele

 
Az ifjú Mór Lipót 1894-ben lett a cég tagja: a vagyon, mely felett ettől fogva rendelkezett, mai ésszel nehezen felfogható jólétet eredményezett. Géber Antal emlékei szerint éppen ez az újra és újra lekötetlen kapacitásokkal fenyegető pénzbőség hajtotta Nemes Marcell karjaiba. A fékezhetetlen ambíciójú Nemes ugyanis véletlenül pont akkor járt a Kereskedelmi Bankban, hogy tervezett műtárgyvásárlásaihoz kölcsönhöz jusson, mikor Herzog parlagon heverő tőkéjéhez keresett friss üzleti lehetőségeket ugyanott. Sorsszerű találkozásuktól kezdve néhány év alatt az addig csak szolidan vásárló, a gyűjtés terén a tekintélyes műkritikus, Keszler József óvatos tanácsaira hagyatkozó Herzog százezreket költött el műtárgyakra. A kortársak visszaemlékezései szerint a Nemes által vásárolt művek egy része az 1913-as, párizsi Nemes-aukciót követően került Herzog tulajdonába, mikor korábbi, vissza nem térített kölcsönei fejében jó pár képet megválthatott a felvonuló pazar kínálatból. A Galerie Manzi-Joyant árveréséről Cézanne művei közül Herzog összesen három alkotást szerzett meg: az Almák és kekszek, valamint A tálaló című vásznat, melyet alig három évvel később Hatvanynak adott el, valamint Bernheim-Jeune közvetítésével, még az első világháború előtt a Fürdőzőket is megvásárolta.
 
A tálalón kívül a két másik kép eladásának idejéről nincs pontos ismeretünk. Feltehetően Kohnerhez hasonlóan 1930 körül vált meg tőlük, mikor a gazdasági világválság még az ő cégei korábban szárnyaló bevételeit is megcsappantotta, miközben a tengerentúli műgyűjtők szédítően magas árak beajánlásával próbálták kicsalogatni legjobb képeit. Úgy látszik, nem sikerült ellenállni nekik.
 
A kilenc Cézanne-festményből, mely az 1910-es évek elején a magyar magángyűjtők, s egyben a budapesti nagypolgárság gazdasági erejét és művészi ízlését dicsérte, két évtized elmúltával csupán egyetlen maradt az országban: A tálaló, mely 1917-ben Hatvany Ferenc hazaszeretete és Petrovics Elek elhivatottsága eredményeként a Szépművészeti Múzeum kollekciójába került. A veszteség általános okait – mely természetesen nem korlátozódott Cézanne műveire – most nincs mód feltárni, így a magyar gyűjtéstörténet aranykorának felvillantása után csupán a szomorú végeredmény fájdalmas rögzítése marad.


Paul Cézanne: Tálaló, 1874–1877, olaj, vászon, 65,5 × 81 cm | Szépművészeti Múzeum

 
A zsidótörvények rendelkezései miatt átkeresztelt, egykori Ernst Múzeumban, 1940. január 21-én Francia művészeti alkotások magyar magántulajdonból címmel nyílt kiállítás, melyet a már öt éve nyugdíjba küldött Petrovics Elek rendezett. A tárlat, melyen már egyetlen festmény sem, „csupán” a Majovszky-gyűjtemény remek grafikái hirdették Cézanne művészetének nagyságát, nem kerülhette meg az egykor volt, s azóta eltűnt gazdagság nosztalgikus felidézését. A katalógus bevezetőjében a francia kultúra egyik legaktívabb magyarországi követe, a húszas évek közepén Budapestre érkező François Gachot így írt a tárlat szervezőinek szándékáról, s a bennük kavargó gondolatokról: „Mint minden ehhez hasonló vállalkozás, ez is csak általános, habár azt hisszük, elég hű képet ad arról a valóban csodálatos szenvedélyről, amely a magyar műértőket századok óta arra indítja, hogy a francia művészet iránt érdeklődjenek, a francia művészet remekeivel vagy legalábbis jó alkotásaival vegyék körül magukat és ilyen módon a francia szellemből is beoltsanak valamit életükbe. Több olyan műgyűjtőnek, aki egykor drága pénzen kincseket vásárolt össze, köztük a francia impresszionizmus és posztimpresszionizmus fontos alkotásait, meg kellett válnia gyűjteményétől vagy ennek egy részétől. A magunk részéről csak sajnálkozhatunk a mostoha időkön, amelyek ilyen fájdalmas áldozatokat kívántak tőlük, de sajnáljuk magunkat is e sugárzó fényköltemények távollétéért, mert itt lett volna a helyük, e kiállítás képei között.”
 
 
A tanulmány bővebb változata a Szépművészeti Múzeum Cézanne és a múlt. Hagyomány és alkotóerő című kiállításának katalógusában olvasható.