Már az utcakép is kaotikus: mintha egymásra tolták volna a szegényes, földszintes bádogviskókat, a két-három szintes téglaházakat, a trópusi virág külsejű, színpompás templomokat és a hatalmas felhőkarcolókat. Az egzotikus Tajvan a művészetkedvelőknek is hasonló izgalmakat tartogat: kínai táj japán ecsettel festve, globális csúcstechnológiával felvértezve. Buddhista templomok és Starbucks-kávézók, a Tiltott Város kincsei és digitális videók, tradicionális kalligráfia és globális műtárgypiac. Úti benyomások – a Kína árnyékában is virágzó – Tajvan szigetéről.

Yong-ning Tzeng: Vibration Primitives, 2008, toll, papír, 107x225 cm

Couleur locale
A zajszint többszöröse a budapesti belváros hétfő délelőtti maximumának. Az utcaszinten mindenhol emberekkel teli üzletek, még este 10-kor is. Kizárólag női ruhaboltok, a férfiruházatot (és az elegáns éttermeket) a turisták számára kiismerhetetlen, sokemeletes üzletházakban és óriás plazákban rejtették el. Az utcán minden a gasztronómiáról és a divatról szól, kétnyelvű (angol–kínai) plakátok és fényreklámok, a tinik nyáron is combig érő csizmákban vonulnak, japán divat szerint kivillanó, habos, selyem, csipke alsószoknyákban. Már megérkezett a McDonald’s és a Starbucks Coffee, de találunk mellettük miso-levest és nyers halat a japán sushi-bárokban, valamint a – kínai szokások szerint – tarajával-fejével-karmaival együtt egészben sült mézes (gumiállatként lógatott) csirkét vagy az európaiaknak is különösen ízlő, hagyományos kínai reggelit, a meleg szójatejet, a gőzölt rizstésztás húsgombócot, a főtt káposztát és a több napja rotyogó, barnára főtt tojást.
    
Tajvan (azaz Formosa) sokszínű: északon és keleten megavárosok és a végletekig elmaradott vidéki falvak, 3000 méter magas hegyek, gyomként felnövő pálmák és bambuszerdők, fantasztikusan szép teaültetvények, délen pedig a homokos tengerparti szörfparadicsomok.

Első lakosai az Ausztrál- és az indonéz szigetvilágból érkeztek, majd a holland telepesek hajóztak el idáig a 17. században. Az európaiakat a Ming-, majd a Qing-dinasztia hódítói követték, végül Japán. Tajvant a mai napig meghatározza a japánok ötvenéves uralma alatt beindított ipari és gazdasági fejlődés. A második világháborúban a szigeten a Kínából idemenekült Kuomintang párt került kormányra, majd éppen az ő segítségükkel olvasztotta be később Kína Tajvant. Az 1949-ben kitört polgárháborúban a Kuomintang Chiang Kai-shek (Csang Kaj-sek) vezetésével újra Kína ellen fordult. Az ország önmagát függetlennek tartja, de a valóságban most is a Kínai Népköztársaság fennhatósága alá tartozik. Ez a politikai zűrzavar alaposan megkeveri a diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatokat, de Tajvan jól veszi az akadályokat, a vezető nagyhatalmakkal gyümölcsöző viszonyt ápol. Ma a világ első tíz leggazdagabb, legdinamikusabban fejlődő nemzete közé tartozik.
    
A helyzetet bonyolítja a sziget-lét, amely a területi hovatartozás érvényesítését szinte lehetetlenné teszi. A tajvaniak kulturális életét is nem a kínai, inkább a japán fiatalok látásmódja határozza meg. Nemcsak a nagyvárosok külső képében, a fiatalok öltözködésén és viselkedésében fedezzük fel a japán szokásokat, hanem többek között a (nem utcai) étkezésben, a vidéki nyaralókultúrában, a fürdőzésben vagy az emberek egymás közötti kommunikációjában. Más a helyzet azonban a képzőművészettel, hiszen a Tajpej Nemzeti Múzeum kincseit a Kuomintang mentette át a Tiltott Városból. A tradicionális kínai képző- és iparművészet legendás mennyiségű műtárgyát őrzik itt. A szóbeszéd szerint – nem találkoztunk olyannal, aki látta volna – egyszerre csak egy százalékát tudják kiállítani a műkincseknek, s így is rogyásig vannak pakolva festménytekercsekkel, csodálatos Buddha-szobrokkal és jadefaragványokkal a Palotamúzeum látogatható termei. A tajvani átlagpolgár mindenhol tetten érhető játékos természetét, az utcai feliratok és a logók (a taxivállalat logója egy maci) mellett mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a Palotamúzeum a legnagyobb becsben egy jadeszobrocskát tart, amely mindössze pár centiméteres – és elég profán módon egy kínai kelkáposztát mintáz. A múzeumshopból különböző méretben és különböző technikákkal készült plüss, gumi vagy műanyag változatát is hazaviheti a lelkes látogató. (A másik fő kedvenc az olasz művész, Giuseppe Castiglione [1688–1766, itáliai jezsuita misszionárius] festménye, amely ideális táj előtt játszadozó lovakat ábrázol.)

Világfalu a szigeten
A kortársak, a fiatalok természetesen már szabadon értelmezik a művészetfogalmat, s az intézmények hatalmas erőkkel támogatják őket. A kultúrát irányítók igyekeznek kitermelni egy világszínvonalon kommunikáló és felkészült szakembercsapatot, akik amerikai, angol és holland egyetemeken szerzik diplomáikat és kapcsolati tőkéjüket. De persze a külföldieknek – hála a kellemes klímának – sem derogál Tajvanra látogatni. A Council for Cultural Affairs párizsi és tajpeji intézete révén számos európai és amerikai művészettel foglalkozó szakember jut el a szigetországba, hogy személyesen szervezhesse meg a csereprogramokat. A fővárosban több kis művészeti központ (Artist Village, Bamboo Stúdió stb.) fogad külföldi művészeket pályázatok útján, s így akár egy évet is el lehet tölteni az országban. (A csereprogramnak persze vannak civil kezdeményezői is, például Erőss István képzőművész, aki magyar művészeket állít ki kelet-ázsiai államokban és keleti művészeket itthon.)
    
A kultúrdiplomáciának egyéb remekül szervezett formáit is láthatjuk Tajvanon, például az évenként megrendezett biennálékat. Igen, minden évre jut egy, mert kettő van belőlük! Az egyiket Tajpej Biennále néven Tajpejben, a fővárosban rendezik meg és a világ minden tájáról hívnak rá művészeket. (2009-ben szinte csak politikai tartalmú műveket válogattak be.) Az Ázsiai Művészeti Biennálét viszont Taichungban rendezik, itt az ázsiai országokból és vonzásterületekről (pl. az indonéz szigetvilágból, Ausztráliából stb.) származó művészek munkáit állítják ki. A művészet fogyasztási cikk, a múzeumok előtt hosszú sorok kígyóznak, a fiatalok nem felsőbb kényszerre mennek kiállításokra. Persze a kínálat is a kereslet alá játszik, hiszen a MOMA-ból (New York) származó Pixar Studió-s kiállítás talán nálunk is magas nézőszámot érne el. De az, hogy egy kortárs kurátori kiállításon, majd azt követően egy intermédiás kiállításon tömeg legyen? A tajpeji MOCA-nak ez is sikerült. Igaz, a Paródia című kiállítás rendezői mindent megtettek, hogy bemenjen a néző. Oroszországtól Indonéziáig összegyűjtötték a humoros, legtöbb esetben a nemzeti, személyes identitásra és a politikai változásokra érzékeny műveket (a mezőnyből a Blue Noses vagy a Sako Kojima nekünk is ismerős). Az intermedia-kiállításon pedig fesztiváldíjas animációs filmeket is vetítettek, mindig telt házzal.

Akadémia Ázsiában
A művészeti egyetem szervezeti felépítése inkább egy ókori modellhez hasonlít: a zene, a tánc, a film, a színház és a képzőművészet összes ágának oktatása egy intézményben zajlik. Az iskola Tajpej – a Budai-hegyekhez hasonló – természetvédelmi területén, a Kuandu Nemzeti Parkban helyezkedik el, hatalmas parkokkal megtűzdelt, inspiráló környezetben. Az egyetemen méretes kiállítótér áll a kiállítások rendelkezésére, de a kisebb stúdiókat is lehet látogatni. (Az étkezési kultúra magas színvonalát egy Fülöp-szigeteki szakácsnővel rendelkező nagy konyha biztosítja; leginkább hagyományos kínai fogásokat kínálnak, de van egy német sörözőjük is – hát igen, a németek gyorsan reagálnak a kihívásokra. A gyorsétterem vagy a chips-eszegetés mindenesetre itt kizárt.) A kortárs művészet identitásának kérdését is a geopolitikai körülmények határozzák meg. A fiatalok önmagukat Amerika, Európa, Kína és Japán között keresik, azzal a szándékkal, hogy valami megfogható, nemzeti jelleget fogalmazzanak meg: tajvaniak legyenek, ne kínaiak. (Külön tajvani művészet Kína szerint hivatalosan nem létezik, pedig a szigetországnak még saját pavilonja is van a Velencei Biennálén, bár nem könnyű megtalálni...)
    
A tajvani kortársak között a legnagyobb nemzetközi sikereket arató művész Yang Mao-Lin. A világ műkereskedelmi hálózatában is jól prosperáló, 1953-as születésű installátor és grafikus – ahogy Murakami a japán anime-hősöket – amerikai rajzfilmfigurákat vegyít az indonéz mitológia alakjaival. Majd mindezt egy aranyműves kicentizett precizitásával kivitelezett, magasfényű krómozott szobrokban jeleníti meg. A fiatalok szintén a sajátos tajvani karakter megtalálásán fáradoznak. Yong-Ning Tzeng például hatalmas rajzain a kínai iparművészet színvilágából és a túlburjánzó templomi motívumokból ötvözi sajátos gombolyagvirágait és dúsan kavargó, kígyózó indáit. Filctollal és színes ceruzával rajzol egyszerű akvarellpapírra, de hatalmas méretben. Művészetében egy másik tradíció is megjelenik, a kalligráfia, amit szintén megújít: csak vörössel dolgozik, teljesen kötetlenül csorgatva és pettyegtetve a festéket. Az indonézek hatását fedezhetjük fel – a nyugati rocksztárra hasonlító – fiatal művész, Chang Yu-Chia munkáiban, aki a hagyományt keveri a graffitivel és a szürrealizmussal. Vörösre festett hajával úgy pózol a zenekari próbateremnek berendezett műtermében, mint egy stylist, aki éppen a bandatagokra vár. Mellesleg matricákat is gyárt és rajzai mellett bizarr installációkat is kiállít.
    
A számos fejlesztésre váró terület között a digitális művészetek külön kutatóközponttal rendelkeznek, laborokkal, stúdiókkal és kiállítóhelyekkel. Sokkal nagyobb arányban vonzza a fiatalokat a film, az animáció és a videó, mint Európában, de a festők érthetően gyorsabban érvényesülnek, könnyebben kerülnek be egy-egy gyűjteménybe. Például Chiu Chien-Jen is, aki nagyon egyedi, fotó utáni festészetet művelt. Fényképeit kinyomtatja, füzetekbe köti, és mint egy mintakönyvet használja a festményeihez. A kész művek monokróm jellegűek, fekete-fehér-barna foltokból építkeznek, mintha egy esőfüggöny takarná el az éles részleteket a néző szeme elől, csak a körvonalakat látjuk. A megismert videóművészek közül a fiatal filozófusnő, Ya-Hui Wang finom iróniával előadott művei a legelragadóbbak, aki szinte minden alkotásában valamilyen fizikai jelenséget használ fel mondanivalója kifejtéséhez. Például egy hóembert épít fel a trópusi tengerparton és videón rögzíti az elolvadását, vagy egy felhőpamacs követésével mutatja be a tajvani hétköznapi élet színhelyét, egy átlagos lakóházat. A felhőcske berepül a bejárati ajtón, végiglebeg a ház helyiségein, majd távozik egy ablakon át a felhőkarcolók közé, száll a tenger felé, végül beleolvad a messzeségbe. Tökéletes szimbólum a tajvani létre, a csendes-óceáni sziget-feelingre.