A Corvina kiadó kis stíluskötetei óvatosan lépegetnek vissza az időben: a magyar historizmus után itt a magyar klasszicizmus. A Sisa József tollából származó rövid monográfia szikár alapossággal járja körül a 19. század első felének honi művészetét. Már az elején megjegyzi, hogy a klasszicizmust – szemben a felvilágosodásért lelkesedő avantgárddal és szocreállal – a posztmodern nem kedveli, szigorúsága, ridegsége, kiszámított matematikus jellege miatt. Bár ebben talán az is közrejátszik, hogy a stílus abban az átmeneti időszakban virágzott, amikor a hazai művészet a provinciális epigonok és külföldi mesterek kezéből csak nagy nehézségek árán keveredett át az iskolázott magyar alkotók felségterületére.

A reformkor egyik legfontosabb alapításának, a Magyar Tudományos Akadémiának allegóriáját például a finom kezű, bécsi Johann Ender festette meg – a Széchenyiek „házi piktora”. Az első igazi történeti festményt, Zrínyi kirohanását pedig a szintén bécsi Peter Krafft készítette. (Ma a Nemzeti Galéria fogadócsarnokával szemközt függ.) De bontogatta már szárnyát a magyar művészet is: a felkapott Markó Károly, a nagy célokat üldöző Ferenczy István vagy a kiváló pesti portretista, Barabás Miklós. Mégis, a klasszicizmus igaz csúcsát az építészet jelenti – amiben hazánk európai színvonalon teljesített. Mindjárt ott van a monumentális Nemzeti Múzeum, az esztergomi székesegyház, a debreceni nagytemplom, a Széchenyi-Lánchíd, Hild József tengernyi polgárháza Pest-Budán és a táblabíró-világ megszámlálhatatlan rekvizituma, a portikuszos megyeházaktól a dabasi kúriákig. Szigorú mértéktartás és deákos klasszicizálás – hazafiúi patinával nemesítve.
Sisa József: A magyar klasszicizmus. Corvina, Budapest, 2006, 136 oldal, 3990 Ft

R. G.

2007/3. 78. o.