A műtárgyvédelem, és a védettséggel kapcsolatos hazai törvénykezés viták állandó kereszttüzében áll. Körkérdésünkben a hivatalos álláspont és a mákereskedelem fejlődésének érdekeit kívántuk ütköztetni.

Kérdéseink:

1. Mi az ön véleménye a védettség intézményéről?

2. Kielégíti-e a műtárgyvédelemmel kapcsolatos elvárásokat?

3. Ön milyen változásokat tartana szükségesnek?

Lengyel László

A kulturális örökség védelmének létét, értelmét megkérdôjelezni merôben kultúraellenes dolog. A világ nagy történeti hagyományokkal rendelkezô jelentôs nemzetei, Magyarországnál hatványozottan gazdagabb országai sem mondhattak le kulturális örökségük védelmérôl. Mindenhol speciális törvények és intézmények, szakemberek sokasága biztosítja, hogy a kulturális örökség gazdagságát és kiemelkedô emlékeit megôrizzék, feldolgozzák és ismertté tegyék. Talán elegendô itt a kulturális és mûvészeti emlékek tekintetében nem sereghajtónak számító Olaszországot említenünk. Egy olyan országban, mint Magyarország, ahol történelmi okoknál fogva évtizedek óta apad, amit védeni érdemes, nem lehet kétséges egy hatékony és jól szabályozott kulturális örökségvédelmi rendszer szükségessége.

A magyar kulturális örökségvédelem ma már több mint egy évszázados múltra tekinthet vissza. Minden nehézségével együtt kitûnô eredményeket tudhat magáénak a hazai archeológiai örökség feltárása és feldolgozása. Nemzetközi értelemben is versenyképes a hazai mûemlékvédelem. Az épített örökség védelme kitûnô eredményeket ért el, akár néprajzi, szakrális vagy világi építményekrôl, épületegyüttesekrôl, netán településekrôl, városnegyedekrôl legyen szó. Persze komoly listát állíthatnánk össze a félresikerült megoldásokból, a téves elgondolásokból is. Az arányok fontosak ebben a kérdésben és bátran beszélhetünk a fejlôdés, az elôrelépés, eredmények döntô súlyáról a kudarcokhoz képest. A kulturális örökségvédelem rendkívül összetett terület, a gigantikus méretû építményektôl a tudomány, a technika, az ipar és a mezôgazdaság emlékein át a mûvészetek gazdag emlékanyaga is feladatkörébe tartozik. Megeshet, a szerkesztôség csak ez utóbbira gondolt kérdései fölvetésekor, de szabad-e egy komplex kulturális örökségvédelmet megcélzó és folytatni akaró rendszerbôl kivenni csupán a mûvészeteket? Azok közül is csak a mobíliák közé tartozókat. Kétségtelen, napjainkban itt jelentkezik a kulturális örökségvédelmi törvény jóvoltából a legérzékenyebb formában a védés korlátozó volta. Az állami elôvásárlási jog, a tulajdonosváltás és az ôrzési hely regisztrációja, valamint a kiviteli tilalom sújtja a kulturális örökség védelme alatt álló holmikat. Mindent, ami 50 évnél régebbi, és ami 50 évnél hosszabb ideje Magyarországon lévô. Ezeket a szabályokat az EU elôírásai szerint a jogharmonizáció jegyében született új törvény (2001) írta elô. Új hivatal, az 1998 óta (jogelôdje volt a Kulturális Örökség Igazgatósága) létezô KÖH feladata lett a hatósági jogok gyakorlása e területen. A hivatal felállítása óta folyamatos szerkezeti átalakításokon ment át, s ma a Mûtárgyfelügyeleti Iroda végzi és a hivatal másik igazgatóságához tartozó Nyilvántartási Osztállyal együtt látja el a hatósági feladatokat. A védelem szakértôi munkáját az országos múzeumok szakemberei végzik. Az EU-csatlakozás kapcsán Magyarország elkezdte átalakítani a kulturális örökségvédelmi munkát. Minden ehhez hasonló átalakítás a múltban komoly veszteségekkel járt. Az átalakításban részt vevô szakemberek igyekeznek minimálisra csökkenteni a váltással járó veszteségeket, ezért ez a folyamat hosszú idôt vesz igénybe. Évek óta tart a védett mûtárgyállomány számának radikális csökkentése. Alapvetô cél a kevesebb, de jól szabályozott feltételekkel védett állomány.

Anomáliák, mellékhatások egy ilyen mérvû átalakítás kapcsán természetszerûen jelentkeznek. A terület szereplôi, hivatalnokok, szakemberek, tulajdonosok, gyûjtôk és kereskedôk csak az érvényes jogszabályok figyelembevételével mûködhetnek. Látnunk kell, hogy a mi nemzeti szabályaink alapvetôen eltérnek az EU általános szabályaitól. Az forgalmiérték-kategóriákkal dolgozik, ezzel szemben a hazai történeti és mûvészeti értékkategóriák szerint szelektál. Ennek történeti és gazdasági okai ma és a közeljövôben sem látszanak megszûnni. Az ún. „mellékhatások” a szereplôk számának növekedésével és kulturális szempontokat sokszor elsöprô anyagi megfontolások dominanciájával egyenes arányban jelentkeznek.

A magántulajdon mindenekfölötti szabadságát, elsôbbrendûségét, annak korlátozhatatlanságát vallók szívesen nyilvánítanák értelmetlennek, károsnak, megszüntetendônek a „védettség intézményét”. Szabad-e kidobnunk a közjó gondolatát, a kulturális javak megôrzésének, megóvásának és mindenki számára hozzáférhetôségének eszméjét. Nos a közjó szolgálata érdekében korlátozza az állam a kulturális javak birtoklásának módját. A korlátozás lényegi elemei minden országban hasonlóak, de a védett tárgyak köre mindenhol jelentôsen eltér. Nem ajánlott a tôlünk jóval gazdagabb, eltérô történeti és kulturális adottságokkal rendelkezô országok gyakorlatát változtatás nélkül mintaként kezelni. Speciális szempontjainkat figyelembe véve kell meghatároznunk a jövôben védendô mûvek körét. Ez a munka évek óta folyik, s rövidesen jól érzékelhetôen csökkenni fog a védett tárgyak száma.

Két fontos elemmel kell bôvíteni a jövôben a kulturális örökségvédelmi rendszert. A törvény megfeledkezett a védett tárgyak birtokosainak és vásárlóinak bármilyen mértékû támogatásáról. Kedvezmények nem, csak megszorítások jutnak a védett mûvek tulajdonosainak, gyûjtôinek. Ez tarthatatlan. A másik elem a hivatalok mûködési sebessége, az örökségvédelemmel kapcsolatos ügyek intézésének ideje szerfölött lassú. Ezen van mit javítanunk. Nagyon fontosnak tartom, hogy a KÖH PR-tevékenysége, ismeretterjesztô munkája sokat javult az utóbbi években, de sokkal több információ, nyilvános beszéd volna ajánlatos e terület részkérdéseirôl is. Még sokan ma is a szocializmus rossz örökségeként tekintenek a kulturális örökségvédelemre, s ez csak nyilvános szakmai diskurzusok folytatásával alakítható át.                       
 

Varga Kálmán

Hosszú lenne kifejteni, mi minden indokolja egyes mûalkotások védelmét és az milyen szempontok alapján történik, ezért csak a lényeget emelném ki: az értékvédelem motivációja egy sajátos közérdek érvényre juttatása és tiszteletben tartása. A tradíciók vagy a kulturális értékek védése nem új keletû és speciálisan magyar intézmény. Több évtizedes, olykor évszázados múltra – gondoljunk például a mûemlékek védelmére – tekint vissza, és általános, nemzetközi gyakorlatnak is tekinthetô.

A védettség intézményében tulajdonképpen két karakteres mozzanat figyelhetô meg. Egyfelôl az érték, az értékek meghatározása, amely komoly szakmai hozzáértést, mérlegelést igényel és persze szakmai vitákkal jár. Másfelôl maga a mechanizmus, vagyis a végrehajtás, a jogi és egyéb eszközök alkalmazása. A tapasztalatok szerint a védettségrôl való döntés komoly szakmai konfliktusokat nem gerjeszt, viszont a más szempontból érintett körben – például a magántulajdonosok esetében – nem mindig találkozik egyetértéssel. Ez utóbbi jelenséget a maga módján ugyancsak természetesnek tarthatjuk, hiszen a védettség bizony korlátokat is jelent a tulajdonosok számára. Összességében azonban azt mondhatjuk, hogy az effajta konfliktusok periferikusak, vagyis nem jellemzôk a védettségi ügyek többségére.

Az elôzôekben röviden elmondottakból fakad, hogy a védettség intézményének jelenlegi szakmai színvonala magas, gyakorlata pedig bejáratódott és elfogadott. A túlnyomórészt pozitív visszajelzések szerint az ezzel foglalkozó, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal egységeként mûködô Mûtárgyfelügyeleti Iroda képes betölteni hivatását úgy, hogy az mind a hazai, mind a nemzetközi elvárásoknak is megfeleljen. Ami a jövôt illeti, a legfontosabbnak talán a védettséghez kapcsolódó különbözô, de elsôsorban pénzügyi kedvezmények megteremtését tartanám. E tekintetben számos adaptálható külföldi mintát ismerünk – ideje lenne e téren is elôbbre lépnünk.

Kováts Lajos Azaki

A védettség intézményét rég meghaladta az idô. Sajnos azonban az idôk változását nem érzékelik az illetékes múzeumok és ragaszkodnak „hatósági” pozíciójukhoz. A poros szemlélet egyéb tevékenységükben is megnyilvánul, miért pont a védettség lenne ez alól kivétel. A „védett” címke egyenlô a tulajdonos megkárosításával és a magántulajdon durva, mellesleg szerintem jogtalan korlátozásával.

A védettség intézményének fenntartása persze sok felesleges munkahelyet tart életben, rengeteg szükségtelen, értelmetlen adminisztrációval. Ez egyszerûen pazarlás.

A múzeumok nem tudnak szakítani régi taktikájukkal, még mindig mások tulajdonának trükkös megszerzésérôl álmodoznak (elôvásárlási jog, helytelen tárolás stb.). Mindannyian ismerünk hajmeresztô történeteket a „Védett”, „Nem védett”, majd újra „Védett” kétes hátterû múzeumi csiki-csukiról.
A kutatás és kiállítás fontosságát hangsúlyozni értelmetlen, ezt egy egyszerû nyilvántartással is meg lehetne oldani. A tulajdonosok boldogan adják kölcsön képeiket egy rangos kiállításhoz. Mellesleg tudjuk, hogy az állami tulajdon azt jelenti, hogy nincs gazda, és ez nemcsak a vállalatokra igaz, hanem a mûtárgyakra is. Ugye senki sem gondolja, hogy a 220 000 000 – ért megvásárolt Poros utat most valaki szakszerûtlenül tárolja.

Ha egyáltalán védeni kéne valamit, akkor azok a múzeumok anyagának kiemelkedô darabjai lehetnének.

Talán akkor meg lehetne óvni tényleg kiemelkedô nemzeti kincseinket a szakszerûtlen, sokszor barbár múzeumi bánásmódtól. (Talán emlékeznek még a penészes, beázott falra kiállított Majális fotójára.)

Ha el akarnám jópofizni a kérdést, akkor felszólítanám a fûtetlen, nedves kiállítóterekben mûködô múzeumokat, hogy súlyosan veszélyeztetett mûtárgyaikat adják át megôrzésre rangos magángyûjteményeknek. Akkor biztos megóvnák, kiállítanák és publikálnák a „védésre érdemes” nemzeti kincseinket.

Ernst Wastl

A védettség intézményének mindenképp van értelme, hiszen ennek a kereteiben tudjuk a valóban „pótolhatatlan és kiemelkedô jelentôségû” kulturális javaink védelmét biztosítani. A törvényi szabályozás azonban egyes helyeken túl tág. Gondolok itt arra, hogy nem határozza meg pontosan, milyen tárgy számít „pótolhatatlannak vagy kiemelkedô jelentôségûnek”. Mivel a múltban kedvezmények miatt az emberek elôszeretettel „intézték el” javaik védetté nyilvánítását, manapság rengeteg festmény és mûtárgy sokszor ok nélkül szerepel a nyilvántartásban. Eddigi tapasztalataink szerint sajnos nemhogy nem indokolható, hanem néha egyszerûen érthetetlen, miért állnak bizonyos tárgyak védettség alatt. A jelenlegi állapotnak ezért így nincsen értelme.
Véleményem szerint a magyar mûvészetnek marketingre van szüksége a világban, és ez nemcsak a rekordárak újságokban történô megjelenését, illetve az itthon, egy-egy nagyobb kiállítás keretében történô bemutatkozását jelenti, hanem a külföldi aukciókon való részvételt is. Szükségszerû tehát a változás, és ezt már elôbb el kellett volna kezdeni. A mûkereskedelmi piac (melyre a kortárs mûvésznek mint levegôre van szüksége) csak akkor mûködhet „egészségesen”, ha azt nem korlátozzák. Sajnos amint kimondjuk, hogy a magyar mûtárgyakat külföldre ki kell engedni, rögtön populista kijelentések következnek az ország „kirablása” címû frázissal. Ha nem engedjük mûvészetünk világban való megjelenését és szereplését, akkor raboljuk ki igazán az országot. Így nem adunk lehetôséget mûvészeink bemutatkozására és érvényesülésére, nem engedjük mûvészetünk tágabb megismerését, valamint megvonjuk magunktól a nemzeti értékekre való büszkeség jogát. Akkor ne csodálkozzunk, ha a magyar képeket „2. vagy 3. rangúként” tartják számon.

Túl szûknek érzem a szabályozást a „tudományos kutatás számára történô hozzáférés” tekintetében. Ez a jelenlegi gyakorlatban azt jelenti, hogy a védett tárgy iránt érdeklôdô vevôk személye leszûkül magyar vagy Magyarországon élô gyûjtôkre. A rekordárakat „létrehozó” vagy befolyásoló gyûjtôk nagy része mégis külföldön élô magyar származású vagy egyszerûen külföldi mûgyûjtô. Mindannyian nemcsak a szerzés örömért vásárolják képeiket, hanem mert azokkal együtt szeretnének élni – ez a gyûjtôi sors. De a korábbi okok miatt Magyarországon széfekben vagy más helyeken kényszerülnek tárolni becses darabjaikat. Véleményem szerint engedélyezni kellene a védett tárgyak szabadabb mozgását is úgy, hogy azok holléte, tárolása továbbra is ellenôrizhetô legyen. A valóban pótolhatatlan értéket képviselô mûkincsek ára is legtöbb esetben rendkívüli, ezért azokat csak a legnevesebb múzeumok vagy gyûjtôk engedhetik meg maguknak, az ô esetükben pedig biztosítottak a megfelelô tárolás és hozzáférhetôség feltételei.

Saját példánkat felhozva, a 2006 júniusában a londoni Christie’s Aukciósháznál vásároltunk meg négy darab Zsolnay dísztányért, melyet Rippl-Rónai József az Andrássy-ebédlô számára tervezett. Természetesen a KÖH jelezte szándékát, hogy védetté nyilvánítsa azokat. Osztrák állampolgárként a tálakat bécsi gyûjteményembôl adtam kölcsön az Iparmûvészeti Múzeum kiállítására. Egy magyar állampolgár, félve a védetté nyilvánítástól, „valahogyan” behozta volna ezeket, de nem tette volna a múzeum számára hozzáférhetôvé. Így vajon mennyi remekmû, kiemelkedô alkotás nem kerül az életmûveket kutató mûvészettörténészekhez és kurátorokhoz?

Ha a Zsolnay dísztányérok nem szerepeltek volna ezen a kiemelkedô londoni árverésen, akkor most nem említik a kor jeles festôinek társaságában Rippl-Rónai Józsefet. Az árverésen elért rekordárakra, melyek pl. Vlaminck kerámiáinak árszintjén mozogtak, a világsajtó is felfigyelt. Európában és az Egyesült Államokban mûvészeti folyóiratokban cikkek jelentek meg a magyar mûvészetet magasztalva, valamint azt a reményüket kifejezve, hogy talán lassan a magyarok is felbukkannak a nemzetközi aukciós piacon és gyûjteményekben.
Bízom benne, hogy a hivatalos tárcák a közintézményekkel, gyûjtôkkel és mûkereskedôkkel közösen egyeztetve olyan változtatásokat dolgoznak ki a törvényben, melyek mindenekelôtt a magyar mûvészet érdekeit tartják szem elôtt.
 

Márffy György

Elôször is azt gondoljuk, hogy magát az intézmény értelmét senki nem kérdôjelezi meg. Nyilvánvaló, hogy a 20. század viharai (Trianon, a szovjet hadsereg tervszerû rablása, majd a kommunisták esztelen pusztítása) által alaposan megritkított mûkincsállomány fokozott védelmet igényel. Az elmúlt egy-két évben egyértelmûen pozitív irányban változott az azelôtt meglehetôsen vitatható gyakorlat. Amióta a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal intézi az ügyeket, szinte zökkenômentesnek mondható az együttmûködésünk. Ez egyrészt annak köszönhetô, hogy a közgyûjtemények – saját szempontjukból egyébként teljesen érthetô, de szerintünk túlzott – törekvéseivel szemben ôk csak azokat a könyveket terjesztik fel, amelyekbôl hazai közgyûjtemények nem ôriznek példányt, vagy valamilyen egyedi szempontból (tulajdonosi bejegyzés, különleges kötés stb.) ezt indokoltnak tartják. Másrészt pedig a hivatal velünk kapcsolatban álló munkatársai – a magyar gyakorlatban teljesen szokatlan módon – segítôkészen, sôt emberi módon állnak hozzá a kérdéshez (nem ellenséget, hanem partnert látva a kereskedôkben). Mindezek tükrében talán nem meglepô, hogy jelentôs változtatásnak nem érezzük szükségét. Csak azért, hogy ezt az eléggé rózsaszínûre sikeredett képet kissé árnyaljuk, hozzátehetjük, hogy maga a védési eljárás azért folyhatna kicsit gyorsabban is. A jelenlegi helyzet ugyanis az, hogy az árverés napján kapjuk kézhez a védettségi papírokat, ami néhányszor már ahhoz vezetett, hogy ügyfeleinkkel nem állt módunkban közölni – és így figyelembe venni sem – azokat.
 

Pákh Imre mûgyûjtô

A mûvészeti alkotások védelme a világ legtöbb országában gyakorlat, a legjellemzôbb kivétel az USA, ahova szinte csak bevisznek mûkincseket. A legerôsebb védelem Görögországban vagy Egyiptomban van, olyan országokban, melyeket az elmúlt évszázadokban szinte kiraboltak. Oroszországban is rendkívül szigorú a mûtárgyak védelme. A magyar törvénykezés még a második világháború elôtti idôkre nyúlik vissza, ennek dacára a németek és a szovjetek dézsmálták meg legjobban a magyarországi mûtárgyállományt. Azóta ami megmaradt jelentôs mûkincs, azt igyekeznek Magyarországon tartani, evvel azonban megakadályozták, hogy magyar remekmûvek világhírnevet kapjanak, illetve nyilvánosság hiányában elveszítették azt. Ha mûalkotások nem szerepelnek nemzetközi kiállításokon, árveréseken, akkor az érdeklôdés megcsappan irántuk. Ezzel a tárgy veszít nemcsak hírnevébôl, de pénzben kifejezhetô értékébôl is. Ez az elszigetelôdés súlyos hiba volt, kivonta az országot a nemzetközi mûtárgy-kereskedelembôl. Véleményem szerint hagyni kell az érdeklôdést és a vásárlókedvet kielégíteni.
A jelenlegi rendszer nem mûködôképes, radikálisan csökkenteni kellene a védett tárgyak számát, különösen a magyar mûvészet esetében. A magyar mûvészet is nyerni fog ezáltal: nem csak én, de minden magyar polgár is örül annak, ha például a Sotheby’s árverésén egy Munkácsy- vagy egy Rippl-Rónai-mû egymillió dollár felett kel majd el. A mûvész hírnevével egyenes arányban növekedhet a nemzeti büszkeség is. Ha ezt az utat nem engedik, akkor a magyar mestereknek még tovább kell várniuk a világhírnévre.