Az időbeli elválasztás valójában nem is olyan éles. A kortárs anyag fősodra ugyanis az Iparterv művészete, Korniss pedig nemcsak mestere volt e csapatnak, hanem együtt is állított ki velük. Barcsay szintén aktív volt az új avantgárdnak a hatvanas-hetvenes évek fordulóján történt megjelenésekor, és művészetének konstruktív jellege rokonítható is azokéval. Bálint Endre esetében stiláris kapcsolatokról kevésbé beszélhetünk — munkássága a gyűjtő értelmezésében is inkább Vajda Lajos útjának aktualizált folytatása—, de tény, hogy Bálint életművéből Nudelman László anyagában a párizsi korszak főművei mellett a későbbi darabok is szerepelnek. A generációk közötti kapcsolatot erősíti a gyűjteményben még néhány olyan alkotó — elsősorban Ország Lili, Kondor Béla és Deim Pál —, akiknek művei már biztos értékként, egyúttal mintegy a kortársak előfutárai szerepelnek. Körük és merítésük bővülhetne is, különösen Deim vizuális világa illeszkedne szervesen több mű révén a kollekcióhoz. Nála a gyűjtő közel negyedszázada járt először, valójában korábban, mint Kornissnál.

 

 

Hasonlóan élő klasszikusnak számít ma az anyagban Lakner László (festmények és könyvobjektek, sőt egy számítógépes nyomat is), akinek klasszikusnak számító magyarországi munkái mellett az utóbbi harminc év németországi alkotásaiból is átfogó a válogatás. A sort folytatja Tóth Endre (kollázsos-újságpapíros művek, valamint tervbe van véve néhány konceptuális kép megszerzése is) és Konkoly Gyula, akinek iparterves korszakából négy — például a Danaé, illetve a Dózsa motívumára készült — festmény, továbbá a későbbi művek közül egy nagy fürdőző akt került a kollekcióba. Bak Imre több mint tucatnyi festménye a korai és középső pályaszakaszból származó motívumokat (Sávok, Dombok, Geometrikus kalligráfia, Tükrözés), majd az elmúlt tíz év sorozatait reprezentálja (Charleston, Memfisz). Nádler Istvánnál is hasonló a megoszlás: a több mint harmincöt évvel ezelőtti hard-edge korszak alapművei mellett felbukkan a Hegyi Lóránd által érzelmi geometriának nevezett időszak is, majd — egy ugrással — a közelmúlt darabjainál érkezünk meg, kiemelten a néhány évvel ezelőtt született, a Műcsarnok „kék-fekete" kiállításán bemutatott pannóknál.

 

 

Keserü Ilona művészetének jelentősége már a nyolcvanas évek elején világos volt a gyűjtő számára. Korniss-sal is beszéltek erről, aki elismerően nyilatkozott fiatalabb kortársa képeiről, és bemutatta a gyűjtőt Keserünek a Szentendrei Művésztelepen, ahol szomszédok voltak. Korniss azonban 1984-ben meghalt, míg Keserü Pécsre, Nudelman Münchenbe költözött. Elrepült 15 év, majd a szisztematikus kortárs-gyűjtés „kezdetén", az akkor még zömmel klasszikus modern kollekció pécsi bemutatásának idején (1999, rendezte Várkonyi György) került csak sor az első művek kiválasztására. Pozitív meglepetés volt, hogy a Nudelman által katalógusokból korábban kiszemelt festmények többsége még ekkor is megtalálható volt a művésznél, s így talán Keserü életművéből a legjobb a gyűjtemény merítése. A több mint tucatnyi kép szerepelt is az alkotó három éve a MEO-ban, majd a Ludwig Múzeumban rendezett kiállításán.Ugyanilyen szerencsés választási helyzetben találta magát Nudelman László később Fajó János műtermében is, s így az ott megszerzett tizenegy munka is átfogóan merít az életpályából. Csernus Tibortól sikerült megszerezni A levegő múzeuma című, Olaszországból a BAV 2001. évi 58. árverésére visszakerült festményt. Mind a kikiáltási (kétmillió forint), mind a leütési ára (3,6 millió forint) jelezte, hogy a gyűjtők már akkor versengtek ezekért a darabokért. A kívánságlistán található még Birkás Akos művészete is, úgy régebbi absztrakciói, mint mai „posztmodern", fotó-alapú csoport- és arcképei.

 

 

A középgenerációtól Fehér László néhány festménye — például az 1994-ben készült Vujicsics Sztoján és Marilyn — és Kelemen Károly egy-egy kompozíciója ízesült a gyűjteményhez. Barabás Márton, Prutkay Péter, Swierkiewicz Róbert és Mazzag István hosszabb ideje számos alkotással szerepel a gyűjteményben; ezeknek egy része már a pécsi kiállításon is látható volt. A harmincas éveik végén járó alkotók közül gazdagon szerepel Köves Éva festészete (több nagyméretű installáció, továbbá a kirakat motívumára festett fotó-festmények). A fiatalok közül néhányan — például Tamási Claudia, Ghyczy Dénes és Marafkó Bence — már szerepelnek egy-egy képpel az anyagban, és Nudelman László mintegy hat-nyolc további alkotó munkásságát figyeli. Különösen követi Fajó János tanítványait. A kivárás oka a már befutott, jól áttekinthető életművű alkotók esetében a vételre fordítható források jelenleg szűkösebb volta, míg a fiatalabb művészeknél a gyűjtő szeretne bizonyosságot szerezni az életmű következetes fejlődéséről.

 

 

Mint a felsorolásból is látszik, a konstruktivizmus és a szürrealizmus magyarországi lecsapódásából válogató kollekció két szempontot követ: a képi rend és a színkompozíció a kiemelt érték. Nem tisztán absztrakt anyagról van szó, de a figuratív művek esetében is nyilvánvaló a narratív, ábrázoló jellegen való felülemelkedés igénye és az absztrahált színegyensúlyok elvárása. E stiláris szempontrendszer mellett kitűnik a válogatás múzeumi igénye. Ez a gyűjtemény a stabil értékek köré szerveződik. Ennek révén vívmánya a klasszikus modern és a kortárs anyag összekapcsolása, a kortársak közül a kiválasztottaknak az élő klasszikus státusz biztosítása. Másik érdeme, hogy nem neveket vagy irányzatokat keres, hanem adott csoportokon és életműveken belül is kíméletlenül szelektál.

 

 

Nem mindegy, az Európai Iskolán belül kinek a művészete jelenik itt meg, vagy az iparterves alkotók pályájáról mely szakaszok. A letisztulás gyűjteménye ez: nem impulzív vásárlásoké, hanem éveken át mérlegelt, egymással összehasonlított művészek, művek közötti döntéseké. Ebbe a kollekcióba ezért jelent rangot tartósan bekerülni. Nudelman László igyekszik pontosan meghatározni, mit akar, és ugyanilyen szilárdan kitartani amellett, hogy ki vagy kinek mely korszakai, művei férnek be az anyagba. A hirtelen tetszésen alapuló „kalandoktól" mentes, fegyelmezett gyűjtés példája ez. A kollekció korábbi, alapvetően klasszikus modern főáramlatából Máttis Teutsch János, Kassák Lajos, Kmetty János, Moholy-Nagy László és Nagy Balogh János egy-egy műve még megvan, de az anyag súlypontja az évek során csendben áthelyeződött a huszadik század második felére. Feltehetően néhány év múlva a Korniss-Vajda páros jelenti majd a kiindulópontot, s már csak a kortárs anyag fog bővülni. Ennek elsősorban anyagi oka van: Nudelman László korábban műtárgyak, ma numizmatika kereskedelméből él, ám e két terület árszintjének növekedése messze elmarad a festményekétől.

 

A képzőművészeti anyag kortárs eltolódásának másik oka a gyűjtemény belső logikája. „Húsz éven át nem gondolkodtam gyűjteményben, hanem egyes művészeket, bizonyos alkotásaikat szerettem. Otthonomban képekkel vettem körül magam. A lakásméretekből adódón nem is foglalkoztatott a nagy, kortárs festmények megszerzése. Azután kialakult a gyűjtemény iránya, s az viszont megkövetelte az anyag fejlesztését. Túlnőtt az egyéni vágyaimon, immáron a saját törvényeit diktálja" — foglalja össze ő maga.